Rien25 : Bolond
Dátum: Január 22, hétfő, 19:28:11
Téma: 02. szám




János kinézett a kunyhóablakon és mérgesen morgolódni kezdett. A kis kajla pumi megint ott viháncolt az udvarán. Két hete tűnt fel a kutya, először akkor, amikor épp fát vágott. A pumi megállt, leselkedett a fák közül kifelé, majd óvatosan odaodalgott a favágótönkhöz. Az öregnek akkor se volt jókedve, mint már évek óta egyszer sem. Mérgesen horkant egyet.
– Eriggy innen, te kutya!
Ám a pumi annál makacsabb jószág volt, nem tágított. János ingerülten rúgott egyet, amikor megszaglászta a nadrágszárát. Ám a tolakodó csak arrébb szökkent és vakkantott kettőt, aztán megint szaglászni próbált. Az öreg kezdte érezni, hogy nem kell sok, és mindjárt kitekeri a szemtelen szőrgombóc nyakát.
– Ha én elkaplak, te dög!!!
Legvégül fogta a fejszéjét és utána hajította, de az csak perdült egyet és csengő ugatással válaszolt, fejét, mellső lábát a földre lapította, fenekét kitolta, mint a játszani vágyó kölyökkutyák. Farka járt, mint a megkergült metronóm, aztán ugrálni kezdett. Az öreg majdnem felrobbant, látva, hogy az állat mennyire nem veszi komolyan dühkitörését. Az átkozott a bolondját járatja vele.

János egyedül lakott az erdő szélén. A falu többi házától távolabb, kinn volt a kunyhója a fák között. A falubéliek nem is bánták. Csak morgott folyton, főként mióta feleségét elég fiatalon magához szólította az Úr, lánya pedig nem sokkal utána megszökött egy fiatalemberrel. Na, onnantól jó ideig szavát se lehetett hallani. Néha benéztek hozzá az asszonyok, vittek egy-egy tál ételt. De maguk között szégyenkezve vallották be, hogy bizony nem bánnák, ha az öreg már nem lenne, nem kéne gondoskodni róla. Hiszen még egy köszönömöt se hallottak tőle soha.
János vadőrként dolgozott már ifjú korától kezdve. Amikor idősebb lett, akkor sem volt hajlandó beköltözni a faluba, felesége hiába kérte. Nincs az öregnek szíve – mondták a falubeliek. Ilonka fázós volt, szervezete gyenge. Télen gyakran kellett bemenni ezért-azért a faluba, egyik ilyen alkalommal fázott meg, és elvitte a tüdőgyulladás. Az öreg értetlenül, sőt sértődötten állt a történtek előtt. Hogy merte őt Ilonka itt hagyni, hogy gondolta?
– Még ilyenkor is csak magára gondol! – sziszegték az emberek. – Nem adott neki a Teremtő szívet, ő tudja csak miért. Csak azt a szegény Ilonkát lehet sajnálni. No, aztán meg a lányát is elmarta maga mellől.
Kerülték az emberek, ő is kerülte őket. Csak a mindig vidám fuvaros Jóska állt meg rendszerint a kunyhó előtti tisztáson, amikor vitt az útja a város felé.
– Hogy van János bátyám? – kurjantott.
Az öreg morgott valamit vissza, más, szebb helyekre kívánva Jóskát, de az semmit nem vett a szívére. Néha le-leesett valami az öregnek a lovas szekérről – néhány hasáb fa, hús, gyümölcs. Jóska volt olyan bölcs, hogy köszönetet sosem várt érte. Neki elég volt, hogy adhatott.

János özvegyi, emberutáló magányát olyan kitartóan zavarta meg a kutya, mintha úgy gondolta volna, hogy márpedig ő nem hagyja egyedül az öreget. Az még jó néhányszor elzavarta, botot hajított utána, de hiába. Amikor a bozontos jószág újra feltűnt és lesett ki az egyik hóborította bokor mögül, a vadőr fejét csóválta.
