Fullextra.hu - NagyVendel: Verstrilógia a vakságról

Szomorúan- Reménykedve- Vidáman

Ha mindkét szemedre megvakultál...

Ha mindkét szemedre megvakultál,
Ülsz otthon az ágyon,
Várod a csodát,
Hogy újra lásd
Isten szép világát.
Hiszen
Mindent megtettél,
És már
Nem tehetsz mást.
Akkor majd
Meglátod,
Ki maradt végül
A barátod.

Az ajtó mellett
Halott Apám
Kampósbotja áll.
Indulóra,
Mint ami
Valakire vár.
Talán énreám?

Gyere Kedvesem
Nézz utoljára
Még egyszer a szemembe.
Elhaló fényét
Vajon látod e?
Emlékeimbe
Utolsóként
A Te arcodat
Véstem be.
Ezentúl
Fehér botot
Veszek a
Kezembe,
S fekete
Kalapot
Teszek a
Fejemre.

-----------------------------------------------------

Vakon

Sötétbe nézek
Nem látlak Téged
Érzem a lélek
Bűvöletét.

Elmúló évek
Örökre szépek
Belülről látom
Vetületét.

Lassuló szívvel
Remegő kézzel
Másra vetítem
Hő melegét.

Színpadi létem
Hasonmás képem
Másra hagyom majd
Főszerepét.

Kóborló testem
Nehogy elvesszen
Tereád bízom
Őrizetét.

Szívemmel látok
Újra felállok
Erőt adott a
Sárban fekvés.

Sötétbe nézek,
Nem látlak Téged.
Érzem a kezed
Ölelését.

-----------------------------------------------------

Másságom

Azt gondolod rólam:
Más vagyok?!
Igen!
Hiszen egyre szűkebb
Résen ér szememhez
A világosság.
De azért én ugyan úgy
Gondolok Terád.
Ne félj tőlem,
Hidd el nem zavarok,
Csupán csak nem látok.
Hiszen valamiben
Mindenki más.
Van aki sánta,
Van aki béna,
Van aki néma.
De olyan is akad,
Aki lát.
Én is átélhetek
Ezernyi csodát,
S végül is:
Van nekem egy titkom,
Elárulom
Ez az én másságom.
Senki nem tudja,
Hogy mikor álmodom.

(Nagy Vendel)