Fájdalom-zárvány, közepében egy rezignált mosoly. Fenyők közt beszűrődő fény-feszület.
Bennem lerakódott édes rozsda. Hollók táncából felhőkre rajzolt felkiáltójel.
Havasok látszat-zord szerelme. Kolompkoncert az esti imádságban.
Szabadság-lovak a mezőszigeteken.
És szivárvány. Mégis szivárvány!
Erdély. Csillámpatakok - életfüvek- mérgesboldogfenyvesek – modern Ábelek –megmaradt Úz Bencék dalfohásza:
„Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