– Bolond vagy te, kutya. Felűlem maradj, de én nem foglak etetni!
Ahányszor nekiindult az erdőnek, amaz tisztes távolságból követte. Nem ment oda hozzá, ő nem kellett elkergesse. János lassan megszokta, sőt, már kereste szemével, ha nem volt a tisztáson. Így ment ez jó néhány napig, hétig. Az öreg és kéretlen kísérője onnantól kezdve együtt járták az erdei utakat, a falubeliek csodálkoztak is rajta, hiszen János nem az a fajta volt, aki megtűr maga mellett bármilyen élőlényt.
A kövér pék jegyezte meg:
– Na, legalább nem mondhatja az öreg, hogy a kutya se törődik vele! – majd öblösen nevetett saját viccén.
Egyik délután János kinn szalonnázott a tornácon, Bolond – ahogyan ő elnevezte – pedig a tisztáson feküdt és járt az orra, megérezte a szalonnaillatot. Közelebb kúszott pár lépést, újra lefeküdt. Közben megbűvölten nézte az öreg bicskát tartó kezét. Újabb kúszás, újabb lekucorodás, közben farka járt, csak úgy söpörte a havat. Végül ott volt a tornác sarkán. Nem szűkölt, nem nyöszörgött, csak nézett. Az öreg nem bírta megállni, odahajította neki a bőrkét, amin még hagyott egy kevés zsíros falatot.
– Nesze kutya, de ne szokjad meg!
Amaz két harapással elnyelte a szalonnabőrkét, majd csóvált tovább szorgalmasan.

Egy héttel karácsony előtt, pénteken az öreg nekivágott a hegynek. Ellenőrizte az etetőket, a leseket, aztán amikor már sötétedett és kezdett fázni, elindult visszafelé. Nem volt messze a háztól, csak a fák között kellett leereszkednie a tisztásra, amikor a hótömeg megindult alatta. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni egy fatörzsben, de a hó maga alá temette, vitte, sodorta magával, azt sem látta, hol van. Aztán egy zuhanás, és nem volt már semmi, csak hideg, és nagy-nagy sötétség.
„Hát ilyen a halál” – gondolta az öreg, mert tudta, hogy ez már az. Az eszméletét vesztette, a hó alatt van, ki tudja mióta – levegője nincs, tehát már odaát van. De akkor miért fázik még mindig?
Ekkor vakító fehérség vágott a szemébe, arca elől eltűnt a hó, a gyenge tél nap sütött a szemébe. Egy mancs karcolta meg az arcát, és valami meleg és nedves szántotta végig a bőrét. Bolond csaholt a kiásott arc előtt, boldogan ugrálta körül, miközben örömében képen nyalintotta párszor.
– Bolond – szuszogta az öreg. –, gyerünk, kutya! Ássál! Na, áss! Gyere, kiskutyám, áss ki innen!
A kutya azonban kíméletlenül kihasználva a másik tehetetlenségét csak azzal törődött, hogy szeretetét kimutassa és nyalakodott.
– Ostoba pumija! Ne nyalogass, áss! – könyörgött neki az öreg, egyre inkább hasogattak tagjai a hidegtől. Lábát már nem érezte. Bolond gyorsan képen nyalta még kétszer, aztán elvágtatott a hóban.
– Kerge, ostoba jószág! – dühöngött az öreg, mert már fázott kegyetlenül.
Levegőt ugyan kapott, de végtagjai embertelen fájdalommal tudatták vele: fagyni készülnek. Vajon hova mehetett a kutya? Segítségért? Nem, annyira nem lehet okos.
János fejében száguldoztak a gondolatok próbálta elterelni figyelmét a testét hasogató kínról.
Ott fog meghalni, ebben biztos volt. Eszébe jutott Ilonka, és a lánya, Jutka. Ők vajon megsiratnák –e? Ilonka várja már odafönn? Biztosan.
A hó ropogni kezdett a háta mögött, de János hiába forgatta a fejét.
