Fullextra.hu - MZ_per

Már egy teljes napja rótta a hóval borított utcákat, és helyzete egyre kilátástalanabbá vált.

- "Miért nevet mindenki körülöttem ? ...És, miért van még mindig sötét ? Most meg újra világos. ...És, hol vagyok egyáltalán ? ...Keresem, keresem, de sehol nem találom... Ez az átkozott zaj. ...Nagyon félek, úgy látszik, mindenki rám pályázik."

Körülnézett. Egy lélek nem volt a közelben. Egy óra múlva újra a hömpölygő, önmagából kivetkőzött tömegben találta magát. Mindenki elhúzódott tőle, egyetlen ismerős arcot nem látott. Egy kisfiú közelített felé, azonban egy kar visszarántotta.

- Ne menj oda, fiam, úgysem tudsz segíteni rajta.

A kisfiú lehangolva visszahúzódott, és követte apját.

- "Miért kellett elmennie, ő talán végre segített volna rajtam. Menjek oda valakihez ? Kihez ? Senkit nem ismerek. Mindenki barátságos, nevet, és boldog, csak engem nem veszi észre senki. Mi történik itt egyáltalán ?"

Kurjongató emberek vették körül, egy pillanatra ránéztek, aztán siettek is tovább. Egyszer csak megint megállt egy csoport mellette, de most is volt egy közülük, aki visszalökte az egyedüllétbe.

- Gyertek tovább, ilyenkor nem szabad visszanézni. – szólt oda társainak, akik egy pillanatra szánakozó tekintetet vetettek rá.

Egyszer csak elvágódott mellette egy ember, és egy pillanatra a sorstársává vált. Már majdnem odament hozzá, amikor rohanó társaság közelített felé, így aztán menekülőre vette a dolgot.

- „Már megint ezek a hangok… Mikor lesz már ennek vége ? Vége lesz ennek egyáltalán ? Menten megsüketülök. Ezek az úton mennek, még azt sem tudják, hogy oda nem szabad lemenni, én ugyan nem lépek le a járdáról.”

Elképzeléséhez azonban nem sokáig tudta magát, újra cikázni kezdett a tömegben. Cikázott, cikázott, futott, ahogy csak a lába bírta, nem tudta merre, nem tudta, miért, csak azt tudta, hogy menekülnie kell. Egy idő után nagyon elfáradt, és behúzódott a legközelebbi elhagyott zugba. Az utca zaja itt is érintette, de a tömeg már nem veszélyeztette. Félelme fölött győzött a fáradtsága, fokozatosan eltompultak érzékszervei, eltűnt a világ zaja. Mire felébredt, az utcákról eltűnt mindenki. Újra egyedül volt. Amennyire félt néhány órája a sötéten kavargó tömegtől, annyira hiányoztak neki most az emberek.

- „Már megint egyedül vagyok. Hol keressem őt ? Legalább azt tudnám, hogy hol. Legalább azt tudnám, hogy merre induljak.”

Nyakába vette a világot, de szorongása egyre nőtt. Eltévedt, ilyen pedig, még nem történt vele soha. Mikor elszakították kistestvéreitől, akkor is úgy érezte, hogy itt a világ vége, de ez annál is rosszabb volt.

Újabb nap telt el, úgy érezte, hogy már kétszer bejárta a világot. Az utcákon megindult az élet. Egyszer csak meglátta egy sorstársát, de mikor elindult felé, az goromba gesztussal tudtára adta, hogy nem kíváncsi rá. Pedig csak barátkozni akart. Szomorúan baktatott, az időközben elsötétedett utcán, amikor a nevét hallotta.

- „Hiszen, engem hívnak !„

Egy fiatal pár figyelte a távolból, az egyikük telefonált.

- Igen, stimmel. Fehér, és olyan, mint egy mackó.

A lánynak egyszer csak támadt egy ötlete.

- Add ide a telefont. – fordult barátjához. - Szóljon hozzá, mert nagyon fél. Odatartjuk a telefont.

Lassan közelíteni kezdett felé.

- Gyere ide, ne félj, kutyus. – hívta a lány a fehér kölyökkutyát, és felé fordította a telefont.

Felkapta a fejét.

- Igen, ez már az ő hangja ! De, hol van, és miért ilyen furcsa ? Mindegy, egy életem, egy halálom, odamegyek.

Óvatosan közelíteni kezdett a párhoz, majd leült a fiú lábára.

- Gyere, hazaviszünk, a gazdád már nagyon vár. Gondolom, eleged van már a Szilveszterből. - El is felejtettem mondani. Boldog Új Évet Kívánok ! – mondta a fiú, és megsimogatta a hálás kiskutyát.

(Sztolár Miklós)