Eroica: Világjáró - Észak-Lengyelország
Dátum: Március 20, kedd, 22:11:44
Téma: 10. szám


...

Tavaly télen lengyel származású barátaink végre feltették a rég várt kérdést:
- Nem akartok belépni a Magyar-Lengyel Egyesületbe? –
Persze, hogy beléptünk. Azóta szorgalmasan járunk a nívós programokra, összejövetelekre.
2006. augusztusban végre sor került egy utazásra is. Tán nem is mehettünk volna tőlünk távolabb eső helyre, hiszen a Gdanski-öböl mentén fekvő „Hármasváros”, azaz Gdansk, Gdynia és Sopot volt az úticél. Persze, hiszen a társaságnak ez az ötödik útja volt, az ország közelebbi részeit a többiek már ismerik.
Hosszú buszos út elé nézünk - gondoltuk, de ennek nemcsak a hátrányait, előnyeit is élveztük. Láthattuk Szlovákia egy szeletkéjét, hisz délről indulva, a Visztula mentén, végigcsodáltuk az ismeretlen lengyel tájat, egészen a Balti-tengerig.

A hosszú úton Margorzata, a vezetőnk, folyton gondoskodott rólunk, osztogatott valamit, hol térképeket, hol útleírást, s végül kottákat. Amire a tenger mellé értünk, megtanultunk néhány lengyel népdalt.

Lengyel táj


Estére megérkeztünk gdanski szállásunkra. Kívülről jó benyomást keltett a hely, a háztetőn egy vidám szarka üdvözölt minket. Hajaj, de mint kiderült, egy órát késtünk, ezért büntiből nem kapunk vacsorát, pedig nem tehettünk róla, haladtunk, de a forgalom óriási volt, az utak meg keskenyek. Szerencsére mindenkinél akadt még egy kis hazai, ezért nem haltunk éhen.
Hajnalban két harsány kakas rikoltotta az ébresztőt, elhatároztuk, hogy talán bevesszük kórustagnak őket.
Reggelit már kaptunk, sőt az elmaradt vacsora helyett egy ebéddel kárpótoltak. A személyzet egyáltalán nem volt kedves, csalódást okoztak, hiszen eddig csakis jót hallottam a lengyel barátokról. Győzködtek, hogy ez most higgyem el, kivétel-, tehát erősíti a szabályt!


Vártuk tehát az első napot Gdanskban, illetve ahogy régen nevezték - Danzingban. Léna, az idegenvezetőnk a Varsói Egyetem Magyar Tanszékén tanít, de idevalósi. Eleinte nehezen beszélte nyelvünket, aztán fokozatosan belejött. Léna régebben többször járt Magyarországon autóstoppal, de manapság alig akad gyakorlási lehetősége, mert ilyen messzire ritkán jönnek a magyarok, ezért a magyar rádió adásait hallgatja, ami itt nagyon rosszul fogható.
A városközpont felé haladva elmondta, hogy Gdansk a Visztula egyik mellékága és a Moltawa torkolatánál fekszik és olyan idős, mint maga Lengyelország. Értékes műemlékekkel teli Hanza-város, a szabadság városa, ezért a történelem során rengeteg támadásnak volt kitéve. Nem véletlen nevezték egykoron a Hanza kardjának.
Gdansk kb.500 ezer lakosú város lett. Létrehozása 997-ben Szent Adalbert nevéhez fűződik, városi jogokat 1236-ban nyert.

Az óváros


A város épp a Szent Domokos Búcsút ünnepelte. A búcsút 1260 óta minden évben megrendezik az Óvárosi részen. A három hétig tartó rendezvénysorozat vonzza a tömegeket, nyüzsög az utcán a sok turista, a nézelődő. Mi minden kapható itt, fel sem lehet sorolni! A világhírű gdanski borostyánékszerektől az ócska cipőig széles a választék. Egy hétig el lehetne bogarászni a piacokon.

Az óváros


A történelmi óváros megismerését a Királyi út reneszánsz Felső-kapujánál kezdtük. A Dluga utcát Királyi útnak is nevezik, mert valaha itt vonultak el a királyi vendégek. Gyönyörűek a 15-19. századi patríciusházak, itt épült a reneszánsz stílusú Ádám és Éva háza és az Oroszlán-vár. Az utca végét a 13-14. század fordulójáról származó barokk Városháza zárja le Ez a város jelképe, ugyanúgy, mint a gyönyörű, rokokó Neptun-kút. A tenger istene több mint 400 éve őrzi aranyozott szigonyával a várost. Ez a hely természetesen a szerelmesek kedvenc találkahelye.

A Neptun-kút


A Dlugi Targ utcán épült a holland reneszánsz egyik remeke, az Arany-ház. Kőhomlokzatán Léna segítségével Hunyadi Jánosunk képmását is felfedeztük. Ez az épület a gdanski polgárok gazdagságának szimbóluma. Az Artus-házban a város előkelőségei tartották a fényes bálokat.
A tér végében az 1568-ban, holland mester tervei szerint épült díszes Zöld-kapu magaslik.

