Fullextra.hu - Teru: Szimultán 1

„Nagy szívemből a keserűség torka
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést-s ez élet? és örök?”

József Attila

I

Nem tudom melyik pillanatban öregedtem meg. Tegnap reggel még térdig ért a nadrágom, s kint játszottam az istálló mögött a Várady gyerekekkel. Egy szerencsétlen fecske fészket biggyesztett az eresz alá, azt birizgáltuk, és puttyogtattuk a meztelen kismadarakat, mintha azok csak a mi szórakoztatásunkra keltek volna ki a tojásból. Mai napig sajog a helye a fenekemen, már nem a madárnak, hanem a verésnek, amit kaptam érte. Azután jött egy néhány naplemente, egy pár azóta ködbe burkolódott karácsony, néhány kikelet, mintha egymás árnyékát követték volna. Egy reggel borotválkozás közben vettem észre, hogy né, szinte ősz a szakállam! Közelébb nyomtam a fejem a tükörhöz, s hát a fejem búbja meg a tükör farkasszemet néztek egymással. Mert lézengett ugyan még egy néhány fehér árvalányhajféle a fejem tetején, de olyan össze-vissza, hogy sosem találtak volna egymásra a hajkefe segítsége nélkül. Hogy a többi mikor hullott ki, vagy hova, fogalmam sincs.

Öregember vagyok. Megvénült parasztember. Falun éltem én egész életemben, kivéve azt a húsz évet, melyet jobb életet kivánva magamnak, külföldön tékozoltam el. Mert bárhogy is fontolgatom a dolgokat, tékozolt évek voltak azok. Nem magyar embernek csinálták azt a külföldöt. Mert, kérdem én, milyen világ az, ahol az ember nem rendelhet egy üveg Tokait meg a cigányprímást mellé? Vagy ahol egy recsegő gramofon húz csárdást a viszketős talpak alá a Zsiga helyett? Hát lehet arra táncolni? S ha véletlenül csak nem bir a talpával az ember, a földszinti lakó bekopogtat két perc múlva egy nagy darab malterral a nyakában. Köszönöm szépen, abból nem kérek. Igy hát szépen hazajöttem. Most itt élek öregapám régi kunyhójában. Meg van még a kemence is, úgy, mint gyerekekkoromban. Télen jól bedurrantok belé, azután tőlem dudálhat kint a szél. Én majd bent. Előveszem a megkopott sakktáblámat, s gondolatban szimultánt játszok néhány rég eltávozott jóbaráttal….

