Valentin Péter: Első áldozás
Dátum: Január 16, kedd, 08:43:25
Téma: 01. szám.






Először is, hadd mutatkozzam be: egy huszonnyolc éves nő vagyok. Családanya. Szép, kertes házban lakom a férjemmel, s két gyermekünkkel. Férjem a bankszakmában dolgozik, én marketinggel foglalkozom. Jól megy nekünk. Éves jövedelmünk meghaladja a nyolcmillió forintot. Két autónk is van. Ami a magánéletünket illeti, semmi probléma: még nem csaltam meg a férjem, és tudomásom szerint ő sem engem. Azt hiszem, nem is igen lenne rá oka: a hét szinte minden napján szeretkezünk, van, hogy este és reggel is. Nagyon jó az ágyban, és úgy érzem, ő is meg van elégedve velem. Fogamzásgátlót szedek, egészségesen étkezek, és benne vagyok egy, a nők jogaival foglalkozó bizottságban.

Amikor reggelente felébredek, mintha mindig besütne a nap az ablakon, akkor is, ha esik az eső. A férfi, akibe szerelmes vagyok, mindig mellettem fekszik. Sosem lengi be a szobát áporodott alkoholszag. Ha átsétálok a gyerekeim szobájába, mindig jófajta álmoktól nyugodt arcukat látom. Gyönyörűnek látom őket. Ablakuk egy hatalmas tölgyfára néz, mely minden ősszel elbűvölő színekben pompázik, tavasszal pedig édes illatú rügyeket hajt. Nem hiszem, hogy érdemes-e ennél többet kívánni: akinek ennyi nem elég, már tényleg Istent kísérti.

Az igazság az, hogy hosszú volt az út idáig… és a legtöbb stációnál hosszabb időt töltöttem a kelleténél. Vagy éppen rövidebbet. Mindegy is, most nem erről szeretnék mesélni. Visszaolvasva, amit eddig írtam, nem is lepődök meg a szavakon, amiket használok… Isten, stáció… ugye önök is észrevették? Nem véletlen. Úgy kapaszkodnak lelkembe, mint horog egy hal szájába. S a halálát váró állat vádló, üveges szemeivel néznek vissza rám.

Vidéken nőttem fel, buzgó katolikus családban. Minden vasárnap mise, imák a közös ebéd előtt, hisz tudják. Anyám minden este, lefekvés után ellenőrizte, mormolom-e az imát. „Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem…” Ismerik? Egy idő után e szavaknak olyan íze lett a számban, mint megsavanyodott tejnek. S amikor lehunyt szemeim mögött végül felragyogott az álom, mindig sápadt, vörös fényben jött el, s egy tunikás, magas idegen nézett engem szomorú, de amúgy kifejezéstelen szemekkel.

A templomba járás volt a legnagyobb kín. Gyűlöltem a nyirkos félhomályt, a savanyú öregszagot, a hétről hétre ismétlődő, tömény unalmat. Mégis, tagadhatatlanul volt benne valami lélekemelő… de sosem éreztem, hogy szebb világba repítene az orgona mély, erőteljes éneke. De olykor szerettem, amikor a hang betöltötte a templom hatalmas belső tereit, s a végtelen magasságokba nyúló, burjánzó díszítésű falak, s karcsú pillérkötegek olyankor mintha földön kívüli ragyogásba burkolództak volna. Ám legtöbbször ijesztett. Akárcsak a kórus révült, az orgona hangján utazó kántálása:
„Árva, bűnös lelkem reszket,
Tilos, gonosz úton jártam,
Átkarolja szent kereszted
Édes jézus,
Hívó szódra nem vigyáztam…”

Nem szerettem, de megszoktam. Hisz oly sok éven át tartott. Sok előítélet, babona, nyilvánvaló ostobaság ivódott belém… de kaptam is sok mindent. Visszatekintve azonban úgy érzem, sokkal szívesebben lettem volna ateista szülők gyermeke.
Tizenhárom éves koromban lettem első áldozó. Manapság jóval korábban első áldoznak a gyerekek, de én az akkortájt zajló rendszerváltásnak „köszönhettem”, hogy egyáltalán megtehettem. Szorongva vártam a nagy napot. Hogy ehetek Krisztus testéből… ez nagyon nagy dolognak tűnt, ha értik mire gondolok. Már maga a test szó babonázott: akkoriban egyre többet gondoltam erre. Van a lélek, és van a test… a lélek tiszta, a test bűnös. Ezt korán megtanultam. Hogy miért van így, azon sosem gondolkodtam el. Az első áldozás borús reggelén azonban a tükör előtt állva elméláztam… és különös érzés fogott el.