Az Arany-ház

A program egyik „csúcspontja” a Mária utcán emelkedő hatalmas Boldogságos Szűz Mária-templom volt. Ez a gótikus, háromhajós csarnoktemplom 159 évig épült, mire elnyerte végleges formáját. Falai fehérek. Van itt egy óra, amelyet Jan Döringer készített. Az óra a prágai Orlojhoz hasonlóan mutatja az évszakokat, a holdtöltét, a napfelkeltét és ki tudja még micsodát.

A Boldodságos Szűz Mária templom órája


A templom 160 méter magas tornyába 408 keskeny csigalépcsőn lehet felmenni. Fárasztó ugyan, de a látvány mindent bepótol. Szemünk előtt hevert a város, a háttérben kéklett a végtelen tenger.

Gdanski panoráma a Boldogságos Szűz Mária templom tornyából

Ezután igazán kellemes meglepetés következett. Másfél órás hajóút. Másfél óráig nem kellett gyalogolni! Egy hangulatos kalózhajó vitt a Moltowán át a Balti-tengerhez. Végre leülhettünk. A kellemes élőzene mellett a kapitány „engedélyével” muris kalapokat tehettünk a fejünkre és egy fényképezés erejéig kormányozhattuk a hajót!
Az élvezetes program után a társaság „kikönyörögte”, hogy ugyan mártsuk már bele legalább a lábunkat a Balti-tengerbe, tehát a hajókázás után egy nagyon rövid „bemártózás” következett.

A nosztalgiahajó

A gdanskiak büszkesége a Westerplatte-félsziget és az erőd. A második világháború kitörésekor 182 lengyel katona hat napon át hősiesen védte a várost a német túlerővel szemben. Ez az ellenállás a világtörténelem egyik legnagyobb hőstette, ezért a lengyel hazafiság szimbóluma lett.

Westerplatte- erődromok

Másnap esett az eső, a betervezett fürdőzésből nem lett semmi, így programmódosítás következett. A híres darut néztük meg. Fogalmam sem volt, mit lehet egy darun fél napig nézni. Amikor megláttam, elámultam. Hisz ez egy egész objektum! A Moltowa-parti fadaru két bástya közt áll. 1444-ben épült. Az egykori , 2000 hajót befogadó kikötő fő rakodó berendezése volt , főleg faárút és gabonát szállítottak innen. Az árút emberi erővel húzták fel, nyolc ember éhbérért hajtotta a „mókuskereket”. A három részből álló létesítmény ma a Tengerészeti Múzeumnak ad helyet.

A Daru


Gdansk zöldövezete, az Oliwa városrész. Az olajfákkal díszített parkban, a 12.századtól épült a gótikus Oliwa Székesegyház. A templom legnagyobb kincse az ország legszebb hangú, 1763-1788 között készült orgonája. Ezen a hangszeren három csodálatos művet hallhatunk, fényeffektusokkal „fűszerezve.”
A zenei élmény után a templom múzeumának gazdag gyűjteményét néztük meg.


Oliwa Székesegyház


Egyik zuhi a másikat érte, mégsem bírtuk ki, hogy ne kukkantsunk be az óváros búcsúi forgatagába, az elegáns galériákba, ahol megcsodáltuk a világhírű, gyógyhatású borostyánékszereket. A legszebbek csak aranyárban vásárolhatók, de mi örültünk a kisebb, egyszerűbb, olcsóbb ajándéknak is. Aki nem tudná, a borostyán olyan évmilliókkal ezelőtt megkövesedett gyanta, amelyet a tenger hullámai sodornak ki a partra.


A következő utunk Gdyniába, a „Háromváros” egyikébe vezetett. A település csak az első világháború után keletkezett, a másodikban azonban a lengyel tengeri hajózás központjává fejlődött ki. Olyan kikötő, amely összeköti a Gdanski-öblöt a világ tengereivel. Itt található a Halászati Intézet, a Haditengerészeti Múzeum, a Tengerészek Háza és a Tengerészeti Akvárium. Az akváriumban kellemesen elidőztünk, a piranyáktól a cápákig a tenger színes élővilágában gyönyörködhettünk, mindezt eső nélkül, szárazon megtehettük.

Gdynia = akvárium, piranyák


Sopot Lengyelország legfelkapottabb fürdőhelye, a 13. században az oliwiai ciszterciták, a 16.századtól pedig a környék patríciusainak üdülőhelye volt. Eredetileg mi is itt fürdőztünk volna, ezért mindannyiunk csomagjában ott gunnyasztott az érintetlen fürdőruha. Ekkor már majdnem lesodort bennünket a néptelen hosszú mólóról az orkán. A sétamóló arról híres, hogy fából épült, 150 éves és majd fél kilométer hosszan benyúlik a tengerbe.

