Fullextra.hu - MZ_per_X: Egy matematikatanár monológja

Este hét órakor a lágymányosi lakótelepet is elérte az ősz végi zivatar. Mindenkit elmosott a kegyetlen zápor,
csak egy koporsó-fekete matematikatanár kullogott ráérősen a sarat okádó pocsolyák között. Egy kapu előtt megtorpant, és
ráérősen felpislantott a házszámra. Szüksége volt rá, hiszen, bár három éve koptatta cipőit ezen a járdán,
a bejáratot rendszeresen eltévesztette. Mikor befordult a kapualjba, lakásában megszólalt a telefon. Lehajolt, és
unottan belekukkantott a levélszekrénybe, majd hangosan foly-tatta gondolatait.

- ...hülye vagyok, kitől kaphatnék levelet. És minek kértem telefont. Csak azért, nyúzhassa-nak az iskolai hívásokkal.
„Csak nem beteg ?” Van pofájuk felkelteni az embert, ha egyszer egy évben mulaszt. Még jó, hogy intőt nem adnak.

Elkeseredett arca egy pillanatra megenyhült, elmosolyodott. Tetszett neki a gondolat: intőt adni egy tanárnak.
Ettől persze újra elszontyolodott, eszébe jutott, hogy alá sem tudná íratni.

Lehorgasztott fővel, tikkadtan lép-kedett az első és a második emelet között, amikor fülönvágta a telefoncsörgés.
Tekintélyes ütés volt, mert úgy nekiiramodott a lépcsőknek, hogy a végén majdnem be-törte lakása ajtaját.
Kapkodva kirángatta háromszor is átkotort zsebeiből lakáskulcsát, elejtette barna kézitáskáját. Berontott a szobába, és
kétségbeesetten, de már megkönnyebbülve magához rántotta a telefon-kagylót.

- Halló. – szólt bele lihegve, de csak monoton telefonzaj volt a válasz

- Rögtön jövök. Be kell csuknom az ajtót, meg a táskám is a lépcsőházban maradt. Várjon meg, kérem. – közölte,
a szerinte biztosan létező, túloldallal.

Behozta táskáját, sietve elfordí-totta a kulcsot, és most már lehiggadva visszatért a magára hagyott telefonhoz.

- Vissza-jöttem.

Szünetet tartott. A telefonközpont zajai megerősödtek, néha-néha egy távoli csengetés hallatszott, és mintha valaki
halk „halló”-kat mondott volna a túloldalon. Aztán megszűntek a hal-lózások.

- Hát, ez nem igaz. – mondta. Mélységesen elkeseredett.

Egy idő múlva gondolt egyet, és újra felemelte a telefonkagylót.

- Végülis, lehet, hogy hall valaki. – mondta, és belefogott egy sajátos játékba.

- Tudja, mi volt ma az iskolában ? – szólította meg láthatatlan partnerét.

A csendet válasznak véve magára hagyta mondatait.

- Hosszú a hajam. A tanáriban sokan azon voltak fennakadva, hogy lehet egy tanárnak nyakba lógó haja, az osztályokban
ugyanezért hülye megjátszósnak titulálnak, aki be akar vá-gódni náluk. Kollégáim minden érvemmel szemben hajthatatlanok,
az osztályban meg nem hinnék el, hogy nem az ő kedvükért ilyen a külsőm. De ha csak ennyi lenne a probléma !
Nem találom a helyem, nincs kihez szólnom. Rokonom már csak távoli van. Barátaimmal nagyon ritkán találkozunk.
Persze a fő baj az, hogy a barátnőm elhagyott.

Elhallgatott, majd nagy sokára megszólalt.

- Persze - akárhogy vesszük – erről én tehetek. Nagyon köszönöm, hogy meghallgatott, kedves ismeretlen.

Már majdnem befejezte monológját, amikor gondolt egyet, és egészen más hangon - oldottan, szin-te jókedvűen - folytatta.

- Egyébként Számos Antal vagyok. Telefonszámom: 152-38-75. Nemsokára leteszem, még meg lehet szólalni...
Hát akkor, minden jót.

Megszakította a vonalat, belesüppedt a fotelbe, és körbepillantott a kiömlött feketeség miatt új arcban
mutatkozó szobában. Elfordult az ablak felé. Nyugodt, barátságos tekintettel szemlélte az utcai járművek
reflektorai miatt fel-felcsillanó sárga üvegű hamutartót, és a szoba falán körbecsúszó fényfol-tokat. Mikor eszébe
jutott, hogy telefonált, gondolatai egy árnyalatnyira összerezzentek, aztán újra be-lefeledkezett a külvilágba.

Számost meghallgatták. Másnap dél-előtt - miközben kedvenc osztálya dolgozatait javította – váratlanul megszólalt a telefon.

- Számos Antal.

- Szia, én Ági vagyok. Sokat beszéltél tegnap.

Számos alig tudott magához térni a csodálkozásból.

- Te hallottál engem ?

- Igen. Nem hiszek a véletlenekben. Akarsz velem találkozni ?

Számos még mindig hihetetlennek találta ezt az egészet.

- Hogy lehet ilyet kérdezni ?

Megbeszélt időpont óta már húsz perc telt el. Számos egyre csalódottabban ácsorgott az egyre nagyobb tömegben.
Most már attól is félt, hogy a lány nem találja meg, ha egyáltalán eljön. Mondani sem kell talán, hogy tévedett.
Tekintete éppen egy elszabadult ambulanciás kocsit követett, amikor Ági szinte a semmiből előtte termett.

- Szia. Ne haragudj a késésért.

Számos végignézett a lányon. Kellemesen csalódott. Nem számított rá, hogy egy ilyen kedves arcú, karcsú lány lesz a hang tulajdono-sa.

- Semmi gond. Nem kell ám komolyan venni, amit a telefonba mondtam.

Ági azonnal kiigazította.

- Szerintem, meg ezt nem kell komolyan venni. Állítom, hogy régen voltál olyan őszinte ma-gadhoz, mint tegnap.
Számos kénytelen volt elismerni magában, hogy Ági-nak igaza van. Elindultak a Duna felé. Elkez-dődött a felfedezések kora.

(Sztolár Miklós)