Millali: A hajnal távozása
Dátum: Február 07, péntek, 05:54:07
Téma: 163. szám
A száműzött hajnal még egyszer visszanézett,
hogy meggyőződjön róla: mindent rendben végzett.
Mint gondos szülő, még látni akarta,
hogy nem adott okot sírásra, panaszra.
Szélnek eresztette a madárdalokat,
a harmatot elszórta,
s az induló zajokat
időben szétküldte az ébredő tájra:
fényhimnuszt énekelt az alvó világra.
A bogarak rugóját felhúzta kellően,
hogy kitartson sokáig. Majd csak a lemenőben
búsuló nap fénylő sugarára
csituljon mozgásuk,
és az alkonyi imára
lejárt, fáradt testtel
térjenek aludni a hívogató esttel.
Segítségül hívta a sürgő szél-lányokat:
lengjenek ébresztőt, keltsék a bokrokat,
rázzák fel a fákat,
fújjanak fodrokat.
Az álomtól elzsibbadt, révedő ágakat
harmat-friss csókkal, óvón átölelte,
mintha párnázva lenne a pirkadat teste.
Úgy simogatta az álomittas tájat,
mint anya a kisfiát, ki a felelősség fáradt,
de csodaszép terhét örömmel viseli,
s a gondokkal teli,
bukdácsoló sorsnak,
könnyek özönének, vagy mosolygó fogsornak
nem résztvevője lenne, hanem alkotója,
mert az idő a fontos. Eszköze, az óra
csak azt mutatja csendben,
hol is állunk épp most
a tágas végtelenben.
A bóbiskoló virágok még bezárt szirmait
átkarolta védőn, s mint tűz a hamvait,
a teste köré hívta,
és panaszosan sírta
a megmaradt melegét zöld kis ruhájukra,
vékony levelükre, ingatag szárukra,
hogy a reggeli harmat ne hideg zuhany legyen,
s míg fel nem jön a nap, bennük kárt ne tegyen.
A nagy daloskönyvet még gyorsan fellapozta,
hogy kottából fütyüljön rigó és pacsirta.
Az áradó napsütésben már úgysem tehetné,
bárhogy is szeretné,
hogy szépen csengjen daluk,
friss reggeli vigalmuk,
s tisztában van vele, ha Ő nem vigyázna,
némelyik énekes még hamisan trillázna.
Búcsúkönnyes szemmel kitárta a szívét,
s mint mikor a Messiás hirdeti az igét,
és elfogy már a szó, csak a szándék marad,
a lelkeket simogató, jobbító akarat,
úgy ölelte körbe az álmos ébredőket,
a sötétben lézengő,
fényre éhezőket,
hogy áldó tekintetét bearanyozva,
a megújulás békéjét, az ébredést hozva,
fél térdre ereszkedve a helyét átadja,
mert kezdődik immár a reggel hatalma.
Hasadó fényárral utat tört a reggel:
jött szikrázó páncélban, villódzó sereggel,
s a világosság szablyáját körbehordozva
űzte a szürkeséget;
az ámuldozva ébredő népet
láthatóvá tette,
mert neki ezt rendelte
a körbejáró, bölcs, örök természet:
hát teljék benne kedve, ha látja ezt a képet.
Kicsit irigykedve, bérbe adott vággyal,
mint aki megbékül az örök talánnyal,
hogy nélküle is forog az élet kereke,
folytatódik minden. Lélegzik, él, virul,
vele, vagy nélküle,
de nem áll le a forgás,
s amíg ki nem apad az éltet adó forrás,
amíg ezt egy erő szépen rendben tartja,
és fogcsikorgatva előre hajtja,
addig lesz születés, és elmúlás is,
lesz dicsőülés, és kárhozás is.
Most, hogy megértette, egy rezignált sóhajjal,
hogy ne rontson el semmit: távozott a hajnal.
|
|