Fullextra.hu - stevew: F. a szőnyegen

...

F. a szőnyegen kuporgott, és papírjai között matatott. Firkák voltak néhány lapon, de a legtöbbjén: semmi. Reggel, még a kávé illatkörében motoszkálva bontotta fel az írógéppapír-csomagot, majd merengve üldögélt, szürcsölt a kávéból, rágyújtott, a hamutartó peremére egyensúlyozta a cigarettát, összehúzta a narancsszínű sötétítőfüggönyöket, és rácsodálkozott a szobára: minden narancssárgára váltott. Keze az asztalon ellágyult e fényben.
Előadását kellett volna felvázolnia, magvas gondolatokat papírra vetnie, bölcs tanmesét, minek hallatán bepárásodik majd a lányok tekintete... Semmi sem jutott eszébe. Rajzolgatott csak, vékony filctollal. Gyermekkorában megtanult lefektetett nyolcasból sombrerót varázsolni, oválisokból macskát és baglyot, egyenesekből és köröcskékből pedig „Az Angyal kalandjai”-nak dicsfénykarikás pálcikaemberét... Firkálgatott hát. Füstölgő kéményű házikók születtek, Napocska nevetett fölöttük, méla Hold nézett az utacskára... Így múlt el a délelőtt. Néha – mintha csak a toll hegyét próbálná – besatírozott egy-egy üres foltot.

Este, mikor papírjaival újra a szőnyegre telepedett, úgy érezte, egész napját e kusza vonalak töltötték ki, értelmetlenül, minden varázs nélkül. Milyen tüneményről fog hát beszélni..? Nem írt le egy szót sem, a rajzok pedig olvashatatlanok. A fekete vonalak nem lehetnek egy-egy történet csiganyomai... a papír rejtett árkaiba az üresség korma gyűlt csupán. Nincs mit mondania. Meg fog szégyenülni ma este...

Többen összegyűltek már a szobában. székeket tologattak, leültek, felálltak, helyezkedtek. F., a szőnyegen ülve, csak a lábakat figyelte. A már jól ismert pirosbolyhos kis papucsok, meztelen talpacskák körül idegen, tarkazoknis lábak topogtak és kereszteződtek bokában: vendégeket hozta a lányok, a zokniszintre leszitáló hamuból ítélve komoly férfiakat, akik – jegyezte meg F. keserűen – mintát mintához, színt színhez illesztve szólnak, és szavaik súlyos tartalmat emelnek felszínre, mint ahogy acélhorgok az elsüllyedt hajót... Lassultak körülötte a lépések. A papucskák és a zoknik megállapodtak a széklábaknál.
„Mindenki leült...” – gondolta F. Halkult a beszéd, egyre inkább érezte, hogy rajta pihennek a tekintetek, hogy tapintatosan várnak... – „Mindegy mostmár...” – sóhajtott.
– Kedveseim..! – emelte fel tekintetét. – Nem tudok ma este... Félek, hogy ma este nem... hogy nincs mit...
Elhallgatott. az egyik lány narancsot hámozott: minden lefosztott héjdarabkát külön gonddal helyezett el a szoknyáján. Felpillantott, elmosolyodott, jelezve F.-nek, hogy azért figyel, folytassa... ám ekkor vékony sugárban kispriccelt a gyümölcs leve, és a lány hajára permetezett. Halk sikollyal ejtette ki kezéből a narancsot, és pajkosan pihegve nézte, hogy végiggurul a szőnyegen, F. térdéhez ütődik, és szétnyílik, gyöngyöző gerezdekre.