-------------------------------------------------

Szegény családba pottyantott be a jó Isten annak idején. Most hogy akarattal tette-e, vagy véletlenségből, nehéz lenne eldönteni, azt csak Ő tudja. Mert születhettem volna mondjuk bárónak is, vagy rosszabb esetben egy nagygazda örökösének, de hát szegény ember is kell a világon, s talán akkoriban éppen hiány volt a szegény emberekből. Apám más földjét dolgozta, sajátja nem volt még akkor, s nem is lett nagyapám haláláig. Anyám meg vágta a sarat, ahol érte. Télen varrogatott, nyáron meg napszámolt, lakodalmakban főzött, és mindég fáradt volt. Én csak úgy emlékszem rá, hogy vagy a derekát ajnározgatta, vagy a dagadt lábait áztatgatta a lavórba. Minket nem igen dajkálgattak, nem telt arra sem időből, sem erőből. Meg aztán egyikük sem volt az a nyalakodós fajta. A szeretetüket, ha volt rá idejük, egy nagy szelet olyan zsíroskenyérrel fejezték ki, amit nem kellett kérni. Általában kérni kellett, s utána várni, amíg valakinek üresedik a keze. Később azután megtanultuk ellátni sajátmagunkat. Hárman voltunk testvérek, én a legidősebb, az Erzsi húgom két évvel fiatalabb nálam, s egy öcsém, aki még kétévesen meghalt. Hét éves koromban már olyan krumplipaprikást rottyantottam, hogy még a nagyúr is megnyalta volna a rózsaillatú mancsát utána. Később az Erzsi vette át e finom foglalkozást, mert abban az időben még divatban volt hogy ez „férfi munka”, az meg „női munka”. S ahogy ezt kitapasztaltam, nem voltam hajlandó többé köténnyel csúfítani a nadrágom elejét. Igy hát a húgom csinálta a házi munkát, én meg az állatok körül amit kellett, meg az udvaron.
Most jó lenne azt hazudni, hogy tökéletes fia voltam én apámnak, anyámnak, de bármennyire szépiteném is a dolgot, engem is olyan fából faragtak, mint a többit. Csintalan voltam, de nagyon. Habár a szótfogadás erősen belénk lett verve, a gyerekség még attól is erősebb volt. Szegény apám nem győzte az üveges tótot hívogatni a szomszédok ablakainak, én meg nem győztem a parittyákat gyártani. De még abból is csak tanultam, mert a vége felé már olyan parittyát tudtam barkácsolni, hogy az egész falu kölke könyörgött értük. Még pénzt is kereshettem volna vele, de abba már apám is belenézett, s egyenesen megtiltotta, hogy hát ne gazdagodjon az üveges tót olyan rohamosan.
A másik nagy bűnöm a fáramászás volt. Abból még öregapám görbebotja sem tudott kigyógyítani. Sosem felejtem el, amikor legelőször másztam fel a fára. Volt nagyapámnak egy óriási, duplafehér orgonafája. Jó vastag, erős ágai voltak, amelyek olyan formában szaladtak széjjel, hogy akár labirintnak is megfeleltek volna. Éppen május volt, s az a fa tele, de tele volt hófehér virággal. Még hatéves kölökfejjel is megéreztem a varázsát. S annyira csalogatott, hogy végül is felmásztam rá, persze a parittyával a zsebemben. Eldöntöttem, hogy ma baglyot fogok lőni magamnak. A tavaly télen láttam egyszer vadkacsa vadászatot, és ott láttam olyan sípot, ami éppen úgy hangzott, mint a kácsa, azzal csalogatták elő a lőnivalót a nádasból. Hát én úgy gondoltam, ha az a módszer jó volt a kácsának, jó lesz az a bagolynak is. Én hát szépem elkezdtem huhogni: hú, hú, hú. De jó sokáig. Anyám éppen mosott az udvaron. Egy ideig eltűrte, de végül is vagy megunta a huhogást, vagy tényleg a nyakamat féltette, mert rámszólt, hogy onnan le, de hamarosan. Én csak huhogtam tovább. Anyám általában csendes asszony volt, de ha egyszer csúszni kezdett a szája lefelé a dombon, nem állitotta azt meg az úristen sem. Otthagyta a teknő ruhát, s odajött a fa alá. Hát ott olyan lármát csapott, hogy végül még öregapám is megunta. Perceken belül ott volt, egy jó éles baltával a kezében. Én még akkor is huhogtam, amikor velem együtt kezdett hullani az illatos, hófehér orgona. Később aztán azt mondta öregapám, hogy azért vágta ki a fát, hogy ne kelljen neki anyámat tovább hallgatni. Persze, ezt a verés után mondta, talán vigasznak. De azt a verést azért megbosszultam. Volt egy hatalmas, fekete kocánk, amire apám azt mondta, hogy a legjobb mag-koca a faluban. Hát az éppen fiadzani készült, s ha lehetséges, öregapám még jobban várta a malackákat, mint apám. Én tudtam, hogy másnap reggel a határba készül, kukoricát kapálni. Már előbb kellett volna, de egész héten esett az eső, s várta mig jól felszárad. Reggel, amikor gondoltam hogy, no, éppen csak hogy odaért, én is készen voltam. Jó messze volt az a darab földje, s nem is igen tetszett nekem olyan messzire kigyalogolni, de azért mégis kimentem. Már messziről kezdtem neki kiabálni:
--Tata, dobja el azt a kapát frissibe! Lefialt a koca! Kilencet!
Még be sem fejeztem a mondókámat, nagyapám már fogta be a lovakat a kocsi elé. Annyi merszem azért nem volt, hogy én is felüljek mellé. Mire beinditotta a lovakat, én már két düllővel odább hordtam a büdöst.
Nem is mertem aznap hazamenni, majd csak úgy estefelé, remélve hogy nekik is van olyan jó humorérzékük, mint nekem. De nem volt. El is gatyázott apám becsülettel, nagyapám meg két nap mulva, amikor anyám meggyes rétest sütött. A kezembe nyomott egy jó nagy tányérral, hogy vigyem el öreganyámnak. A nadrágomon még sajgott a koca ára, így hát nem is ellenkeztem én egy szóval sem, csak azon imádkoztam, hogy öregapám ne legyen még otthon. Nem is lett volna, ha én egyenesen oda megyek. Ott lett a baj, hogy rajtam kivül más kölök is van a világon, nálunk meg aztán bőven. Éppen árkot ugráltak, ami nekem mindig is kedvenc szórakozásom volt, s olyan árkot még nem találtam, amit én ne tudnék átugrani. Hát én szépen letettem a rétest, s odaálltam közéjük. Túl is ugrottam minden kölköt, mert hol az egyik, hol a másik pottyant az árokba. Némelyiknek csak a szeme fehérje világított a sárból. Egy idő után meguntuk az ugrálást, s azt játszottuk, hogy ki tudja átpisilni az árkot. Annak meg én tényleg mestere voltam, mert én a fa tetejéről lepisilem a cseresznyét, ha kell. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kezdett sötétedni. Te szent Isten, a rétes! jutott eszembe. Éppen időben, mert még sikerült látni, amint két kóborkutya nyalogatja a száját utána. Úgy gondoltam, hogy azért csak elmegyek öreganyámhoz, és megmondom neki, kerek perec, ez történt. Majd csak megvédi a fenekemet egy újabb támadástól. Hát ő szegény meg is védte volna, de öregapám fürgébb volt, s még igen röfögött benne a koca eset. Igy hát kétszer kaptam egy bűnért. Még szerencse, hogy a nagy ordibálásban mindenki elfelejtette a meggyesrétest. Egy harmadik verést nem birt volna már el a sötétkék ülőkém.

Folytatás a szerző műveinél.