Fullextra.hu - kritta: A szívnek nem lehet parancsolni

...

Ádámot kisgyerekkorom óta ismertem. Emlékszem, amikor együtt játszottunk a patakparton és piócákkal dobálóztunk, amikor minden házba becsöngettünk és a házunk mögötti kis sufni mögött bújtunk el nevetgélve. Emlékszem a szőke kis murilló-hajára, arra, hogy mennyire irigyeltek a lányok a suliban, amikor megtudták, hogy én milyen jó barátja vagyok Ádámnak.
Sok bajból húzott ki, és én is őt. Ha én értettem a leckét, ő nem, akkor segítettem neki, ha el akartam menni valahová este, de nem engedtek, kiszöktetett. Egészen az általános iskola végéig össze voltunk nőve, csúfoltak is minket, hogy szerelmesek vagyunk, hogy járunk, de az igazság az volt, hogy olyanok voltunk, mint a tejtestvérek.

Általános után elkerültünk egymás mellől. Sokáig tartottuk a kapcsolatot, naponta beszéltünk telefonon, majd mikor kevesebb időnk volt, leveleztünk. Egy idő után elmaradoztak a levelek és beállt a barátságunkban egyfajta bajlós csend.

Egy házibuliban találkoztam vele már végzős koromban. Jól emlékeztem rá, mikor legutóbb találkoztunk: magas, izmos, kékszemű srác, akiért odavannak a lányok, akár tíz barátnőt is tarthatna egyszerre, ha nem lenne ennyire hűséges. Legutóbb nagy vigyorral az arcán mesélte, hogyan találkozott azzal a lánnyal, aki a barátnője, és mennyire szereti és hogy mennyire boldog. Együtt örültem vele, tudom, milyen az ilyen érzés, amikor valami, amire vágysz, beteljesedik, és szeretnek téged.
A házibulin rámköszönt. Bevallom őszintén, először azt sem tudtam, ki ő. Az jutott eszembe, talán már túl sokat ittam vagy vaami hasonló, de mikor megkérdezte, hogy vagyok és elkezdett mesélni arról, hogy vele mi van, a hangjáról ismertem föl. Különben borzalmas látvány volt: sovány volt, a híres-neves szőke hajának hűlt helye sem volt és nagyon sápadtnak és betegesnek tűnt.
Megdöbbent kérdésemre elmesélte, mi is történt. Nagyon keserű volt a hangja, csupa gyűlölet és fájdalom. A lányról volt szó, akiről mesélte is, hogy jár vele. Nem is volt baj vele, nagyon szerették egymást, de egyszer Ádám nagyon beteg lett és a lány nem volt mellette. Az orvosnál kiderült, hogy Ádám AIDS-es. Persze, hogy a lány hamar eltűnt, hiszem ki merne a szemébe nézni a partnerének ezek után, hogy megbetegítette?
Nagyon fájt nekem, hogy ez történt vele. A régi, sármos Ádámból csinált egy beteges, sápadt és szomorú fiút, akinek élni sincs kedve.

Ez után a találkozás után felújítottuk ismertségünket és egyre többet találkoztunk. Rájöttem, hogy eddig mennyire hiányzott az életemből. Olyan volt, mint egy kábítószer, amiről addig nem tudod, mennyire hiányzott az életedből a rá való szokás, amíg ki nem próbáltad. Ádám azt hiszem, egy időre megint boldog volt, hogy volt, aki mellette álljon, szeresse, ha ugyan nem is szerelemmel. Végre megint volt neki egy biztos pont az életében azok után, hogy a szülei lemondtak róla, mivel az orvosok azt mondták, maximum két évet élhet még. Két év. Súlyos szavak, és az az idő rettentően kevés. Ha vársz valamire, az idő ólomlábakon jár, de ha mindenképpen szeretnéd elkerülni, mint egy járványt, olybá tűnik, mintha az idő hatos sebességre kapcsolt volna.

Nem tagadom, egyre jobban beleszerettem. Régebben mindig azt gondoltam, mi csak jó barátok vagyunk Ádámmal, külön éljük az életünket; majd néha azt, hogy túl rég ismerjük egymást ahhoz, hogyha járnánk és utána szakítanánk, rendesen barátok maradnánk. Talán Ádám is így volt ezzel: egyre többet tépelődött, majd eygszer bevalotta, hogy képtelen mást tenni, az ideje sürgeti, mint hogy megmondja nekem, mennyire mélyen érez irántam. Borzasztó boldog voltam, de rögötn teli volt a szívem mérhetetlen fájdalommal: Ádámnak mindössze két éve van! - suttogta egy hang a fejemben. Mintha neki is ez járt volna a fejében, kijelentette, hogy ő nem akar semmit, mert bár neki nem sok van hátra, szeretné, ha én nem kapnám el és utána rendes életet élnék, férjhez mennék, gyereket szülnék.

Ádám nem akarta, hogy nagyon fájjon nekem. Én nem akartam, hogy meghaljon, azt szerettem volna, hogy egészséges és hosszú életű legyen. Rettentő dilemma volt ez, végül beletörődéses megoldást választottunk: járhatunk, de nem fog lefeküdni velem. Teljesen korrekt egyezség volt.

Az utolsó két évét végig együtt töltöttük és Ádám nagyon boldog volt, rólam nem is beszélve. Már majdnem úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy bármi rossz történjen velünk, hiszen minden rendben van. Ádámnak viszont egyre súlyosabb megbetegedései voltak. A kemoterápia nem segített egy fikarcnyit sem és Ádám már-már gyűlölte az életet. Volt, hogy hetekig kórházban volt egy kis láz miatt.
Végül egy tavaszi reggelen vette őt magához a Jóisten. Feküdt mellettem az ágyon, jéghideg karja még átölelt és olyan volt, mintha csak aludna. Vártam, hogy felébredjek, hogy ő is felébredjen, de egyre jobban az volt az érzésem, ez csak egy rossz álom. Sokáig vártam, hogy előbújik egy oszlop mögül, átölel és azt mondja: csak vicc volt, kicsim. De nem volt az. Olyan volt, mintha egy kétdarabos kirakó lettem volna, és elveszítettem volna a másik felem. Képtelen voltam beletörődni hosszú-hosszú ideig.

Ádám azt szerette volna, hogy férjhez menjek. Nem mentem. Ádám azt szerette volna, hogy legyenek gyerekeim. Nem lettek. Ádám tudta, hogy meg fog halni, tudta hogy nincs tovább és kihasználta élete hátralévő részét.

Azt viszont nem tudta, hogy az AIDS előrehaladott állapotban csókolózás útján is terjed...