Aztán elállt az eső és mint a gombák, ki tudja honnan bukkant elő az a rengeteg ember. Széllovasok készülődtek vízre szállni, vitorlát bontottak a hajók, hirtelen hihetetlen nagy lett a tömeg. Mi is megszálltuk a kedves utcákat. Rengeteg étterem, söröző és kaszinó várja a turistákat. Pillanatok alatt kialakult a fesztiválhangulat, utcai zenészek, mutatványosok, táncosok lepték el a várost. Sopot számos fesztivál színhelye, de legismertebb a Nemzetközi Dalfesztivál. Amint az óriásplakát is bizonyítja, épp Elton Johnt várták.

Végre itt nyugodtan nézelődhettünk, nem kellett rohanni. Leültünk egy barátságos helyen. Mivel minden más hely foglalt volt, egy lengyel család mellénk akart ülni. Nagyon megörültem nekik, mert voltaképp még nem volt alkalmunk megismerni ezt a nemzetet, de pechemre felszabadult egy üres asztal, s persze, hogy odaültek. Nahát, ez a barátkozás sem sikerült!

Vasárnap reggel ismét Gdyniába utaztunk, ahonnan menetrendszerű hajójáratok indulnak a Hel-félszigetre. A félsziget valójában egy 34 kilométeres földnyelv, amely a Pucki-félszigetet választja el a Balti-tengertől. Kalandos, majdnem másfél órás hajóút következett. A tenger a viharban olyan volt, mint egy óriás hullámvasút, a víz színe sötétszürke, zavaros, de lenyűgözően szép, igazi „baltitengeres”.
Jastarnia a falucska neve, ahová a hajónk megérkezett. Itt is fürdési lehetőségünk lett volna, de e helyett csak a helyi boltocskákban nézelődtünk sajnos.

Elérkezett az utolsó este. Búcsúzóul bementünk Gdansk óvárosába. Mindenki csomagolt, így mindössze hatan voltunk, köztünk három lengyel nő, a mi Margolzátánk és rokona Ewa, valamint Léna, az idegenvezetőnk. Beültünk egy part-menti kis sörözőbe és énekelni kezdtük a buszon gyakorolt lengyel népdalokat, amit eddig senkinek sem tudtunk előadni. A ”nagy sikert” igazolta, hogy a közeli hajóslegények azonnal bekapcsolódtak a refrén éneklésébe, s együtt fújják velünk „ Ó, Mariana…”
Végre kötetlenül beszélgethettünk. Jöttek a régi autóstoppos történetek, a fizetések, meg a személyes sztorik. Léna és Ewa nagyon kedvesek voltak, pont olyanok, mint amilyeneknek a lengyeleket képzeltem. Jól összebarátkoztunk, olyannyira, hogy Léna meghívott minket arra a kalózhajóra, amelyikkel a Westerplatte- félszigetre mentünk. Itt esténként élőzene szól, és táncolni is lehet, amit én az addigi programokból nagyon hiányoltam. Sört ittunk itt is, mert Léna azt mondta, hogy otthon igyunk bort, az itteni közel sincs olyan jó, mint a magyar. Aztán a szomszéd asztaltól magyar szót hallottunk. Valaki azt mondta: -Egészségedre!- Kiderült, hogy egy skót férfi az illető, aki járt már Magyarországon, s összesen ennyit „tud” nyelvünkből. Én is összeszedtem hirtelen eszembe jutó skót tudományomat, és lelkesen mondtam neki: Rod Stewart,… Sean Connery.
A hatás nem maradt el, néhány perc múlva felhangzott Rod Stewart dala a „Szerencsés fickó vagyok”, s már táncoltunk is az általam imádott, rekedt, szexis férfihangra.(Jó, jó, nem lengyel volt a partnerem, hanem skót, de hát táncoltam egy kicsit!)
Az óránkra néztünk. Úristen, de későre jár, holnap meg indulás haza! Felszálltunk egy villamosra, akarva akaratlanul jegy nélkül bliccelve, mert a villamoson nem kaptunk jegyet.(Itthon nem mertem volna megtenni.)
A fájdalmas búcsú ideje következett, három puszival, ahogy a lengyeleknél szokás, aztán irány a szállás, hiszen még csomagolnunk is kellett!

Reggel a busznál, amikor betettük a bőröndöket a csomagtartóba, nem esett az eső és még a Nap is kisütött kicsit. A szarka a szokott helyén ült a háztetőn és búcsúszót csörgött.
Akkor, ha három kívánságom lehetett volna, az egyik egy igazi, mesebeli varázsszőnyeg, hogy hipp-hopp minél előbb otthon legyünk.
Aztán nőttek a magunk után hagyott kilométerek, és egyszer csak két nap alatt hazaértünk.
Legközelebb kicsit közelebb helyre tervezik a szokásos évi kirándulást, valahová délkeletre. De jó lesz, már alig várom. Csak ne essen annyit az eső!
Do widzenia Polska! Viszontlátásra Lengyelország!





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=172