Fullextra.hu - mickey48: Forradalom

1956 Októbere - eszméletlenül, életveszélyes állapotban fekszem a László Kórház intenzív osztályán. Nagyritkán, amikor magamhoz térek, hallom az orvosok, és a többi beteg suttogását, vitatkozását, mely egyre hevesebb lesz, ahogy telnek az órák. Mindenki arról beszél, hogy kitört a forradalom - Éljen a Forradalom! Mi az a forradalom? Ki mondja el nekem is?

És ismét a mély, órákig tartó ájulás. Érzékeim elhagytak, órák, napok, hetek, mindegy nekem. Csak Édesanyámék látogatásai hoznak némi örömet tudattalan álmaimba. Most már felgyógyul, hallom egyszer a főorvost, amint sírdogáló édesanyámat nyugtatgatja - elmúlt a veszély, a műtét jól sikerült, a fiú nagyon szívós.

- Édesapám, Ti miért nem mentek haza?

- A főorvos úr nem engedett el bennünket, mert harcok vannak az utcán…

- Harcok - ragyog fel az akkor még csak nyolc tavaszt látott arcom, mesélj nekem a harcokról Édesapám!

- Nem tudok mit mesélni kisfiam - az utcán Szovjet tankok tiporják kollégáim, barátaim véres holttestét… Ha Te most nem vagy beteg, Én is köztük lennék.

Másnapra aztán megérkeztek a sebesültek is.

Golyók ütötte lyukak ruhákon, testeken, vér mindenütt.

Hát ez a Forradalom?

Teremtársam is megérkezett - a Kisbozsik… A híres futballista, Bozsik Cucu öccse. Határőrszolgálat közben szántott végig a testén egy szovjet géppisztoly.

Aztán a harcok lassan csitulnak - a fojtogató erőszak egyre növekszik. Ki tudna ellenállni egy legyőzhetetlen hatalomnak?

- Jöjjenek, elviszem magukat a Dózsa György útig kocsival, mondja szüleimnek az ügyeletes orvos harmadnap. Én ott lakom, onnan már maguk sem laknak túl messze. Oda újpest tán tíz kilométer. Búcsúzás, indulás.

Szép Budapestünk a borzalom városa! Az Üllői úton mindenütt agyonlőtt, széttiport, temetetlen holttestek, feltépett utak, barrikádok mindenből építve. Kilőtt teherautók, füstölgő romok között vezet az út, a kocsi kerekei a Szabadságért ontott vérben találnak utat hazafelé. Az utasok szomorú arccal, könnyes szemekkel nézik az ülés támláját maguk előtt, másfele már nem mernek nézni. Csendesen tűrnek, mit tehetnének egyebet, hiszen már gondolkodni sem mernek. Megállnak - híreket hallanak emberektől, a harcok áthúzódnak Budára, Újpesten még harcok vannak.

Lassan a Dózsa György úthoz ér a kocsi - elbúcsúznak az orvostól, köszönik a horrorba illő fuvart.

Gyalog indulnak tovább. Egy teherautó fékez mellettük.

- Hová tartanak fiatalasszony? - hangzik a kérdés.

- Újpestre.

- Jöjjenek, elvisszük magukat.

Ekkor néznek fel a teherautóra - fegyveresek nemzetiszínű karszalaggal - a Szabadság fiatal katonái. Anyám ránéz Apámra, tekintetük egyértelmű.

- Köszönjük, inkább gyalogolunk!

Fél óra múlva már az Árpád hídnál járnak. Édesanyám - benézve egy kis utcába - hirtelen meglátja a teherautót. Lángoló roncs - a fiatal katonák mind halottak. Némelyikük arcán mosoly, jókedvükben érte Őket a halál - egy harckocsi gránát formájában…

- Apa, Mi is az autón lehetnénk!

Ezen élmény hatására le kellett ülniük egy kicsit pihenni, minden erejük elhagyta Őket. Betértek egy kis utcába kipihenni ezt a szörnyűséget. Az egyik közeli harckocsiból gépfegyversorozat tépte a Váci út macskaköveit. Vörösen izzó lövedékek járták vidám, halálos táncukat - Vörös lövedékek - a Vörös Hadsereg lövedékei.

Az Árpád hídon T-34 esek dübörögtek át, lánctalpaik a fájdalmasan sikoltó fémig hatoltak.

Mentek Budára " Igazságot osztani…"

Apámék - összeszedve romokban heverő bátorságukat - elindultak hazafelé. Két órájukba tellett, mire Újpestre értek. Éppen az István téren haladtak keresztül, amikor találkoztak Kokas Jóskával, Apám egyik ismerősével. Vállán fegyverrel, vidáman sietett az Állami Áruház felé.

- Hová sietsz Jóska? - kérdi Apám,

- Megyek harcolni, a gimnáziumnál találkozom a többiekkel. Hát Ti mit kerestek itt?

- A gyereknél voltunk, kórházban van.

- Na jobbulást neki, én sietek, és befordult a sarkon.

Ekkor a templomtoronyban fegyver villant.

A jó Édesanyátokat - hallatszott a sarkon túlról, és lövések csattantak.

A gépfegyversorozat hangja csak később ért oda, megremegtetve a környező ablakokat. Apámék visszafutva a sarokhoz már csak Jóska sorozat-tépte, véres holttestét láthatták, aki halálában még mindig a füstölgő puskáját szorongatta.

A toronyban a gépfegyver újra csendes volt, a távcső már a következő áldozatát kereste…

- Ez borzalom, gyorsan menjünk már haza! - kiáltotta zokogva Édesanyám.

S a szörnyű, halálosztó sors kegyes volt hozzájuk. Aznapra véget ért a megpróbáltatásuk - fél óra múlva otthon voltak.

Két napig ki sem mertek mozdulni a házból.

Ezek az Én Forradalmi Emlékeim, vérbefojtott Októberünk emlékei, amikor a Halál gyakran látott, megszokott, hívatlan vendég volt gyönyörű városunkban – Budapesten…

(Fazekas Miklós)