naiva: Lola Queen
Dátum: Március 10, vasárnap, 07:21:21
Téma: 144. szám




Lola az öltözőjében ült a tükör előtt, igyekezett eltüntetni arcáról a vastag smink maradványait. Még mindig hihetetlennek tűnt számára a hatalmas siker, amit minden fellépésekor aratott a mulatóban. Kis félmosollyal gondolt a ma esti jelenetre: felemelkedett ezüstszínű trónusán a levegőbe, és szórta, szórta a csókjait, és a csillámló virágszirmokat. A közönség állva, egy emberként, őrjöngve tapsolt, miközben a nevét skandálta: Lola Queen! Lola Queen! Valóban királynőnek érezte magát, a sejtelmes félhomályban rázúduló rivaldafényben, és a közönség szeretetében lubickolva. Álmodozásának az ajtó hirtelen kicsapódása vetett véget. Pál – a mulató tulajdonosa – viharzott be. Lola összerezzent, egész teste görcsbe rándult.
– Óriásit alakítottál bébi! – mosolygott rá a férfi. – Tudtam én, hogy jó lóra teszek, mikor téged választottalak! Emlékszem, olyan voltál, mint Audrey Hepburn: nyúlánk, vékony test, hosszú nyak, hatalmas őzike szemek, na és az a dús konty! Megláttam benned a sztárt, és azt is csináltam belőled! Mindent nekem köszönhetsz!
A nő háta mögé lépett, vállára tette a kezét. Némán nézték egymást a tükörben, majd Pál kéjes vigyorral Lola dekoltázsába csúsztatta a kezeit. Először lágyan, majd egyre durvábban markolta a telt melleket. Lola felugrott a székről, kezét ütésre emelte, de Pál elkapta a levegőben a vékonyka kart.
– Ne merészelj hozzám érni! Undorodom tőled! Nem vagyok a tulajdonod, menj és tapogasd a feleséged! – Lola elkeseredetten próbált szabadulni a szorításból.
– Nem tűröm ezt a hangot! Csináld, amit kérek, különben mehetsz vissza az utcára a kopott bőröndöddel új munkát keresni! Tartozol nekem! – sziszegte a férfi – Az ország egyik leghíresebb mulatójának sztárjává tettelek!
A lány sírással küszködve vergődött a férfi karjai között. Érezte, hogy nem tud szabadulni. Pál lángvörös arccal szorongatta a testét, ahol éppen érte.
– Kívánlak, akarlak, az enyém leszel! Ne ellenkezz bébi! – lihegte felhevülten.
– Takarodj az öltözőmből! Akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen férfi a világon! – sikította, ahogyan csak a torkán kifért. A férfi durván felnevetett, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Szabad! – visította Lola hisztérikusan, reménykedve, hogy megszabadul gyűlölt főnökétől. Az öltözőbe Zoltán lépett be, a mulató egyik biztonsági embere.
– Valami probléma van? Kiabálást hallottam – szólt halkan, a nagydarab, elegáns öltönyös férfi.
– Semmi gond Zoltán, az igazgató úr éppen távozni készül – nézett rá hálásan a lány. Pál dühösen fújtatva elhagyta az öltözőt.
– Jobb lenne, ha odakinn fülelne és vigyázná a rendet! – mordult az őrre, majd eltűnt az ajtó mögött.
– Köszönöm – sóhajtott a minden ízében reszkető lány.
– Nincs mit köszönnie. A munkámat végzem.
A férfi egy darabig még ácsorgott az öltözőben, markáns arcából vakítóan ragyogott elő kék szeme. Semmiféle érzelmet nem árult el az arckifejezése. A lánynak már feltűnt könnyed eleganciája, állandóan kutató tekintete, ahogy a mulatóban végezte a dolgát. Finoman eltüntette a rendbontókat, azonnal ott termett, ahol elszabadulni látszott a pokol. Érdeklődve nézett a kék szemekbe, fejét félrehajtotta, ajka kissé szétnyílt.
„Jóképű” – szaladt át az agyán a gondolat.
– Jó éjt Lola! Vigyázzon magára! – zökkentette vissza a valóságba Zoltán közömbös hangja.
– Vigyáz maga rám, fel kellene fogadnom személyi testőrnek! – nevetett a lány.
A férfi el sem mosolyodott, bólintott, és határozott léptekkel elhagyta az öltözőt.