Már úgy egy évvel ezelőtt észrevettem, hogy kezdenek nőni a melleim, de kezdetben nem törődtem vele. Most azonban kidomborítottam a mellkasom, és először döbbentem rá, milyen nagyok valójában. Arra gondoltam, az osztálytársnőimé sokkal kisebbek. A bimbóim kemények voltak… mezítláb álltam a hideg padlón. Megérintettem őket… nagyon jólesett az érintésük. Ez hát a test bűne? Sok minden belém villant. A fiúk pillantásai. Az iskolaudvaron, a folyosón. Ahogyan a Takács Gézával szemeztem pár pillanatig a matekóra alatt. Milyen különös, zsibbadó bizsergést éreztem akkor a testemben…

Elábrándoztam. Az ajtó hirtelen nyílt ki, s én bűntudatosan rezzentem össze. Megfordultam, hogy szembenézzek a nagyival.
Úgy esett, hogy egy héttel első áldozásom előtt anyukám eltörte a lábát, és kórházba került. Apám pedig üzleti úton volt… a kilenvenes évek elejét írtuk, és apám elszántan próbálta meglovagolni az új idők szeleit. Nem nagyon sikerült neki… de ez most nem fontos. A lényeg, hogy a szüleim távol voltak, és nagyanyám vigyázott rám. Hát, nem repestem a boldogságtól. Ha a szüleim vallásosak voltak, a nagyira a Krisztus Mennyasszonya kifejezés illene, ha nem hangozna ennyire idétlenül. Igazi rózsafüzérmorzsoló, vén banyát képzeljenek el. Elnézést, hogy így beszélek a felmenőmről: a szüleimet minden bigottságuk ellenére szerettem, de a nagyanyám, hogy is mondjam, abszolúte lehangoló öregasszony volt.

Amikor meglátta, hogy pizsamában álldogálok a tükör előtt, rám dörrent:
- Rebeka, mit nézegeted magad a tükörben, mint egy céda? Menj öltözni! Nemsokára indulunk a templomba. Aztán nehogy szégyent valljak veled!
Mondanom se kell, szívesebben mentem volna bárhová, csak nem a templomba… még az óceán átszelésére is vállalkoztam volna, mint Thor Heyerdahl vagy kicsoda azon a Kon-Tiki nevű hajón, amiről akkoriban olvastunk a suliban. De tettem, amit a nagyi mondott: megfürödtem, felvettem szép, fehér ruhámat, és elmentem, hogy magamhoz vegyem Krisztus Testét.

Nem szeretném részletezni a dolgot… épp oly nyomasztó volt az egész, mint képzeltem. Amikor a pap nyelvemre helyezte az ostyát, semmi mást nem éreztem, csak félelmet. Lehunytam a szemeim és ismét azt a különös idegent láttam… aki most vádlón tekintett rám. Eszembe jutott, ahogyan reggel a mellem simogattam… és az is, hogy Isten szeme mindent lát, és rettegtem, hogy itt helyben agyonsújt villámával. Méltatlan vagyok arra, hogy magamhoz vegyem őt… akkor úgy éreztem, meg is érdemelném a halált.

Aztán a pillanat elmúlt. Nyelvem alatt az ostyával, visszaálltam a helyemre, az oltár elé, ahol úgy sorakoztunk, mint kis, fehér angyalkák. És lesütött szemmel vártam, hogy a kovásztalan kenyér elolvadjon a számban. Reméltem, nem tart sokáig. Szörnyű íze volt.
A nap ezután még sokáig vonszolta magát. Ünnepélyes vacsora, rokonok, keresztek minden falon… még sosem éreztem magam annyira magányosnak annyi ember közt, mint akkor.
Aztán, végre valahára, eljött az este. Bezárkóztam a szobámba, és elkezdtem kibújni a pompás, de kényelmetlen ruháimból. Amikor az ingecske és a bugyi is lekerült, már meztelen voltam – nem hordtam melltartót. Otthon soha szóba se került, hogy szükség volna rá – ma úgy gondolom, anyám nem hitte igazából, hogy valaha nővé serdülök. Apám pedig soha nem foglalkozott velem igazából olyan hú de sokat.

