Fullextra.hu - naiva: Rózsaszín

– Mama, a Bella megint bekakilt és a falra rajzol vele!
– Ej, mikor lesz már szobatiszta ez a lány! Rögtön jövök Annácska, addig valahogy állítsd le a falfirkát!
Eszti állt a kapu előtt, és döbbenten hallgatta a bentről kiszűrődő párbeszédet. Na, jó kis helyre csöppentem! – gondolta. Az első megrázkódtatás akkor érte, mikor megpillantotta a megadott címre érkezvén a bejáratot. A szürke, régi házakból álló, szűk kis utcában, egy rózsaszínre mázolt fakapu virított, megtörve a szűk utcácska egyhangúságát.
A mögötte lévő házat nem látta, magas kőkerítés vette körül, szintén rózsaszínű. Ki nem állhatta ezt a színt, túl feltűnőnek érezte, a Barbie-babák (nemcsak a játék, de a Pláza –cica Barbiek) jutottak eszébe róla. Most itt állt, várta, hogy beengedjék. Szépen öltözött fel, jó benyomást szeretett volna kelteni leendő főbérlőjében. Kivette a piros kontaktlencséit, és nem kente sötétkékre az ajkait. Remélte, hogy megtalálja új otthonát, öt cím is lapult táskájában. Világoskék nadrágot viselt, hozzá fehér, combközépig érő pulóvert, piros WINNER felirattal a mellrészen. Hosszú, barna haját, lilás-rózsaszín melír díszítette. Fodrász barátnője kísérletezett a hajszínezőkkel, és ez lett belőle! A hajmosás nem segített a dolgon, így hát beletörődött a lilás csíkokba. Az ő szép, derékig érő világosbarna hajában ezek a borzalmak! No, mindegy, voltak már sárga, és zöld csíkok is, de többé nem engedi, hogy hozzáérjen a Kati. Míg ezen gondolkodott kinyílt a kapu, és ő meglepetésében tett egy lépést hátra. Hetven év körüli nő állt előtte, széles mosolya feltárta megsárgult, három darab fogát. Rózsaszín otthonkát viselt, apró piros virágok díszítették. Ősz haját ugyanilyen kendő fedte, de nem az álla alatt, hanem a feje tetején megkötve. Csupasz lábán rózsaszín gumipapucs díszelgett.
– Szia! Örülök, hogy idetaláltál kedves Eszter! Barbara vagyok.
– Jó napot Barbara! – hebegte Eszter és belépett a nő után a tágas udvarba, ahol nem mindennapi látvány fogadta. Régi, lerobbant ház, természetesen ugyanolyan rózsaszínre meszelve, mint az eddig látottak. A piszkos ablakok kerete, az ajtó, és a kis konyhakertet körülvevő fakerítés is ebben a színben „pompázott” Csak a tető volt szürke pala. Az udvaron látott még egy nagyméretű homokozót, egy rózsaszín kutyaházat, és egy terebélyes orgonabokrot.
– Hogy tetszik? Tudod a fiam festő volt, és miután lelépett, itt hagyta rám a hét lányát és egy háztömb kifestésére elegendő rózsaszín festéket. Hát az ember azzal gazdálkodik, amije van. Ugye tetszik, Eszterke?
– Elképesztő… – nyögte a lány.
– Bemutatom a lánykáimat is! Ella, Bella, Annabella, Izabella, Petronella, Gizella, Gabriella, bújjatok elő gyorsan-gyorsan! – visított bele az udvar csendjébe a mama, még tapsolt is hozzá, ütemesen. Hamarosan előkerült hét kislány, ki a bokorból, ki a kutyaházból mászott elő, a többiek a házból. A legkisebb három, a legnagyobb tizenkét év körüli lehetett. Valamennyien maszatosak voltak és elnyűtt rózsaszínű ruhácskában feszítettek.
– Ugye milyen szépek? Nem egy anyától vannak, de azok a nők, akiket a fiam felszedett, már mind halottak. Vagy drogtúladagolás, vagy az alkohol végzett velük, egy öngyilkos lett. A fiam meg eltűnt, a rendőrség sem találja, így én nevelem a hagyatékát – Barbara felnevetett saját viccesnek szánt kifejezésén.
– Szia! – köszönt rá az egyik kislány, valószínű Bella volt, mert barna foltok éktelenkedtek ruháján és kezén.
– Sziasztok kislányok – mosolygott rájuk Eszter. No, ez kellett csak, máris megrohamozta őt a lányok hada.
