Fullextra.hu - Mika Kamilla: Május (2)

...

Hallotta hangját a telefonban. Érett férfihang volt, átmelegítette a telefonkagylót. A kellemes meleg percek múlva kiömlött belőle, bele a fülébe, onnan lefolyt a nyakán, a vállain elidőzött, majd gyors erecskeként megindult lefelé, mellén megállt, összegyűlt, remegőn tornyosult kis tócsában. Átszivárgott a ruha szövetén, a bőrön szétterült, majd a pórusok, mint ezernyi tölcsérek, megnyíltak, visszatarthatatlanul érte el a melegség a szívet, ami aztán magába itta azt.
A szívből egy dobbanással repült a főereken át az agyba, és az képzelni kezdett. Valami arcot rajzolt sötét tónusokkal, melyet tán kis borotválatlanság is fedett, nem ápolatlanul, inkább kellemesen markánssá tette a vonásokat. Kerek, melegbarna szemekből jókedv és éber szellem csillogott. Erős ember hangja volt, olyan sportoló típus, jó szélfogó lehet, ha az ember netán mögé állna. Ilyennek hallotta.
Elköszöntek, és megbeszélték, hogy hamarosan újra hívják egymást. A bizsergető várakozás már akkor elkezdődött, amikor a telefont a kezéből lerakta, és tartott egész napon át, és éjjelen át, sőt az ébredés első pillanatában is ott volt. Aztán másnap nem hívta a melegbarna tekintetű hang, és az azt követő napon sem. Estére már nem várakozott annyira, de megijedt, mert nem találta már olyan élesen és azonnal fölidézhetőn az emlékezetében sem a hangot, sem azt az embert, akit a képzelete köréje rajzolt. Már csak arra emlékezett, hogy jólesett a fülének, a szívének, a gondolatainak, de már nem hallotta belül. Kopott az arc is, a termetében sem volt már biztos. Kerek arc – idézte fel. Netán nagy tokája is van. Nem, biztosan nem – hárított azonnal. De igen – bizonygatta magában – olyan nyugodt, olyan békés, és derűs volt, mint egy kövér Buddha szobor. Ezt sajnos azonnal meglátta maga előtt, és tehetetlenül észlelte, ahogy a kövér Buddha teljesen kitörli belőle azt a valakit, akit akkor látott és zárt a szívébe, amikor annak a férfinek a hangjától szétolvadt a fülén a telefonkagyló.
Fölhívhatta volna ő a férfit, de képtelen volt rá. Szégyellte, mennyire vágyott rá, röstellte saját maga előtt is, úgy gondolta, ha megteszi, azonnal lelepleződik az, amit maga sem értett. Nem is beszélt róla senkinek, nem tudta volna megmagyarázni ennek a gyengeségének az okát. Nem talált rá magyarázatot, hogyan válhatott egy férfi hangja annyira fontossá számára, hogy beleizzad a tenyere, ha arra gondol, hogy talán soha többé nem hallhatja már.
Igyekezett a munkájára figyelni, koncentrálni a feladatokra. Mintegy tűzfalat emelt az elméje köré, nehogy azon áttörjön a Buddha. De így is áttört néha, napjában többször meglátta, amint kövéren, mosolyogva és békésen ül, és csak ül, nem telefonál. Úgy ül, mint aki vár. Az is lehet, hogy rá vár. Egy nagy kézlegyintéssel űzte el a gondolatot, fejét is kicsit megrázta hozzá, és dolgozott rendületlenül tovább. Meg is dicsérték, mennyire hatékony, szinte meg sem áll. Mert mint egy megszállott, ment neki minden újabb feladatnak, és küzdött és dolgozott, mint aki attól fél, hogy dolog nélkül marad, és akkor újra képzelni kezd, és újra meglátja magában azt az embert, akinek a hiányát annyira mélyen szégyellte.
Egy madárcsicsergéstől hangos délelőttön megszólalt a telefon. Napjában vagy hússzor szólal meg, de most úgy szólt, hogy minden idegszála megfeszült, mert tudta, hogy ez az a hívás, amit vár.. Fölvette, és alig hallható hangon mondta a nevét. A melegbarna tekintetű férfihang derűs volt, örült, örvendezett, és ott folytatta a diskurzust, ahol a végtelennek tűnő múltban valamikor abbahagyta, négy napja. Szorosan kellett fognia a kagylót, mert az megint olvadásnak indult, és félt hogy kicsúszik a kezéből, a vonal túlsó végén meg még azt hiszik, hogy ő elájult. Így csak hagyta, hogy mindenével beleússzon abba a kedves beszélgetésbe, amibe percek alatt belevonták, már vitte az ár.