* * *

Lola mindig jóval az előadás kezdete előtt érkezett a mulatóba. Szerette nézni a még üres nézőteret, a szépen terített asztalokat, a fényűző helyiséget, ahol még némaság honolt, mint egy lakatlan kísértetkastélyban. A falak őrizték a mulatozás, a nevetés, a taps, hangjait, a színpadról áradó fény és zene hangulata ott lebegett a hamarosan életre kelő terem minden kis zugában.
Jóleső érzéssel ballagott az öltözője felé, mikor megpillantotta Zoltánt, a helyiség másik végében.
– Jó estét Zoltán! – intett feléje vidáman. A férfi csak visszabiccentett, ami Lolának furcsamód rosszul esett. Vállat vont és folytatta útját.
Nem láthatta, hogy az őr tekintete ellágyul, kemény vonásai kisimulnak. Mióta meglátta az egyszerű, vidéki lányt belépni az épületbe, érezte, vigyáznia, óvnia kell őt. Feltűnő szépség volt, de naiv és szelíd, ami ebben a kemény világban nem könnyített a helyzetén. Mikor a társulathoz került, tudta, hogy Pál meg fogja környékezni. Minden új lánnyal ezt tette. A legtöbb az övé is lett. Fokozottan figyelt ezután a lányra. Egy idő után be kellett vallania magának, hogy fülig beleszerelmesedett a közben sztárrá nőtt Lolába. Tisztában volt vele, hogy teljességgel lehetetlen, sőt, kimondatlan szabály, hogy nem kezd a társulatbeli nőkkel. Szigorúan titokban tartotta az érzelmeit, tudta, nem lenne jó sem a lánynak, sem neki, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének.
Most kicsit elengedte magát, és vágyakozva követte tekintetével a sudár, tökéletes alakot, egészen addig, míg az el nem tűnt a folyosó félhomályában. Nagyot sóhajtott, kihúzta magát, és a munkájára koncentrált, mélyen magába zárva minden egyéb érzést.

Lola flitteres, testhez simuló ruhájában állt, egyenes tartással, zakatoló szívvel. A színpad még sötét volt, csak őt világította meg egy reflektor. Érezte az előadás előtti izgalmat, az adrenalin száguldott ereiben. A függönyt lassan széthúzták. Amint feltűnt királynői alakja a rivaldafényben, óriási ovációval, felállva üdvözölte a közönség. Felhangzott a vérpezsdítő zene, megérkezett a tánckar, villództak a színek, izzott a hangulat a színpadon, magával ragadva a nézőket is. Lola fejére hamarosan koronát helyezett két táncos fiú, és a levegőből aláereszkedett egy díszes trón. A táncosok a karjukba kapták a „királynőt”, majd a trónra ültették, mely lassan emelkedni kezdett. Lola énekelt és szórta a csókjait. A rivaldafény csak rá szegeződött, a közönség őrjöngött, tapsolt, nevét skandálta, mint minden este. A lány boldog mosollyal integetett, méltóságteljesen, mint egy valódi királynő. Aztán a függöny legördült, őt leeresztették újra a földre, ahol kecses pukedlik, meghajlások közepette végül elhagyta a színpadot. Társai sorban gratuláltak újabb fergeteges sikeréhez, és ő boldog volt. Megrészegítette diadala. Szeretettel gondolt a közönségre, boldoggá tette, hogy felvidította, elvarázsolta kicsit az embereket. Az öltözőjébe érve megtorpant. Pált találta ott, vöröslő arcán kéjes vigyorral, kezében óriás rózsacsokor.
– Ez a tiéd bébi! Cserébe, én csak egy rózsaszálat kérek: téged!
A lány indult volna vissza, ki az öltözőből, de főnöke az útját állta.
– Ma nem menekülsz! Az enyém leszel! És ez már nem kérés kislány! A színpadon a mennyben járhatsz, de a földön más törvények uralkodnak. Itt, és most én vagyok a király! És én most azt mondom: vetkőzz! – azzal kulcsra zárta az öltöző ajtaját.
Lola csak állt, tehetetlenül, nem tudva, hogy meneküljön szorult helyzetéből.
– Soha! Érted, te himlőhelyes vén kujon? Soha nem leszek a tiéd! Még akkor sem, ha az az ára, hogy holnap már nem én ülök azon a trónon! Megértetted?! – azzal a férfihez vágott egy éppen keze ügyébe került porcelán vázát. Pál arca eltorzult a dühtől és a magaláztatástól. Elhajolt a repülő váza elől, a sarokba hajította a csokrot.
– No majd meglátjuk te kis ribanc! – lépett felé fenyegető tekintettel. Megpróbálta egy rántással letépni a vékonyka ruhát róla. Mielőtt védekezni tudott volna, a földre teperte, és vadul igyekezett a ruhadarabjaitól megszabadítani a lányt. Lola végső elkeseredésébe éles körmeivel a férfi arcába, majd szemébe vájt. Pál felhördült, mindkét kezével az arcához kapott. Ezt kihasználva a lány feltápászkodott és az ajtó felé szaladt. Pál azonban gyorsan észbe kapott, és előbb ért oda.
– Vérzek! Te büdös kurva, mit tettél velem? – ordította magából kikelve. Felemelte a kezét, hatalmas pofon csattant a lány arcán. Feje tehetetlenül megbicsaklott, elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Szerencsétlenségére éppen a kovácsoltvas asztalka lábába verte be a kupáját. Azonnal elvesztette az eszméletét. Pál leguggolt a földön furcsán, kitekeredett testhelyzetben heverő, mozdulatlan test mellé.
– Lola? – suttogta ijedten. – Lola! Kelj fel! Ne játszd meg magad, nem a színpadon vagy! Hangja egyre bizonytalanabbá vált, észrevette a lány füléből szivárgó vért. Cifrát káromkodott, majd gyorsan felmérte a terepet. A rózsacsokrot gyorsan vázába helyezte, megigazította a feldőlt bútorokat. Rendet tett az öltözőben, semmi nyoma nem maradt a dulakodásnak. Baleset történt. Lola megbotlott, beverte a fejét, és… Újra a lány mellé guggolt, kitapintotta a csuklóján az eret. Gyengén, de vert a szíve. Kikapta a virágot a vázából és elhagyta az öltözőt. Alighogy kilépett az ajtón Zoltánba ütközött.
– Maga mindig jókor jön! – nézett rá ijedten. – A művésznőt baleset érte, itt találtam az öltözőjében, a földön fekve, vérző fejjel! Kérem, hívja a mentőket! Ha bármi gond lenne, értesítsen! Hazamegyek. Jó éjt!
Zoltán megvető tekintettel nézte az igazgatót.
– Baleset? – kérdezte metsző gúnnyal, szemében fenyegető fény villant. – Nem megy innen sehova, megvárja szépen a rendőrséget!
Megragadta az igazgató ingét és a folyóson álló fotelbe lökte, majd sietve elindult az öltöző felé.