Ismét megálltam a tükör előtt, mint reggel, és szemügyre vettem ruhátlan testem. Szép vagyok, gondoltam. Karcsú, sudár alak. Egy kislány teste, persze, de azért már nem egészen. A csípő egyre szélesebb. A mellek feszesek, teltek. Bimbójuk, akár a kék szemek, rózsaként ragyog a tükör fényes lapjában. És hát odalenn… a finom pihe borította, domborodó szeméremtest. A bűn forrása, ahogy egyszer a nagyi mondta.
Végsimítottam a testem, a vállaimtól a melleimen át a combomig… és izgatott forróság öntött el. Kezeim egyre csak kalandoztak… már a hasam simogattam. Éreztem milyen feszes, lapos, bársonyos az érintése. Már kúsztak volna lejjebb az ujjaim, amikor hirtelen elkapott a bűntudat. Belém hasított, mit is csinálok.

Mint említettem, 1990 táján jártunk akkor… a szexuális forradalom immár akadálytalanul söpört végig az országon. Olcsó pornóújságok, zaftos, puhakötésű könyvek… volt belőlük épp elég. A fiúk is olvasgatták az osztályban. Gyakran hallottam, ahogyan beszélnek róluk: „Nézd, milyen jó a muffja ennek a csajnak!” Vagy: „Szívesen beverném a lécet ebbe a pinába”. Ezeket a mondatokat, akárcsak magát a témát, mondhatatlanul durvának, mocskos éreztem… de csak homályos elképzeléseim voltak, miről is van szó igazából. Barátnőim nemigen voltak, vagy akik mégis, hozzám hasonlók… és a szüleim tévézni sem nagyon engedtek. Egyszer azonban egy osztálytársam a padban felejtett egy pornóújságot: a következő órán én ültem ott, és megtaláltam.

Óra végén, ügyelve, hogy ne vegyék észre, iskolatáskámba csúsztattam, majd miután hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és nézegetni kezdtem. Mindjárt az első oldalon egy hatalmas, merev fütyi fogadott, amiről egy nő éppen valami fehér anyagot nyalogat. Először nem is értettem a dolgot: a testem való elhelyezkedéséből ítélve valóban fütyi volt, de úgy tudtam, a fiúknak lóg, nem pedig áll. Mindenestre megsejtettem valamit… az ösztönök súgták meg azokat a dolgokat, amiről a szüleim sosem beszéltek volna. De hogy mi az a fehér anyag, amit a nő éppen nyalogat (fúj de gusztustalan! – gondoltam akkor), azt csak két évvel később tudtam meg… és csak tizennyolc évesen tapasztaltam, amikor osztálykirándulás alkalmával egy fiú a buszon a kezembe élvezett. S utána néhány évig elég sokan élveztek a kezembe, meg testem más részeibe is… majdnem mindennap más-más fiú, férfi. De nem szeretnék erről beszélni. Néha úgy érzem, az életem különböző életek láncolata… de remélem, a mostanit leszámítva lezárult már mindegyik.

Szóval, száz szónak is egy a vége: ébredeztek a vágyaim. Iszonyú ellentmondás dolgozott bennem, úgy éreztem, bűnös vagyok, s menthetetlenül a kárhozatra jutok, ha ilyesmit csinálok. Ha megérintem magam ott. De annyira jól esik az érintése… bár eddig még nem sokszor simogattam a lábam közét. Amikor azt az újságot lapozgattam, kipirult arccal, egy idő után nedvességet éreztem odalenn… és valami furát a hasamban. Abban biztos voltam, hogy nem pisiltem be… de mi más lehet? És akkor benyúltam a szoknyám alá, s becsúsztattam a kezem a bugyimba… majdnem felnyögtem, annyira jólesett! Nedves volt, síkos és forró mint a… mint a pokol tüze. Ijedten rántottam ki az ujjaim az alsóneműmből, és siettem kezet mosni. Előtte azonban megszagoltam: olyan illata volt, mint a harmatnak júliusban. Az újságot összetéptem, és bűntudatosan a kazánba dobáltam az apró fecniket: és reméltem, Istennek éppen jobb dolga volt aznap, minthogy engem figyeljen.

Az első áldozás estéjén ismét hasonlóan éreztem magam: úgy gondoltam, ez az ördög kísértése, valamiféle próbatétel. Elléptem hát a tükörtől, leoltottam a lámpát. Felvettem könnyű hálóingemet, és befeküdtem az ágyba. Nehéz dunnák közé süppedtem, melyek szagát fojtogatónak éreztem: akár a gyóntatószék kopott, avítt bársonyáét. Csak kuksoltam ott a sötétben, míg odakünn a márciusi szél zörgette az ereszt, és savanyú nagymosásszagot hozott magával a szél. Kutyák ugatása versengett a tehenek bőgésével. Biztosan akad olvasó, aki ismeri ezt: a falusi éjszakai illatai, hangjai.

