Naiva: Modern Sziszifusz
Dátum: Július 30, kedd, 21:01:43
Téma: 152. szám




Először a tenyerével igyekezett megmozdítani az előtte tornyosuló szikladarabot. Lábait kitámasztva nekifeszült a kőnek és teljes erejéből nyomni kezdte. Érezte, ahogy izmai megkeményednek, minden erejét latba vetve, száját összeszorítva erőlködött. A szikla nem mozdult. Fel kell tolni a hegyre! A tetőre! Megfordult és hátát vetette neki a göcsörtös felületnek. Folyt róla a víz, homlokán veríték gyöngyözött az iszonyatos erőfeszítéstől. Összeszorított fogakkal veselkedett neki a munkának. Szíve egyre hevesebben kalapált, fülében zúgott vérének súlyos lüktetése. Egész testét megfeszítve, szinte minden izmát igénybe véve igyekezett a sziklát megmozdítani… Végre az kimozdult a helyéről és egy arasznyit feljebb került. „ Nem állhatok meg! Messze még a csúcs! Nincs pihenés, tovább, tovább!”

Laci heves szívdobogásra ébredt, verítéktől átizzadt ágyneműjében. Megint rosszat álmodott! Az utóbbi időben szinte minden ébredése ilyen… Csatakokban folyik róla a veríték, és a szíve, mint a gőzkalapács, úgy dolgozik mellkasában. Nem emlékezett az álomra, de megnyugodva konstatálta a reggel, redőny résen bekandikáló fényeit. Mélyet sóhajtott, próbált kicsit ellazulni és felkelt az ágyból. Míg öltözött megállapította: új nadrágot kellene vennie, ez a másik leesik róla. Fogyott mostanában, de ez nem is csoda. Most is üres a hűtőszekrény! Az asszony éjszakáig dolgozott nem vásárolt be. Mérgesen csapta be a hűtőajtót, még bele is rúgott. Érezte, hogy kezd elhatalmasodni rajta a düh. Hát ezt érdemli ő? Dolgozik látástól vakulásig, és még reggelit sem talál a lakásban! Feszülten kapkodta össze cuccait, arca lángolt a méregtől.
Kisfia felébredt a hangzavarra. Pizsamában, álmos szemekkel állt meg az előszobában.
– Apa! Szia! – mosolygott a férfira és már szaladt volna, hogy megöleli mikor az ráripakodott.
– Azonnal vedd fel a papucsodat! És mond meg anyádnak: kösz a reggelit! – sziszegte a megszeppent gyerek felé majd köszönés nélkül, hatalmas robajjal bevágta a bejárati ajtót maga után.
Ziláltan érkezett munkahelyére. Bő nadrágjából félig kilógott az inge, nyakkendője félrecsúszva, haja csapzottan hullott a homlokába. A folyosón összefutott a főnökével. Az végigmérte, majd így szólt:
– Gyere az irodámba Laci! Azt hiszem, beszélnünk kellene!
A férfi szusszant egyet és követte főnöke kimért lépteit.
Szemben ültek egymással, főnöke kutató, majdhogynem szánakozó tekintettel méregette beosztottját.
– Mi a baj Laci? Mostanában szétszórt vagy és szemmel láthatóan rosszul nézel ki. Beteg vagy talán?
A férfi mély sóhajjal hátradőlt a széken. Ha tudná a főnök, neki mennyi baja, problémája van! A beosztottjai gyűlölik, igen, látja az arcukon, félnek tőle, nem szeretik. Hatalmas a felelősség rajta, lehet nem is való erre a posztra. Nem éri utol magát, munkája értelmetlen erőlködés a továbblépéshez. Érezte, ebben lassan felőrlődik. És otthon is! A felesége nem foglalkozik vele, neki is megvannak a maga gondjai, a gyerekkel nem találkozik jóformán, mert mikor elmegy még, mire hazaér, már alszik. Hát milyen élet ez? Csoda, hogy így néz ki?
– Nem vagyok beteg főnök. Kicsit talán túlhajszolt, de ki nem az ebben a mai világban?
– Otthon minden rendben van? – vizslatta tovább összehúzott szemöldökkel a főnöke.
– Persze! Igaz a családomat alig látom, de semmi gond! Lehet, még örülnek is neki! – húzta fanyar mosolyra a száját.
Főnöke is elmosolyodott. Felállt, kezét nyújtotta a másik férfi felé.
– Szedd össze kicsit magad! A beosztottjaid is panaszkodtak rád. De én továbbra is bízom benned! Jó munkát!
– Köszönöm!
Laci felállt, kezet ráztak és kisietett az irodából. A sajátjába érve káosz fogadta. Csörögtek a telefonok, munkatársai ideges arccal hol ide, hol oda kaptak. Őt meglátva még idegesebbek lettek.
– Laci! – lépett hozzá egy szőke irodistalány riadt tekintettel. – Az egyik számítógép nem működik. Már próbáltam hívni a rendszergazdát, de nem tudom elérni.
– Mi az, hogy nem tudod elérni? – a férfi feje vörösödni kezdett, a lány önkéntelenül hátralépett.
– Ezért fizetjük őket? – hördült fel, és idegesen előkapta a telefonját. Többszöri csengés után sem vették fel. Érezte, hogy megfájdul a feje, testének izmai megfeszülnek.
– A rohadt, trehány népség! Hol vannak, mikor szükség lenne rájuk? – üvöltötte és az asztalra csapta a telefont.