* * *

Hintaágyban ültek a teraszon, az előttük lévő műanyag asztalkán az ebéd utáni kávé illatozott.
A férfi elragadtatással nézte a mellette ülő, nyugodt, gyönyörű arcú nőt. A déli nap aranyló fénye vidám táncot járt dús haján, koronaként villant a laza kontyon.
– Szép vagy! Mint egy királynő – mondta mosolyogva. Majd hirtelen ijedten elhallgatott.
A nő ránézett, észrevette szemében a riadalmat és hangosan felnevetett.
– Zoltánom! Utoljára mondom neked, és többé szót se ejtsünk róla! Nem bántam meg egyetlen másodpercig sem, hogy elhagytam a színpad, a siker, a rivaldafény világát! Lola Queen meghalt! Elvérzett, egy nem neki való világ öltözőjében. Akivel most itt kávézgatsz, Kardos Eszter, a te Esztikéd! Nem vettél el tőlem semmit, viszont rengeteget kaptam!
Három év körüli kislány jelent meg a lépcsőn, vidáman szökdécselve, tenyerén egy csigát tartott.
– Apu! Anyu! Nézzétek mit találtam! Ugye kibújik majd a házából? Szeretném látni a bóbitáját!
Befészkelte magát szülei közé a hintaágyba, úgy mutatta a csöpp markában szorongatott csigát.
– Előbb-utóbb kidugja a szarvacskáit, csak türelmesnek kell lenned! Tedd le a földre és figyeld! – simogatta a kócos kis fejecskét Zoltán.
A nő hátradőlt a hintaágyon, szemei a szépen rendben tartott kerten pihentek meg.
– Nekem a kettőtök szeretete többet jelent mindennél! Többet ér számomra, mint sok száz ismeretlen ember imádata, egy arctalan közönség rajongása.
Megszorította a férfi asztalon heverő kezét.
– Köszönöm Zoltán! Megmentetted az életemet. Minden téren.
– Ugyan! – legyintett az. – A te döntésed volt.
Szemében büszke, boldog fény villant, amint gyengéden felesége gömbölyödő hasára helyezte a tenyerét.

2012. január







Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=1229