Fullextra.hu - cirimok: Csókok tengere

Szeretem a feleségemet.
Ő a jobbik felem, az életem, a levegő körülöttem. A Nap is kisüt, ha rámnevet, imádom, mikor hajnalban a kávéfőző halálhörgését túlénekli.
Minden este csókkal (Nem ám csak puszikával!) fekszünk, és minden reggel csókkal keltem.... pedig legkevésbé sem hasonlítok egy nagyon elcseszett hercegre sem, és félek a lovaktól.

Csókok.... Van, ahol szűken mérik, nálunk ezrével. 18 és fél év házasság után is.

Így negyvenhez közeledve nehéz volt felidézni az első csókomat. Egy gyönyörű, nálam hat évvel idősebb lánytól kaptam, egy feledhetetlen nyár után, ami nekem maga volt a boldogság. Már hazafelé indult, a vonatra szállt fel, én felvittem a bőröndjét, és akkor... Puha volt az ajka, édes, mint a méz, és ahogy átölelt, a világ egészen másképp -és szédületes gyorsan- kezdett forogni.

Későnérő, szégyenlősre nevelt srác voltam, pláne a lányok, azok nagyon nagy mumusok voltak. Ha csak rámnézett, netán rámmosolygott valamelyik, már nekilódult az ifjonti vér, hogy vadabbnál vadabb fantáziákat mutasson egyetlen másodperc alatt. Aztán... semmi sem történt, mert még visszamosolyogni is gyáva voltam.

Persze később voltak emlékezetes csókok, nyári estéken, zuhogó esőben, viszonozva vagy viszonzatlanul...

Nagyon kevés lánnyal és nagyon sok idővel, még több csalódással később pedig feladtam, hogy értelmes nőt találjak. Utolsó esélyként feladtam pár ujsághirdetést, tessék, itt vagyok, ha kell egy nagyon érzelmes, valamennyire értelmes, semennyire sem izmos és rohadtul nem jóképű srác, hát tessék, hölgyeim, szabad a vásár.

Mit ne mondjak, nem volt nagy tolongás.

Aztán egyszer csak, mikor már a kolostorok szabályzatát bújtam, jött egy levél. Benne tablókép, valami hihetetlen szép lányról, gyöngy betűkkel szerény bemutatkozás. Füstölt a tollam, úgy írtam a választ. Akkoriban -1999 !!- nem nagyon volt net, sem mobiltelefon, így maradt a klasszikus rituálé, a postás napi figyelése és átkozása.
Némi kavarodás után és pár nappal később végre tudtunk találkozni.

Romos bérház borostyánnal futtatott udvarán nyílt egy kedves kis lak, ahol -természetesen virággal és csokival a kézben- kiszáradt ajkakkal, dobogó szívvel kerestem a megfelelő névtáblát.
Az előszoba egyben ebédlő is volt, ahol az asztal mellett ült egy hosszú fekete hajú, karcsú leány, akinek arcát a napfényről belépve nem láthattam. Ahogy vaksin bebotorkáltam, lassan megszoktam a benti félhomályt, és a sz@r is megállt bennem. A lánynak lófeje, lófogai (3db), idétlen vigyora és kétméteres szájszaga volt.

Apám úriembernek nevelt, anyám bátornak, így védekezőn magam elé tartva a csokrocskát, illőn bemutatkoztam. Próbáltam minél kevesebbet lélegezni, mikor két puszit kaptam. Annál nagyobbat sóhajtottam, mikor közölték, hogy az én levelezőpartnerem a belső szobában vár rám.
Szerény, kopott berendezés között, mint kavics közt a gyémánt, ragyogott rám az a lány, akit a fotóról is láttam. Fekete haja volt, ami nagy, lágy hullámokban hullott alá, zöld macskaszemei csak úgy viágítottak a hűs homályban.
Nagyon kínos volt mindkettőnknek, de lassan azért elindult valami beszélgetés-féle. Pár perccel később pedig már egy közeli fagyizó felé ballagtunk, és úgy ömlött belőlünk a szó, mint két ezer éves barátból, akik iszonyat régen nem találkoztak.
A lófejű lány, mint kiderült, csak egy barátnő volt: Buta és sekélyes, viszont cserébe iszonyat rút is. Sokat elárul róla, hogy mindenki Ördögnek hívta... Soha többé nem láttam.

Igazából nem sokat tudok mesélni arról a napról, de azt tudom, hogy az éjszakát együtt töltöttük. Nem, nem volt semmiféle testiség, éjfélig egy parkban dumálgattunk, majd a sötét szobában a vetetlen ágyon hasalva ittuk egymás szavait.
Hajnalban a kisváros utcáit róttuk kéz a kézben, majd egy régi, hatalmas kastély alacsony erkélyére másztunk fel, és ott a lelkünk dallamára, némán összekapaszodva keringőztünk.
Körülöttünk fekete fák, éji neszek, hűvös csillagok, de nekünk kettőnknek fáklyafényes bál volt, ódon nagyestélyi kedvesemen, halk léptű szolgálók lesték minden kívánságunkat. És mikor gyengéden megsimítottam a gyönyörű arcot, örömkönnyeket éreztem, mik nekem szóltak. Akkor már tudtam, hogy ez a lány kell nekem, nem egy napra, nem egy éjre, de sokra, nagyon sokra. Arcunk összesimult, testünk melege messze űzte a hajnali hideget, és mindketten tudtuk, hogy IGEN, a fel nem tett, el nem hangzott kérdésre IGEN a válasz mindkettőnktől.

Sok csalódás volt mögöttünk, sok gonosz tréfa, feleslegben adott, vagy soha el nem csókolt csók. De már nem számított, mert ott voltunk egymásnak mi ketten, és az egész hazug világ elveszhetett a sötétségben, mert nekem már ott ragyogott két őrző csillagom.

Rózsapírral és madárdallal jött a reggel, és lassan haza kellett térnem.

És még akkor is csak ittuk egymás látványát, fürödtünk egymás szavaiban, és annyira belefeledkeztünk ebbe ai időtlen pillanatba, hogy észre sem vettük a körülöttünk ébredező világot.

Már a kocsinál áltam, részegen egy csodás éjtől, és valami olyasmit tudtam mondani, hogy őt most úgy zsebre tenném, hogy mindig velem lehessen...
Akkor ölelt át újra, sután átkaroltam, és csak néztem a gyönyörű arcot, a ragyogó szemeit, majd a durcásan-csintalanul szép ajkait, melyek lassan megnyíltak... Ott történt, egy szerencsétlen parkolóban, hogy a Föld újra forogni kezdett, eszeveszett pörgéssel pótolva évek ellopott idejét. A puha ajkak méze enyém lett, és onnantól kezdve nem volt megállás. Csókok éjjel és nappal, minden reggel és este. Csókok harapása ha elválunk, édes-rátalálós csóközön, ha ismét együtt vagyunk. Ölelés és csók a boltban, kiránduláson, akárhol, mikor újra és újra ráeszmélek, milyen drága, okos, szeretni való feleségem van nekem.

Immár lassan húsz éve...

(Budai Ferenc)