Késő este ért haza. Egész nap csak egy szendvicset evett, fájt a gyomra, keze reszketett. Fia már aludt, felesége a számítógépnél könyvelt.
– Főztél valamit? – mordult rá köszönés helyett.
Az asszony ránézett olvasószemüvege felett. Az ő szemeiben is megbúvó félelmet vélt felfedezni a férfi.
– Most értem haza nemrég. Elrendeztem a gyereket, de ezt még be kell fejeznem holnapra. Nem értem rá főzni Laci. A hűtőben találsz felvágottat.
A férfi válaszképpen hatalmasat rúgott a mellette álló székbe, mely vészjósló csattanással zuhant a parkettára. A gyerek szobájából mocorgás hallatszott, felesége azonnal besietett hozzá. Hallotta gyengéd, nyugtató mormolását, ahogy az ijedt fiúcskát igyekszik lecsillapítani.
– Francba az egésszel! – morogta fogai között, míg két tenyerét lüktető halántékára szorította. Fürdés nélkül lefeküdt aludni.

Már majdnem félúton volt… A hegycsúcs egyre közelebb látszott. Emberfeletti erővel tolta hol hátával, hol vállával a sziklát. Teste verítékben fürdött, minden porcikája fájt. Lábát véresre karmolták az útjába kerülő bokrok tüskés ágai. Tüdeje összeszorult, levegő után kapkodott, úgy érezte, megfullad Izmait éles fájdalom hasogatta. De haladt… Ha lassan is, de felfelé tört, maga előtt tolva a hatalmas sziklatömböt. Fel kell jutnia a csúcsra! És már olyan közel van! Kínszenvedésének ellenére elmosolyodott. Fel fog jutni! Ebben a pillanatban engedett ereje, és a sziklával együtt zuhanni kezdett a mélybe. Bukfencezve, bokrokba beakadva, hullott alá a nehéz munkával felért úton. A domb alján hanyatt fekve ért földet, és az eget nézte. Eddig észre sem vette milyen ragyogó azúr színben játszik felette. Nem sokáig gyönyörködhetett. A hatalmas szikladarab utolérte és a mellkasára zuhant. Erős fájdalmat érzett belül, a szíve tájékán. Szája kiszáradt, ökle összeszorult. Szíve egyre hevesebben vert, a világ megvadult körhintaként forogni kezdett vele…

– Laci!! Mi történt, mi van veled? – hallotta felesége izgatott hangját a távolból. Kinyitotta a szemét. Már ébren volt, de a szikla még nyomta.
– Vedd le rólam! Vedd le rólam ezt a nagy követ! Nem kapok levegőt!
A férfi zilált, szája elkékült, homlokán verejtékcsíkok csordogáltak…

A következő, amire emlékszik, a mentőautó szirénázása volt. Ő feküdt benne, karjába infúziós cső volt bekötve. A fájdalom enyhült, de nem múlt el. Tisztában volt vele nagy bajban van. Már nem a sziklával kell küzdenie, a szikla legyőzte őt, és most meg akarja ölni. Lehunyta a szemét. Csődöt vallott… Nem tudott a tetőre feljutni… Kilátástalan küzdelem volt, már tudta. Kezdett tisztán látni. Míg felfelé tört megfeledkezett arról, hogy megőrizze emberségét ebben az embertelen küzdelmeket megkövetelő világban. Most újabb harc vár rá, és ezúttal sokkal nagyobb a tét.

Az élete.







Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=1290