Megpróbáltam aludni, de nem sikerült… kétségeim, és érzéseim ébren tartottak. Végiggondoltam a napom, ahogy tanították: vizsgáld meg, mi jót cselekedtél, és milyen bűnöket követtél el! Aztán gyakorolj bűnbánatot.
Hát, Istenem, rosszakat gondoltam a nagyiról. Magamhoz vettem tested, pedig úgy érzem, méltatlan voltam rá. Pokolba kívántam a rokonaim. És… hiú voltam, amikor az járt a fejemben, milyen szép a testem. Ezenkívül…

Ezen kívül arra gondoltam, milyen jó volna, ha egy olyan nagy, merev fütyit megérinthetnék! Sőt, arra, milyen érzés volna, ha az a nagy, merev fütyi a testembe hatolna, mint némely képen abban az újságban… ott lenn, ahol időnként nedves leszek, és amely nedveknek olyan a szaguk, mint a júliusi harmatnak, amely betölti a világot, amikor málnát szedünk a nagyi kertjében…

Emlékszem, ez ilyen tisztán bukott ki belőlem: mintha egy reflektor fényében ragyogott volna fel a gondolat. Jóleső érzés volt, hogy legalább magamnak kimondtam. És még jólesőbb volt, hogy többé már nem hittem, hogy az a fény Isten szeme volna.
Ledobtam magamról a fojtogató ágyneműt, és végignyúltam az ágyon. A kora tavaszi szél megborzongatta majdnem meztelen testem. Nagyon jó volt. Hűvös, tiszta: nagyon is evilági tisztaság. Érzéseim, fejemben cikázó gondolataimat már nem lehetett annak nevezni: olyan dolgokról kezdtem képzelegni, amelyekről még soha. Például a Takács Gézáról… és ez alkalommal nem csak a szemeiről. Pár hete, az osztályban a fiúk arról beszélgettek, hogy egy nyolcadikos fiút és lányt rajtakaptak a WC-ben. Állítólag a lány éppen „leszopta” a fiút. Én nem értettem, mit akar ez jelenteni.

Minden bátorságom összeszedve feltettem a kérdés egyik osztálytársnőmnek, akivel valamennyire jóban voltam. Emlékszem, fintorogva válaszolt... de valahogy úgy éreztem, legbelül nem nagyon fintorog.
- Rebeka, az azt jelenti, hogy a Héder Juli bekapta a Váci Pityu fütyijét… mondjuk abból a lotyóból nem néztem ki mást. És a WC-ben. Jééézusom! – ezzel visszament trécselni a többi, nálam nyilván sokkal szórakoztatóbb osztálytársnőjével. De a szemeiből azt olvastam ki, ő is csinált már hasonlót… lehet, hogy nem épp WC-ben, de ez igazából tökmindegy. Én viszont akkor nagyon visszataszítónak éreztem a dolgot.

És íme, aznap este pont ilyesmi töltötte be a gondolataimat. Elképzeltem, hogy itt fekszik mellettem a Géza… meztelenül. Nagyokat nyeltem, a testem remegni kezdett, mintha magas láz kínozna. Mellbimbóim megkeményedtek. Kicsit széjjelebb tártam a lábaim, éreztem, hogy jön a jól ismert nedvesedés. Ezúttal azonban nem ijedtem meg tőle. Gondolatban megérintettem Géza fütyijét (faszát - ezt a szót is használták néha fiúk, becsöngetés előtt az osztályban, a folyosókon, az udvaron…), és szinte éreztem, ahogy megkeményedik a kezemben. Húzogatni kell… simogatni. Igen. Ezt írták abban az újságban. Nagyon jóleső érzés a fiúknak. És még annál is jobb, amikor a nyelvvel érintik meg… vagy amikor…

Nagyokat szuszogva gyűrtem fel a hálóingem, hogy az ablakon beáramló szellő kissé lehűtse tüzelő hasam. De akkor már valójában nem akartam, hogy lehűljek… nem bírtam tovább. Magamhoz kellett nyúlnom. Ujjaim végsiklottak szeméremdombomon, és egy kemény kis pöcökhöz értek… mire felnyögtem. Úgy éreztem, a tejben fürdetés nem lehet ilyen édes, mint ez az érzés. Finoman simogatni kezdtem a csiklóm (akkor persze még nem tudtam, hogy így hívják), és igyekeztem minél halkabban nyögdécselni. Képzeletemben Géza kemény szerszáma már a testemben járt… ki-be csúszkált… súrolta kelyhem falát. Éles bizonyosság szállt meg, hogy ez jó, ezt pontosan így kell csinálni, ez nem bűn, ez csoda…

