Walsh: Tánc a Földanyával
Dátum: április 16, hétfő, 06:40:15
Téma: 14. szám
...
Ezerkarú villám karcolta végig a fellegeket a távolban. A sötétbe vesző lombok magasában sikoltva hasadt ketté az éjszakai égbolt. Sebéből vakító fényhullám zúdult alá, majd egy szempillantás alatt végigsöpört a faluszéli tölgyerdőn.
Ijesztő, íriszbe metsző villanás, azután csend.
Csak a hold nem riad – rebbent meg a földön fekvő lány könnyes tekintete. Gondolata azonban fakó volt: csupán egy megfoghatatlan, értelem nélküli elmefoszlány. Vagy inkább egy erőtlen, megnyugvást kínáló érzet, mely képtelen kitörni a gyász keserűségének börtönéből.
A fiatal hajadon megmozdult. Lassan felült, majd hátát egy közeli fatörzsnek támasztotta. Vékony karjai oltalmazón fonódtak körbe felhúzott térdein, bölcsőjükbe fogadva az előrebukó fejet. A kusza hajtincsek bánatosan omlottak a megereszkedett vállakra, és csak néha-néha lebbentek meg, engedve a közelgő vihar szellősóhajainak.
Mi értelme az életnek, ha az mindenképp a halálba tart? Miért jó az öröm, ha örökké bánat lépked a sarkában? Miért sajog a test, ha a lélek sérül, és miért zavarodik meg az agy, ha a szív tapasztal fájót?
A kétségbeesett gondolatok a felmorduló éjszakába vesztek. A robajló ég megrengette a földet, összerázta a csillagokat.
Nincs biztos a világban! – suttogta megadón a leány, majd kiemelte fejét karjai közül. Bágyadtan felemelkedett ültéből, majd tett egy bizonytalan lépést előre. A következő mennykőcsapást a tisztás közepén állva akarta megnézni.
Meginduló lábai maguk alá gyűrték a hajladozó fűszálakat, megroppantották az elhagyatott gallyakat. Átgázoltak egy burjánzó bokron, meginogtak néhány görgeteg kavicson, végül belesimultak a talaj apró mélyedéseibe.
Majd váratlanul önálló életre keltek…
A mezítelen talpak megérezték a Földanya végtelen szeretetét, és magukba szívták az élet apró rezdüléseit. Ők már tudták, mi kell a félelem fogságában senyvedő léleknek: láthatatlanul ölelő karok és vigasztaló simogatás, mely emlékeztet az örökkévalóságra.
A törékeny, szűz test megborzongott. A pöttöm lábujjakban megszülető bizsergés felfelé kúszott, majd a kecses csípő környékén örvényleni kezdett. Lomhán, de megállíthatatlanul sűrűsödött… azután hirtelen mindent eluralt.
Szűnni nem akaró hidegrázás simította végig a lány zsigereit. Öntudatlan belső reszketés, mely rendre tovasiklik az irányításra vágyó elme markából…
Nem fogta fel, mi történik. Kábultan nézett végig a testén, mely engedve a befolyásolhatatlan rándulásoknak, lassan mozgásba lendült. Először csak a lábai csusszantak odébb; néhány szívdobbanással később azonban gyengéden magukkal húzták a keskeny derekat. Lágyan hullámozva, mint a gyenge légörvénynek engedő falevelek a közelben.
Az újfent meghasadó égbolt ragyogó villám-mosolya már a táncoló hajadonnak örült. A természettel egybeolvadó, sudár teremtésért örvendezett; suhanó fénynyalábjaival már csak Őt ölelte körül. Szeretőn és gondviselőn, akár az újszülöttet dajkáló édesanya, ki első ízben pillantja meg gyámoltalan sarját.
A Föld leánya azonban nem volt élhetetlen. Gondolat nélkül mozdult – talán először, mióta ébredező értelme száműzte gyermeki ártatlanságát. Egyszerűen csak táncolt; egy mélyből felszüremkedő, szívbéli érzés által vezetve.
Teste szelíden fodrozódott, végigúszva a környező burjántenger hullámain. Karjai puhán tekergőztek, a közelben hajladozó mogyoróbokrok ritmusához igazodva. Lábai apró, láthatatlan íveket követtek a talajon, mintha tudnák: a kegyelem ösvénye sohasem egyenes. Nem merev, és nem a távolba vezet.
A lány azonban nem volt tisztában ezzel. Nem ismerte a kegyelem valódi mibenlétét. Csak táncolt. Egyre gyorsabban, mind vadabbul. Nem törődött már semmivel: sem a felélénkülő széllel, sem a megérkező, kavargó zivatarral.
Csak táncolt… Megperdült, leomlott, felegyenesedett és ugrott. Nevetett, ordított és könnyezett. És mindeközben látott…
Az édesapjával ölelkezett. Apával, aki most fiatal volt és sugárzó, nem hideg-sápadt, mint reggel a ravatalon. Most élt! És sokkal boldogabbnak tűnt, mint valaha!
Maradj! – súgta a lány boldogan, de a szó hangos sikolyként szakad fel a torkából. Az esőben hömpölygő, visszhangtalan hegyormok hosszasan ízlelgették a vágyakozó kiáltást, majd válaszként a vékonyka teremtés fölé borultak. Többet akartak adni ennél.
Földig hajló, százéves fák mozdultak; rendíthetetlennek tűnő, szilárd sziklák rezzentek. Hatalmas, vén elementálok, kik emberöltőnyi időket töltenek észrevétlenül szunnyadva. Ősi bölcsességet álmodnak, és mindvégig arra várnak, hogy megosszák vízióikat az emberekkel.
A halandók azonban süket-vakok. Kiszolgáltatott porhüvelyek, melyek engedelmesen vonaglanak a sors elszakíthatatlannak vélt fonalaira kötve. Tehetetlen szolgák, kik védtelen áldozatként hánykolódnak a jó és rossz örök háborújának kereszttüzében.
De miért? – fogalmazódott meg a kérdés a tébolyodottan pörgő lányban.
Félelem… – érkezett a válasz az árnyakkal játszadozó, komótosan dülöngélő erdő mélyéről. – Rettegés, mely gúzsba köt titeket…
A valóság fájón világosodott meg, nyomában azonban végtelen megkönnyebbülés érkezett. Felszabadult zihálás, mely sodró áradatként okádta ki a lélekre telepedett szennyet. Azt a sármocskot, mely korábban segítőn ajánlotta fel magát, mondván: gyere, merülj el bennem, és takard el velem fájdalmadat!
Nem! – nevetett fel őrülten a lány, majd még vadabb táncba kezdett. Már nem felejteni akart, hanem elfogadni. Szembenézni önmagával: megérteni és továbblépni.
Az éjjeli vihar vele együtt tombolt. Megtépázta hajtincseit, széllel hasogatta, esővel ostorozta testrészeit. Ázott leveleket vágott a szemébe, pormaszatot kent az arcára… azután végleg magával ragadta.
A vékony teremtés félájultan terült el a földön… résnyire megnyíló szemhéjai alól boldogan kacagó pupillák sejlettek elő… látóterébe szeretettől ragyogó, anyai mosoly hajolt…
…egy végtelenbe vesző, ős-bölcs sugallat…
|
|