Fullextra.hu - gomolya: habok titkán

Oly biztos, mint ritka álmunk,
és izgalmas, mint a kaland,
Bőrünk nem kell hidratálnunk:
áramlik az bőven alant.

Jöjj, kedvesem, szálljunk vízre,
pallót tapod kicsiny lábad,
Visszaérünk majd úgy tízre,
s ez örök élménnyé vál' majd.

Kötelet be! – riad a tat,
száll a légben, ami tartott
eddig, és a vénhedt Mahart-
hajó elhagyja a partot.

Megdöccen a kisded bárka,
hullám ahogy nyakba veszi,
Hídon két kéz alávágja
kormányát, sodorba teszi.

Jer, menjünk a fedélközbe,
lehúzódva a kajütbe!,
Könnyű kedvünk forrón dől, de
mellé ital-kaja hűtve.

Fent a társunk csak kattintgat!,
Eh, hadd tegye, ázzon-fázzon,
nekünk jobb itt, hajónk ringat,
s te vagy leghőbb választásom.

Nézd: a sziget!, ablakon át
hogy rajzolja ívét fénycsík,
Ejtsünk meg vad ajk-lakomát
s karolva csak engem félts így.

Földív távol, szigetcsúcson
túlra úszik kis hajójuk...
Mi zörren meg a sors-kulcson,
vajon mi van írva róluk?

Nézd csak, kilátni az estbe! –
közelg a híd, nő a pillér.
Öröm megszorul a testbe,
bőr a kívánt bőrhöz míg ér.

Elértük! – Hogy mily fenséges
látvány e híd a Dunában!
Tán siessünk mi is még fel,
s megleshetjük elfuttában.

Gondolod? Megérné? – kérdi,
vagy csak kérdené a férfi.
Szót ejtene, úgy kellene –
de kihez szól, már nem érti.

Árny vetül a tatra, hídra,
baljós közelt vet hab szíja –
Majd, akár százkarú hidra,
mélységbe vad-letaszíjja.

Elvész a fent, lent s az irány
mind, ami a támaszt adja,
Borul ég-föld, és hogy mi hány
méter most, azt rászakasztja.

Hideg! – S irtózat a kabin
légköréből épp a léget
űzi, szorítja ki, amin
emberkebel még elélhet.

Hűvös áram dől be, jégként
érzékeli bőr, szív, kebel,
És mi eddig menedékként
szolgált, többé fel nem emel.

Ragadd hát, kapaszkodj! – sírná
el a féltőn szerető száj,
De csak vízbe öklend némán
s nem vallhatja, rettentőn fáj.

Rémült vád-tekintet csillan
dermedetten a vízmélyen:
Kabin falán hasadék van,
szembogáron vértest-érem.

Kapaszkodnak kéz a kézben,
és mint abroncs zárul nyakra:
úgy fogy a lég, úgy a remény,
s éj nem virrad másutt napra.

Eggyé lesz tér- s időszűke,
már felszínről fény sem szűrlik
alá, ahol vért köhögve
ős-közegek éltük őrlik.

Enyhül abroncs szorítása:
már nem pánt, sőt nem is kötél –
Lélek száll fel színre, párba
fogva, hol most csak hűs köd él.

És hangzavar, riadalom
veri fel a medercsendet,
Ráfelel a város – hallom,
mint kiált a szükség rendet.

S rendben kezdi is, ki helybe'
éri meg és látja a vész
rászakadtát az emberre...
Segít, mígnem hullámba vész.

Emelve meg élőt, holtat,
folyósodron úszó testet –
dermedt szemhunyás majd ott fagy,
s nem látja meg többé Pestet.

Lassan zúgja dalát Dunánk,
morajlása messze hallik...
Befogadja, halál-fullánk
mit víztükör alá hajlít.

Csendes az éj. Lanyhul lárma,
csónak, hajó már rév-érnek,
Elvész habban a kis bárka,
s benne, kik szerelmet élnek.

Iszamós alj, sűrű sodrás
közepette halj meg, álom! –
Hekatombát, Duna, ne láss
soha már egy Hableányon.

2019. 06. 02. 22:02

(László Csaba)