- Kedves kisasszony, én egy nagyon jókedvű ember vagyok! – mondta az erős és lágy férfihang, majd fölnevetett, és olyan ereje volt annak a nevetésnek, hogy két kézzel kellett fognia a telefont, el ne ejtse. A Buddha minden nyom nélkül eltűnt. Annyira eltűnt, hogy ha valamiért újra látni szeretné, akkor valami képes lexikont kellene föllapoznia. De nem akarja újra látni, örült, hogy köddé vált. Az elméje ugyanis azonnal válaszolt az ismert hangra, és készséggel előhozta azt az arcot, azt a tekintetet, azt az embert, akit ennek a hangnak a hallatán már egyszer megálmodott. Sötétek voltak a tónusok, és igen, valami kerek arc, ami mégis markáns, és az alkata határozottan erős volt. Végre itt van, újra látja. Míg ő képzelt, addig a melegbarna tekintetű férfihang mindenféléről beszélt, dallamosan, bőbeszédűn, és jó kedvvel. Valami keleti filozófia egyes tanait vetette föl, majd azt jól megkomponált körmondat segítségével ráhelyezte a keresztény vallás tízparancsolatára. Ezen töprengett kicsit. Végül is Esterházy néhány könyvénél lyukadt ki, de közben érintőlegesen megemlítette Bartók műveit, és a Pető Intézetet, ami hungarikum. Néha ő is fölvetett ezt-azt, volt, amit nem hiába, földobott ő is egy-egy labdát, néhány az íróasztalára nagy pattogva visszapottyant, de olyan is akadt, amit a férfi elégedetten és nagy örömmel lecsapott. Így beszélgettek majd egy órán át.
Aztán beszélgettek másnap, harmadnap és mindennap. Hallotta a hangját a telefonban, közben látta őt, látta, amikor felvonja a szemöldökét, amikor kicsit cinikusan elmosolyodik, úgy, hogy csak a szája egyik sarkát húzza a füle felé, és látta, ahogy a nagy nevetései közepette enyhén hátradől, és ismerte már azt is, ahogy beszéd közben hevesen gesztikulál. Napjában többször eszébe jutott, ilyenkor hallotta és látta őt. Egy érdekes, és izgalmas vonzalmat talált magában, ami úgy ,ahogy volt jólesett a mindenének, mégis bosszantotta is a dolog, mert az értelmével nagyon is tudta, hogy valójában nem ismeri ezt az embert, még akkor sem, ha az érzelmei ismerni akarták és ismerni is vélték. Mert látta, ahogy ránéz, ahogy a tekintetével végigsimítja a haját, a vállait. Ahogy a kezét nyújtja, amikor a nagy májusi égkék pocsolyákat lépik át. Látta, ahogy hátrafordul és elmosolyodik, amikor meglátja, ahogy ő mögötte lépeget, igyekezve, tartva az iramot, és akkor lelassít, és karon fogja őt. Ahogy a messzibe néz, mint aki a távolba lát, és közben fogalmazza a már jól ismert kissé kusza, de gazdag és mindenképpen szép gondolatatit.
A mindennapossá vált telefonbeszélgetések alkalmával egyikük sem adta jelét annak, hogy találkozni szeretne a másikkal, pedig a vonzalmuk már nem volt titok, mindketten tisztán és nyilvánvalóan tudták és érezték, hogy valamiért fontosakká váltak egymás számára. Előfordult, hogy még az éjszaka közepén is küldtek egy-egy üzenetet látszólag semmitmondó dolgokról, de a valódi üzenet ezekben az volt, hogy a gondolataik még akkor is egymás körül jártak. Apró jelzéseik ellenére mégis úgy látszott, hamarabb szoknak le a rendszeres telefonbeszélgetésekről, mint hogy személyesen is megismerjék egymást.
Hallgatta a hangját a telefonban, nagyon is határozott és erős férfihang volt. Úgy beszélt, mint aki mindig és minden helyzetben tudja, hogy mit akar. Mégis lehet hogy most fél – tűnődött el magában – és az ő gyenge női kezeit kellene nyújtania, hogy az ismeretlenség árkát átugorják. Eldöntötte, hogy megteszi. Azonban ahogy telt múlt az idő, egyre nehezebbnek látszott előhozakodni a találkozás ötletével, aztán már annyi idő is eltelt, hogy lehetetlennek tűnt.
