Fullextra.hu - Kiss Péter: Kapaszkodó

...

Még egyszer megnézte a borítékot, majd visszatette az előszoba fordulójánál
lévő tükör elé, jól láthatóan.
A lakásban rend volt.
A férfi mindent a helyére tett.
Eligazította a függönyöket a szobában.
Ruhái a szekrényben, a fiókokban, katonás rendben sorakoztak.
Szennyese - egy váltás fehérneműn kívül, amit előző este vetett le és a pici fürdőszoba műanyag tárolójában hagyott - nem volt.
Kabátja zsebében megtapogatta a fájdalomcsillapítós üvegcsét, amelyben a tablettái voltak, majd gondosan bezárta a lakótelepi lakás bejárati ajtaját.
Nehezen fordult a lift felé.
Meglepődött, mert a fájdalom, amely reggel korán felébresztette, mintha tompább lett volna.
Számított rá.
Azért kicsit korainak tartotta annak ellenére, hogy orvos barátja pontosan elmondta, mire számíthat, mi következik egymás után.
Minden úgy történt, ahogy elmondta.
Neki is úgy kellett cselekednie, ahogyan eltervezte.
-Itt az idő – mormogta magában, amint belépett az agyonfirkált ütött kopott felvonóba.
Szerencsére senki mellé nem kellett belépnie.
Máskor nem zavarta, bárki is utazott vele azon a néhány emeleten keresztül, de most nem kívánta a társaságot.
Az autóbuszon, villamoson végig biztatta magát, igazolni próbálta tervezett dolgait.
Többször kényszerítette magát, hogy apjára gondoljon, aki hónapokon keresztül, csaknem egy évig feküdt kínok között, majd a morfiumtól kábán, öntudatlanul, bénán halt meg.
Rettegett ettől a sorstól.
Biztos volt benne, ha tudná a fia mi vár apjára is, visszajönne külföldi munkájából, és gondját viselné őt.
Ezt nem akarta.
Aztán meg őrá sincs senki rászorulva. Szerencsére minden kötelezettségét teljesítette.
Se kutyája, se macskája, se adóssága.
Szabad ember.
Ez megnyugtatta.
A városi busz a hegyek közé vitte, a népszerű kirándulóhelyek közelébe, amely most a február végi borongós, kissé ködös időben, hét közepén néptelen volt.
A megszokott sétaúton közelített a szikla felé.
Az ösvény csenevész bokroktól övezve kaptatott a tető felé.
Lassan bandukolt, meg-megállt. Nem kapkodta a levegőt. A séta nem volt számára szokatlan.
A gerincébe nyilalló fájdalom rendszeresen emlékeztette bajára.
Józsi doktor mondta, ha ezt fogja érezni, azután már nem sok ideje lesz hátra.
Megmondta.
Igaza volt, sosem csalódott korábban sem szavaiban.
Az áttét, vagy mi a bánat, már elérte gerincét is.
Azért haladt tovább, s hogy mozogni tudott, ez bíztatta őt.
Már majdnem a hegyoldalról kiugró szikla mögötti ismerős, kis tisztásra ért, amikor megállt. Fájdalomcsillapító tablettát szájába véve rágcsálni kezdte azt.
Fél kézzel egy ágba kapaszkodott, mikor egyensúlyát elvesztve oldalára esett.
Fájdalom hasított a bokájába.
Felszisszent.
Egy káromkodást elfojtva magában, a lábát kezdte tapogatni.
-Röhej – gondolta – pár méternyire vagyok attól, ami után már több lépésre már nincs szükségem, és azt sem tudom megtenni?
- Na nem – dünnyögött magában.
Feltápászkodott és sántikálva kilépett az alacsony bokrok és kicsiny tölgyfák száraz levelei közül.
Akkor pillantotta meg a fiút.
A völgy felé kinyúló sziklaperem mögött néhány lépésre, neki háttal ült, mindkét kezével átkulcsolva, állát a térdére támasztotta.
A gally reccsenésére hirtelen megfordult, fél kezére támaszkodva nézett a férfira.
Hosszú másodpercekig bámulták egymást.
A férfi a kisírt, karikás szemeit látva, a zavaros tekintetet nézve, megérezte a fiú szándékát.
Meg aztán ide egyedül nem igen jár senki egyéb okkal. A neve is a hajdani molnárlegényről, meg szeretőjéről adatott, akik szerelmük beteljesedésének kudarca elől itt kerestek megoldást.
Egy cipőben jártak…
De ez a fiú? Hisz még talán húszéves sincs! – a férfit megdöbbentette a felismerés.
Akárhogy is, ilyen fiatalon…
- Mit akar itt? – ocsúdott fel a fiú érdes, rekedtes kiáltására a férfi, felkapva a fejét.
- Idejöttem. A sziklához. – motyogta a férfi, majd határozottabban:
- Dolgom van itt. És te mit keresel itt? – bátorodott fel a férfi.
- Én voltam itt előbb. Nekem is van itt… Maga várjon a dolgára- pattogott a fiú.
- Jó. Várok – mondta a férfi, majd feljajdult fájdalmában, és a lábához kapott.
- Hagyjon magamra! Menjen innen már! – mondta majdnem sírva, fejhangon a fiú.
Aztán a lekuporodó férfit nézte, amint bokáját dörzsölte, ősz haja, amely ugyancsak vágásra érett volt, homlokába hullott.
A nagyapám lehetne – gondolta a fiú.
Nem ismerte a nagyszüleit.
Így is félárva volt.
Társait, akiket nagyszüleik pátyolgattak, gyerekkora óta irigyelte.
Hiányzott a nagyapja.
Próbálta nem bevallani magának.
Sosem sikerült.
A fiú megsajnálta az öreget.
- Egy kicsit pihenek, aztán elmegyek – mondta ülve a férfi, és a láthatóan feldagadt bokájáról kezdte lehúzni szürke harisnyáját.
Felállt, a hátába éles fájdalom hasított.
A fiú tekintetét látva, a lábát kezdte jobban fájlalni.
- Egyedül nem tud lemenni – mondta tárgyilagosan a fiú.
- Segíts, legalább a buszmegállóig! – kérlelte amaz.
- Van cigije?
- Nincs, de lent veszek neked. Ha hazáig kísérsz, főzök teát. Beszélgethetünk is. Én is egyedül vagyok. - nézett a fiúra, majd tüzetesebben végigmérte, de megnyugodott, nem kell tartania tőle remélhetőleg.
- De hát… – bizonytalanodott el a fiú.
- A szikla holnap is itt lesz. Megvár – szólt a férfi, és kezdett bízni szándékában.
Elindultak.
A férfi a fiúra támaszkodott.
A szűk ösvényen egymáshoz szorultak.

A lakásban, a konyhában ültek le.
A fiú furcsa örömet érzett, amikor a férfi nem a szobába, hanem a szűk, de otthonos konyhába vitte be. Jellegzetes szaga kisgyerekkori emlékeit idézte fel.
Dél volt.
A délelőttöt mindketten egy pillanatra, mintha elfeledték volna.

Míg forrt a teavíz, a férfi kibicegett az előszobába, a tükör elől elvette a nekitámasztott borítékot, apró darabokra tépte, és szemetesvödörbe szórta.