– Szia! De szép vagy! Milyen klassz a hajad! De szép a nadjágod! – ez utóbbit Bella mondta, és átölelte Eszter lábát, barna foltokat hagyva szép, kék nadrágján. Körbevették, símogatták, ölelgették a szemmel láthatóan ingerszegény környezetben élő gyermekek. Eszter szerette a gyerekeket, de most hányingere támadt, gyomra összeszorult.
– Ugye most már örökre itt maradsz? – kérdezte egy hatalmas kékszemű.
– Mindjárt kiderül kicsikéim! Gyere Eszter, megmutatom a szobádat!
Barbara elhessegette a rózsaszín egyengyerekeket, és intett a lánynak, hogy kövesse. Végigmentek a gazos udvaron, a ház mögé, ahol is egy láthatóan később hozzáépített kis épület állt. Természetesen rózsaszín, rózsaszín lépcsőkkel, ablakkerettel, ajtóval.
– Gyere angyalom, meseszép helyed lesz itt! – szaladt az öregasszony az ajtó felé.
– Efelől nincs kétségem – motyogta Eszter kedvetlenül.
Az ajtó kitárult, a lány belépett, és tulajdonképpen már meg sem lepődött. Rózsaszínű volt a padlószőnyeg, a kanapé, a faasztalka a szoba közepén, a sarokban álló ezeréves, hatalmas fotel, a falak, a mennyezetről lógó lámba üvegburája, a háromrészes szekrény, melynek egyik ajtaja tükörből volt. A másik sarokban újnak tűnő, számítógépasztal állt.
– Mindenre gondoltam ám, ha egy diákot befogadok, így vettem ezt az asztalt, és átkentem rózsaszínre, ne üssön el a szobától! Tartozik egy mosdó WC-vel, és egy főzőfülke is a lakrészhez! És igazán olcsón adom ki – hadarta Barbara.
Eszterrel forogni kezdett a világ. Rózsaszín pillangók táncoltak a szemei előtt, saját magát látta rózsaszín tüllszoknyában balettozni a szobában.
– Rosszul vagy kedvesem? Úgy megsápadtál – hajolt hozzá a ház asszonya.
– Nem, ó nem, nem vagyok rosszul, csak ez a sok új benyomás… Kinyithatom az ablakot? – suttogta Eszter megsemmisülten.
– Persze, gyere csak, nyugati fekvésű a lakás, csodás rózsaszín naplementéket láthatsz innen.
– Mily meglepő! – mondta kissé cinikusan a lány, és az ablakhoz lépett. Kinyitni már nem volt ereje. A ház udvarán túl, egy sötétrózsaszín gyárépületre nyílt a kilátás. A hányinger elemi erővel tört rá, végtagjai elgyengültek. Elájult. Látta magát a rózsaszín padlószőnyegen kiterülve, mint egy nem oda illő csúnyaságot.
Félálomban hallotta, hogy valaki a nevét emlegeti. Lassan, félve nyitotta ki a szemét. Egy rozoga fotelágyban feküdt, megszokott kék ágyneműjében és sárga pizsamájában. Csodálkozva nézett körül: sehol, semmi rózsaszín, gyerekhad, Barbara. A régi albérletében volt, ahol beázik a tető, és néha betörnek hozzájuk, és ráz a vízcsap... Sokminden, amiért új albérletet keresett.
– Na végre, te világ lustája! Azt hittem sosem ébredsz fel! Hoztam neked kávét! – szobatársa ült le ágyára, és átnyújtotta a fehér bögrében gőzölgő forró italt.
– Hol a rózsaszín szoba és Barbara? – nézett kábultan Katira.
– Miről beszélsz Esztikém? Szépet álmodhattál… Rózsaszínű álom… Szuper!
Eszter nehezen eszmélt, annyira életszerű volt az álma, csak pislogott bután a kávé illatába burkolózva, arcán még az álmában átélt megrázkódtatás tükröződött.
– Köszönöm Kati! – motyogta, és kilöttyentette a kávét, míg a szájához próbálta emelni. Barna folt az ágyneműn… Undorodva megrázkódott, visszaadta a poharat a másik lánynak.
– Édes Eszterem, nem látod ma valami rózsaszínben a világot! – nevetett Kati.
– Neeeee! Többé ne ejtsd ki a szádon a rózsaszín szót! – sikította és erőtlenül visszahanyatlott a párnájára. Aztán felderült az arca: soha nem örült még így a szürke, piszkos, penészfoltos plafon látványának, mint ma reggel.

(Soósné Farkas Zsuzsanna)