Nagyon hirtelen kapott el az érzés. Akkora egy ujjam már a hüvelyem bejáratához fészkelte magát, és apró, óvatos mozdulatokkal készült beljebb siklani, míg egy másik továbbra is feszülő csiklómon dolgozott. És akkor egyszerre csak olyan erős érzés tolult fel a testemben, amilyet még sosem éreztem: görcsösen vonaglani kezdtem, hüvelyem összerándult. Első reakcióm az ijedség volt, amely átsütött a mondhatatlan gyönyörön: nem fogom kibírni, így sújt agyon az úr angyala, mert bűnbe estél, vétkeztél, újra meg újra… aztán már csak a belső robbanások sorozata következett, izomrángások, soha át nem élt élvezet. Kezem képtelen volt elszakadni a kéj levében ázó puncimtól. Fojtott, nyüszítő hangokat adva dobáltam magam az ágyon, nem gondolva azzal, a nagyi meghallja e. Hihetetlenül jó volt, tizennégy év után is emlékszem.

Mintha maga a nap robbant volna fel a testemben, egy virágok énekével terhes, távoli, gyönyörű földön. Miután vége lett, csak feküdtem pihegve, átadtam magam az űrnek, amely kitöltött. Nem éreztem lelkiismeret furdalást, csak végtelen nyugalmat. Mielőtt álomba szenderültem volna, lelki szemeim előtt ismét felbukkant a fehér tunikás férfi, ragyogó telihold fényében: az idegen azonban ezúttal hátat fordított nekem, nem láthattam a szemét. De nem volt ijesztő, sem fenyegető. Nem is számított. Elaludtam, s nem álmodtam semmit. És másnap frissen, boldogan ébredtem. Utána még pár évig eljárogattam templomba, de a misék már végképp nem jelentettek semmit, és a látogatásaim is ritkultak… a nagyi közben meghalt, és a szüleim sem szólhattak többé bele a dolgaimba. Igyekeztek pórázon fogni, de én feszítettem a kötelet, ameddig lehetett… és amikor elszakadt, magával sodort a lendület. Hogy mit értem vele? Jött elvonókúra, abortusz, nemi betegségek, minden finomság. Csőbőrből vödörbe, mondhatni. De mint említettem, ez nem fontos: az egy másik élet volt.

A dolgozószobám számítógépén írom e sorokat. Drága gép. A szekrényben sok pénzt hozó, a marketingszakma nagyjai által aláírt szerződések lapulnak. A stressz sem elviselhetetlen. Mindez is rossz ahhoz képest, hogy 1990-ben heti száz forint volt a zsebpénzem, vagy hogy tizennyolc éves koromban egy vonatjegy áráért feküdtem le valakivel egy idegen városban, hogy hazajuthassak a szüleimhez, akiknek szeretete végül összeragasztotta a roncsaim. S a kötés azóta is elég jól kitart.

Tudom, amit elmeséltem, nem nagy dolog: nem én vagyok az egyetlen lány, aki átesett hasonló élményen. De esténként, amikor mesét olvasok hatéves iker kislányaimnak, erre gondolok: ha eljön az idő, én őszinte leszek velük. Nem titkolok el semmit, és igyekszem választ adni a kérdéseikre. És tiszta, értelmes szemükbe nézve úgy érzem, nagyon jó ember, egészséges nő válik belőlük. Aztán megpuszilom őket, és miután megnyugtattam őket, hogy nem ólálkodik mumus a szekrényben, leoltom a lámpát az ágyuk mellett. És ők, azt hiszem, mindig képesek nyugodtan elaludni. Nem érzik úgy, hogy szörny lapulna a szekrény mélyén, az összehajtogatott ruhák alatt. És azt sem, hogy egy hosszú hajú, sápadt idegen figyeli őket az ablakon át, komor tekintettel - nagy, üres szemekkel, amelyeknek olyan csontszerű színe van, mint a novemberi fák ágai közt lebegő holdnak.

Én magam azonban gyakran látom ezt az arcot… elalvás előtt, míg férjem spermája megszárad a combomon, s elégedetten lebegek a boldog semmiben: látom, néz engem, s már nem kapom el tekintetem: mert szemeiben gyöngéd mosoly, isteni szeretet és mindent tudó, józan bölcsesség tükröződik.





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=15