Fullextra.hu - A kirakatot fényesi Tóth János állította össze és ajánlja figyelmetekbe

Valahol egyszer majd utolérnek minket a szavak.
Jámbor kutyaként térdünkhöz nyomakodnak, s hűség-szemükkel felnéznek ránk. Ránk, az Istenekre, akik villámokat szórunk, körmünkkel kapirgálunk megfeketült feliratokat, szobrot formázunk önmagunkból, a másik gyászából sajnálat-álarcot húzunk, s amikor hisszük, hogy senki nem lát minket, fekete grafitceruzával írunk csúnya szavakat fehér tornyú szentségek falára.

Nem tudjuk az időt. Emlékeink nehéz súlyával mentegetőzünk, emlegetünk holmi gyermekkort, meg iszákos apát, mindig ideges és fáradt anyát. Azt hisszük, hogy a "Tudod mi lettem volna én legszívesebben!" - mondattal rábólinthatunk a következő sörre, pedig a csaposnak már nem is kell kérdeznie. Igen, a csapos! Ő ismer minket igazán. Előtte nem színészkedünk, mert nem tehetjük! A kezében van a csapunk, a poharunk a sörünk. Mi mindig szomjasak vagyunk. Ez a szomjúhozók sokadik nemzedéke. Állunk egy soha nem ismert, meg nem festett, elmondásból sem hasonlatos bálvány oszlopa körül, mert valahol belül emlékszünk egy dalra, és várjuk, hogy utolérjenek minket a szavak.
Legyen hát!