Fullextra.hu - A kirakatot felkérésünkre műveiből Kormann Zsolt (zsoloo) állította össze

Kedves ismerős és ismeretlen barátaim!
Ritka és megtisztelő alkalom, amikor lehetőség nyílik önmagunk mindenféle elvárásoktól mentes bemutatására. Igyekeznem kell tehát, hogy ne okozzak csalódást- ugyanis ebben profi vagyok.
(Egyébként az előszót a legnehezebb megírni, hiszen a többi már készen van.)

Valamikor a hatvanas évek végén láttam meg a szülőszoba plafonját, kicsivel később anyám döbbent arcát, ahogy apámra mered: 'Te, ez mégis fiú lett!' (Akkoriban nem voltak ilyen monitorozó izék, amik beleláttak a pocóba)
És ez a lányos fiúalkat teljesen összezavarodva kezdte meg ifjúságát. No nem az identitással volt baj, csupán a duhaj férfitestbe zárt széplélek küzdött, hogy láttassék.
Kortársaimhoz képest sok időt töltöttem gyerekszobában és fantáziavilágom sok-sok papírosra vetült ki, míg mások a labdát vagy egymást kergették. A kis eminens, ahogy mindig is mondták. De jött a felnőttkor és a család egy időre kiverte az irodalmi és kirekesztettséggel kapcsolatos gondolatokat a fejemből. Szülő lettem én is és két kakis pelus csere között hallgathattam, hogy ordít a gyerek. (Vagy az asszony.) Persze az estéket azért szép vagy nem szép, de kitalált mesével fejeztem be, amitől - reméltem- nem lettek rémálmaik a kölköknek. Aztán úgy alakult, hogy én lettem a mumusuk, mert valamit elszúrtunk a nevelésükben. Meg a saját életünkben is. És jött a válás, összepakolás, új élet...
Na szóval, kb. úgy akkortájt éreztem a késztetést, hogy ismét írni kezdjek.
Itt lépett be az életembe az internet, mely csodálatos módon úgy időzítette magát, hogy épp akkor nyissa meg publikus felületeit, amikor is épp mondanivalóm támadt. Olyan korszak volt ez nekem, mint a már nem kezdő részeg számára a kocsma füstös, népes porondja: átgondolatlanul és folyamatosan ömlött a szó belőlem, nem törődve a következményekkel.
Így kerültem ide. 17 éve. Talán napra nem pontosan, de megnézem a reg-emet, ígérem. Akkoriban kezdtük próbálgatni, mi is ez: társas kapcsolatok szövődtek a virtuális térben.
A nők. Természetesen igen, az akkori kinyíló virtuális valóságban az ő szárnyukon, na meg a képzeletén emelkedtem az egekig és aztán hullottam a mélységekbe. A nők és a párkapcsolati lét szenvedélyes, botrányos titkos, de aztán napvilágot látó lenyomatát mai napig őrzik elfeledett lapok. A költészetben ők olyan motorok, akik nélkül több színárnyalattal szegényebbek lennének írásaink. Aztán a lelőtték a főnixet és nem akart többé hamvaiból újraépülni. Pár csöndes év után korszakváltás történt. Már nem a női nem iránti lángolás miatt, hanem természeti, önvizsgálati, önéletrajzi ihletésű irományokat kezdtem gyártani nem kevés öniróniával, pesszimizmussal. Végül eljutottam a sorozatszerű közlés műfajához, amikor is a verseim, novelláim részekből, fejezetekből álltak össze igaz történetekké. Serdülő koromban inkább sci-fit írtam és ennek a hagyománya úgy harmincöt-negyven éves korom körül ismét visszatért. Szeretek írni. Ha nem szeretnék, akkor csak a borzasztó kritikákat olvasnátok tőlem, mert az irodalom így vagy úgy, de már stipi-stopi lefoglalt magának. Minden író vágya, hogy úgy vonszolják le az élet színpadáról, hogy a mondat közben, teli tervekkel éri a vég, mert babérokon csücsülni csak látszatra megnyugtató.
Mostanában azonban csak kellő távolságból (úgymond tök-vakarászva) de azért derűsen szemlélem az új generációk irodalmi tévelygéseit és útkeresését. Talán megfáradtam, talán csak ismét kell, hogy átjárjon valami magasfeszültség...Igen, a régiek sajnos kihalnak. De ezen nincs miért szomorkodni, ez az élet rendje. Csupán akkor bánt a dolog, ha mindez idő előtt történik. Érzelmi síkon persze fáj minden elmúlás és ahogy egyre inkább magamra maradok, szorongó érzés vesz erőt rajtam. Időről-időre azonban felül emelkedem ezen. Mégis, kimondatlanul is tudom, hogy közeledik a számvetés ideje. A hosszú út, mely a semmiből a valamibe vezet, gyakran egy pillanat alatt véget ér.
Számtalan témára számtalan vers, sőt versre re:vers született, szinte lehetetlen átfogni egyetlen ívvel.
Próbáltam úgy rendezni, hogy valamiféle fejlődési utat vázoljanak a kirakati ékszereim, de aztán rájöttem, ez meddő próbálkozás, ezek a csiszolatlan kövek inkább egy idióta gyerek által elhajigált kavicsokra hasonlítanak, mint mint mondjuk a 'Le coeur de la mer'-re
Szóljon ez az ízelítő sokszínűségről.
Úgy választottam, hogy legyen a múltat idéző, legyen szerelmes, önértékelő/önvizsgálati, természeti, sci-fi, és sorozatból egy rész. Persze ezek nyomdokán lehet és érdemes is továbbhaladni.
Köszönetet mondok Annának, aki a portáligazgatáson túl anyagi eszközeivel az irodalmi élet folyamatosságát biztosítja, és köszönet az alkotó-résztvevő-olvasó pályatársaknak, akik közvetve, közvetlenül hatással vannak egymásra és rám személyes kapcsolat és írásaik, publikációik révén. Talán nem titok, hogy volt egy 'kezdőcsapat', akikre gondolva jobban megindít az érzelem és akik egy része ma nincs jelen itt. Ők, mint egy ősrobbanó-motorként beindították az élettelen felületet. De lett egy 'folytató csapat', ami beleállt a munkába és nem hagyta érdektelenségbe fúlni a helyet. Nekik, nektek is szól a vastaps.

Kormann Zsolt