F. elfehéredő arccal bámulta a szőnyegre pergő cseppeket. Kacagást, sugdosást hallott. Megszédült: távolodtak, majd közeledtek a hangok. Leejtett valamit, csörrent valami a szőnyegen... Lepillantott. Keze újra narancsszínű volt, mintha valaki összehúzta volna a sötétítőfüggönyöket...
„Este van...” – Mélyre szívta a kályhaszaggal vegyes narancsillatot. Mellette játékai hevertek. Amint a narancsért nyúlt, látta: ott a csipogós tehén, a rugózó-benyomható orrú, CCCP feliratú rakéta, a tekerős kotrógép, és az ide-oda guruló kaleidoszkóp, melyet az imént ejtett le...
„Darabokra törtek benne, biztosan darabokra törtek...” Újra a narancs foglalta le gondolatait. Megkóstolta volna, de nem tudott mit kezdeni a rátapadt szöszökkel. Nézte, forgatta: fanyar nyálat nyelt. Összerezzent. Egy selyemharisnyás láb ment el mellette, majd egy nagy, tarkazoknis. a heverőig kísérte őket tekintetével: leültek. Sugdolóztak, fel-felkacagtak. Pohárkoccanás hallatszott, és érthetetlen szavak:
– De Évike..! Most, hogy végre van alkalom... Csak egy kicsit, most az egyszer..! Éhé-vihh-ke..! – lihegte a férfi, ijesztő-rekedten.
- Ne... naaa! Laci, ne..! – Egy cuppanás, és F. gyorsan másfelé nézett.
Ide-oda tologatta a tekerős kotrógépet, feldöntötte vele a csipogós tehenet, összeütköztette a CCCP-rakétával... De mindinkább saját kezére figyelt, a bőrén a narancssárga derengésre... Oldalról jött a meleg, parázsló fény. Tekintete átsiklott a dulakodó-dörgölődző lábakon... szíve riadtan dobbant. Fenyegetést érzett, belül, egy megnevezhetetlen helyen: egy kis sötét-fényes mag mocorgását, a hasában... a torkában... Hosszú pillanat volt, míg a lábak eltűntek látóteréből, és meglátta a kályhát, a kályha nyitott ajtaját. Az átizzott rács mögül szénparázs lehelt arcába. El kellett húzódnia, úgy égette a forró levegő. Hátradőlt, s ahogy a szőnyegre tenyerelt, narancshéj-darabkák ragadtak a kezére. Ragacsos foltok maradtak a bőrén, mikor egyenként lekapirgálta. Megcélozta velük a parazsat. Mind betalált. Halványkék láng sercent.
– Laci..! Nyitva maradt a kályhaajtó... a gyerek még majd...
– Megint csak kifogást keres, Évike..! A gyerek alhatna már ilyenkor... Ugye, álmos vagy..!?
F. közeledni látta a zoknis lábakat. Fején egy súlyos kéz bütykét érezte: szinte beleroppant koponyája a „barackolásba”. Bólintott, nem is a kérdésre válaszolva, azt nem akart meghallani, hanem hogy kivédje az újabb nyomást. Sikoltott volna, ha újra hallania kell kiszakadó hajszálainak pattogását... Egy gyűrött ing tolult a kályha elé. F. lesütötte a szemét. A szőnyegen babrált. Végigfuttatta ujjait a mintázat háromszögein. Az ajtó kattanását még hallotta, majd lassan kihűlt az arca. Csukott szemmel próbálta felidézni a kályha melegét... Megborzongott. Vöröslő szemhéjáról nagy, puha darabokban sötét képek mállottak le, és hulltak egy széles, elmosó örvénybe... Felriadt. Álombeli szót akart kiáltani, de nem tudta félrelökni a nyelvét, hogy utat nyisson a kiáltásnak. Felsírt, halkan, nyögdécselve.
Felismerte a szobát. Egyedül volt. Nagyra nőtt már benne a sötét-fényes mag: lassan forgott, vándorolt a testében, csontjai között. Félt.
A hűlő kályha pattogásán túl zajt hallott, a belső szobából. Erősödő-gyorsuló lihegés, összenyomott és kicsapó matracrugók pendülése, nyikkanások, hörgésbe lökődő szavak, Éhé-vahha, jahaj-Lahh-cihh, sötétbe metsző sikoly, csontfehér félelem, ugrásra készen, rugaszkodva-átlendülve a zárt ajtón, fogához fogkoccanás... A szőnyegre szorította arcát. Remegett.
Régóta csend volt már, mikor újra ki merte nyitni a szemét. Feküdt, testét a szőnyeg hidege szívta. Karnyújtásnyira tőle megcsillant a kaleidoszkóp üvege. Közelebb húzta. Belenézett. Szétrebbenő szín-darabkákba szédült:
„Jégsmaragd palota... Hóvér-piros padlócserép... Sárkányfejű lovastatár, berepül az ablakon... Vérnarancs Kisasszony megül a rokolyán, rásüt a sárga Napocska, bőre gyöngyöket perget, gerezdekre hasad..”

Hogy könnyű szédülése elmúlt, F. sápadtan bámulta a pergő cseppek nyomát a szőnyegen. Felsóhajtott, és a narancsért nyúlt.
– Várj... hisz csupa szösz, meg szőr...! – guggolt le hozzá Elvira. Öléből héjdarabkák gurultak szerteszét. – Lepucolom neked, jó..?
– Jó... Egyébként – simogatta meg F. a lány haját –, egyébként meg: nincs is mit mondanom.