Elérkezett egy olyan nap, amikor nem szólalt meg úgy a telefon, amitől az ő szíve úgy dobogott, hogy az ütemesen mozgatta mellén a blúzát. És másnap sem, és hetek múlva sem.
Egy hétig némán tűrt. A következő héten naponként beíródott a telefonjába az a telefonszám, amely a melegbarna tekintetű férfihangot hozta hozzá hónapokon át. Szinte magától íródott be, ujjával alig érintette telefonján az ismert számokat. Aztán nézte várakozón a kijelzőt, hátha a hívás magától elindul, mert az ő ujjai egyszer sem nyomták meg a hívás gombot. Sokkal jobban rettegett az elutasítástól, és attól a már várakozástól is megfosztott végtelen magányérzettől, mint attól, hogy a férfi többé nem hívja már.
Hat hét múltán sem szólalt meg a telefon úgy, ahogy csak akkor szokott, amikor a vonal túlsó végén melegbarna tekintet van, és jókedv uralkodik, ellenben jött egy rövidke üzenet arról a számról, amit már úgy ismert mint a születési dátumát. Egy étterem neve, és egy időpont állt a rövid üzenetben, ami aztán kiáradt a telefonkészülékből, és körbefont körülötte minden láthatót és láthatatlant.
Messziről látta az alakját. Ült az autójában és nézte, ahogy a férfi az étterem előtt sétál és várakozik. Magas volt és erős, mint aki sokat sportolt valamikor, olyan jó szélfogó lehet, ha az ember netán mögé állna… A férfi telefonálni kezdett és ekkor a kezében megszólalt a telefonja. Szívverése ütemesen mozgatta a mellén a blúzát. Halló, itt várom már kisasszony – hallotta, és a melegség kifolyt a telefonból, bele a fülébe, és tovább, mint egy forró erecske. Elnevette magát boldogan és nagyot sóhajtott, és mit bánta ő, hogy kihallatszik, mennyire vágyta már ezt a hangot.
Két perc múlva egymással szemben álltak látszólag könnyedén, és megkönnyebbülten. Leplezetlenül vizsgálták egymást, közben úgy tettek mintha beszélgetnének. Látta a férfit úgy, amint van. Erős alkatú volt, pont olyan, mint amilyen erős volt az orgánuma, és kerek volt az arca is, melyet némi gondozott borosta fedett. Fentről nézett le rá, úgy ahogy azt magában már annyiszor látta.
Fázni kezdett, dideregni, a májusi langyos este mit sem ért. Visszasétáltak hát az autójához a kardigánjáért. A pocsolyákat egyedül kerülgette, és egyedül ugrálta át, közben oldalról nézte, ahogy a férfi beszélt. Magasra szegett fejjel nézett maga elé, úgy dicsérte az éttermet, ahol enni fognak, és azonnal ajánlott egy-két fogást is. Gondolataiban átsiklott a hazai hagyományos ízvilág és az ősi kultúra összefonódásaira, majd Arany Jánosra is utalt, illetve a falusi turizmusra. Megkeményedett vonásain látszott, tudja miről beszél, és az is, hogy még számos információt az este folyamán meg fog osztani vele. Pont úgy beszélt, ahogy akkor, amikor telefonált hónapokon át, mégis mire az étteremben leültek, minden egyre hűvösebb lett. Már látszott a leheletük.
Kerülte a férfi tekintetét, és közben egyre jobban fázott. Figyelnie kellett, hogy a fogait egymástól távol tartsa, hogy ne kezdjenek el hangosan kocogni.
Pár perc múlva aztán megadta magát. Felemelte tekintetét a semmi nézéséből, és belenézett a férfi kerek, nagy hidegkék szemeibe. Érzelemmentes világ volt ez a kékség, hűvös és sima, mint az üveg.
Nézte a feszes arcot, és a hűvös világoskék szemeket.
Figyelte a hangját. Érett férfihang volt. Ahogy hallgatta és nézte, a szíve olyan lassan vert már, mintha mindjárt elvinné a fagyhalál. Felnézett újra a szoborszerű arcra, közben már alig pulzált, lelassult minden mozdulata. Távolról még hallotta amint a férfi valahonnan mélyről a világok harcáról beszél, majd minden elhalkult. Teljes lett a csönd. Csak valami kemény morajlást hallott a külvilágból. Lenézett a tányérjára. A levese megfagyott, és ő elárvultan kocogtatta kanalával a zsíros jégtáblákat.