KaraffaGy: Diófák az udvaron
Dátum: Január 16, kedd, 07:49:17
Téma: 01. szám.






Első diófánk kalandos körülmények között került hozzánk.
Fiammal és lányommal barangolni mentünk a Horára, a falu határában álló dombra, új élmények, új látnivalók után. A Horán valaha sífelvonó üzemelt, ám a háládatlan utókor hagyta lepusztulni: Először csak egy kis csavar tetszett meg valakinek, aztán egy kapcsoló, majd egy drótkötéldarab keltette fel az érdeklődését egy traktorosnak s a vége aztán magányosan, árván „ácsorgó” oszlopok lettek, csavar, kapcsoló és drótkötél nélkül. De még így is szinte hallható közöttük a valamikori gyerekek boldog kacagása, szinte látható az a felszabadult tülekedés és tolakodás, ahogy egymással versengve kapaszkodnak a kötél felvonó részébe, szinte érezhető a sítalpak alatt sercegő hó fürge freccsenése még nyáron is.
A Horán valaki szelídgesztenyét telepített egykor, talán utódaira, talán csak gyarló anyagiakra gondolva. Öles fákká terebélyesedtek az akkor még csak husángnak nevezhető csemeték, lombjukban mára már diónyi nagyságú gyümölcsöt teremnek, avarrá érlelődött lehullott leveleik között pedig ízletes galambgombák, „tinórák”, pereszkék és a hírhedten gyilkos galócák teremnek. Kincset jelentenek ezek a hozzáértőknek! Kellemes foglalatosság a gesztenyegyűjtés, a gombászás, a szinte vadászkutya-ösztönű avarkaparás s betetőzése az örömnek; a teli háti. Kellemes ez a gesztenyés! Sétálóútjain ballagva elgondolkodhatunk az elmúlt napok eseményein, beszívhatjuk a friss, émelyítően illatos levegőt, együtt „lépdelhetünk” a természet évszakváltásaival, megfigyelhetjük az öreg fák pusztulását s az általuk hagyott üres területeken az új élet, az új facsemeték születését. Akár egy rendhagyó „természet-ismeret”-óra. Az erdő is mint egy tankönyv, nyitott oldalai szabad bepillantást engednek törvényeibe, csak venni kell a fáradságot és olvasni belőle.
No, de rátérek első diófánk „történetére” is!
A Horát végigsétálva, megnehezülve az élmények súlya alatt indultunk haza. Az út menti bozótosban szúrtam ki a nemes ágak sima kuszaságát, összetéveszthetetlen leveleinek zöld harmóniáját. De hiszen ez egy diófa! Varjú hozhatta csőrében a számára arannyal egyenértékű eledelt, de vajon „ki lehetett az a róka, aki kiénekelte szájából”? Vajon mi riaszthatta meg ezt az okos madarat? Tény, hogy a mag „elvettetett” s a mesebeli mandulafával ellentétben ez a mag jó talajra talált, cseperedett, növekedett, nem hagyta, hogy gyenge szárát a gaz megfojtsa, s aztán egyre nagyobb eréllyel tört a napfény felé, hogy beteljesítse ősei álmát, az új élet megerősödését. Megjegyeztem magamnak ezt a helyet, aztán egy ásóval felszerelkezve visszatértünk gyerekeimmel, immár a fáért. Hatalmas, erős főgyökeret eresztett ebben a gazban, kénytelen voltam félméternyire átvágni. Féltem, hogy megsínyli ezt a brutálisnak tetsző beavatkozást, de valami őserő, valami meghatározhatatlan, de megérezhető „élni akarás” folytán az otthoni földben ismét erőre kapott, meggyökeresedett. (Valahogy így lehetünk mi is, az ittenieknek „gyöttmentek”. Erős, mélyre eresztett gyökereinket valaki, vagy mi magunk „átvágtuk”, de élni akarásunk és erős hitünk által meggyökeresedtünk újonnan választott „szülőföldünkben” és sarjakat, lombot, termést már itt hozunk.) Fiam rögvest magának akarta ezt a fát. Így lett aztán ez az új szerzemény a „Gergőfa”.
A másodikat, a „Katafá”-t már mi magunk neveltük magról. Hatalmas termésű, ám mégis vékony héjú diót kaptunk ajándékba rokonainktól. Finom, kellemes ízű béle hamar fogyott, az ültetést meg kellett ejtenünk, mielőtt végleg megettük volna mindet. Néhány év s már akkora, mint a „Gergőfa”. Aztán, ahogy jöttek a gyerekek, már szinte hagyománnyá vált a faültetés. A „Sárafa” sajnos kiszáradt. Hangyák lepték el még csenevész szárát, vastag, gyengítő odút rágtak bele, kirágták az „életet” belőle. Nem tulajdonítottunk ennek babonás jelentőséget. Konstatáltuk, majd Sára választott magának másik fát, egy hetvenhat éves fenyőt. A napokban a tavaszi takarítást végeztük az udvaron. Eszter lányom megcsodálta a két szépen gyarapodó diófát s megkért, hagy ültessen ő is diót. Kis kezeivel kaparta ki a gödröt neki, gondosan betakargatta, kis karókkal körülvette, gyermeki hitével megöntözte. Így az „Eszterfa” épp most van születőben.

Egy régen írt haikum jut az eszembe mostan:

„Fát ültettem már.
Várom a gyümölcseit.
Nekem van időm.”





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=17
pharmacy online