– Bolond, hát visszajöttél.
Nem Bolond volt. Egy girhes, csapzott farkas jelent meg előtte. A hatalmas állat éhesen zihált, és megszaglászta az öreget. Amaz tudta, hogy most bármit megtehet vele az állat, ha nekiáll lerágni a fejét, az ellen sem tehet semmit. A farkas föl-lesétált, miközben meredten nézte őt. Néha fölhúzta a szája szélét és vicsorgott. De nem támadott. Nyilván azon törte a fejét, miképp álljon neki a ritka lakomának.
Aztán hátracsapta füleit és vicsorítani kezdett, a fák felé fordult. Bolond állt ott, ugyanolyan ijesztő ábrázattal, támadásra készen. Lassan ereszkedett le a hóban, és haladt a farkas felé.
Aztán nekiugrott. A farkas nyüsszent egyet, amint a pumi az oldalába mart, de amikor lerázta magáról, és felkészült az újabb összecsapásra, már ő volt előnyben. Nagyobb volt, mint a kutya, a vadon megtanította küzdeni. Bolond fájdalmasan vonyított, amikor a vadállat a torkának ugrott, és a farkas szemébe kapott. Henteregtek a hóban, az öreg riadtan nézte kettejük vérre menő harcát, amint a két test a hóban hempergett, aztán szétvált. A farkas állt felt, a kutya fekve maradt. János úgy érezte, mintha valami beléhasított volna. Nem, nem a hideg, ez valami más volt. Valami olyasvalami fájt, amiről azt hitték, nincs is neki. Ekkor lövés dörrent, a farkas oldalt ugrott, és eldőlt.
– János bátyám! – kiáltotta valaki. Jóska hangja volt.
A fuvaros odatérdelt az öreg mellé, és tíz perc múlva már sikerült kihúznia a hó alól. Nem bírt lábra állni, támogatni kellett.
– Ne, hagyjon engem, a kutyát… a kutyát nézze meg, mi van vele. Én mindjárt megleszek.
Jóska odatérdelt a véres pumi mellé, aki odavezette az öreghez. De csak a fejét csóválta. János már lábra állt, odatámolygott a fekvő testhez.
– Bolond…
A kutya kinyitotta a szemét, nyöszörgött, és megnyalta a simogató kezet.
Jóska cipelte le a hegyről. János ott botladozott mögöttük. Letették a kutyát a tornácra, betakarták.
– Jóska, elhívná nekem a lódoktort? Addig itt maradok vele.
A fuvaros csak bólintott, bár tudta, hogy nincs értelme - szerencsétlen állat nem fog megmaradni. A doktor ugyanezt mondta.
– Nem fog meggyógyulni, és csak kínlódna. Legjobb lesz, ha lelőjük – vette el Jóskától a puskát. Jánosnak elszorult a torka, tapintatlan könnyek tolakodtak szeme sarkába, épp ekkor támadt valami sürgős dolga a hátsó fészerben, ahol még a fülét is befogta.
Bolondot a tornác mellett temette el. Nem érdekelte a fagyos föld, vicsorogva ásta a gödröt csákánnyal, közben sírt.
– Hát még őt is elvetted tőlem! Na megállj, Úristen, majd mutatok én neked valamit, nem kínzol már soká!
Jóska látta a kis sírt a tornác mellett, és azt is, ahogy az öreg ott ül mellette. Ha lehet, még az eddigieknél is mogorvább lett, durva, mint egy lópokróc.
Többen megjegyezték, hogy mennyire siratja az öreg azt a kóbor kutyát, talán a feleségénél se tette ennyire. Nem is mertek már szólni hozzá, az asszonyok csak letették a kosarat a tornác sarkára, amikor hoztak valamit. Néha ott ült az öreg is, de hátra sem fordult, nem vett észre senkit. Nem érzékelte a világot. Valaki boldog karácsonyt kívánt neki, ebből tudta csak, aznap van szenteste.
A régi karácsonyokra gondolt. Amikor még Ilonka élt, és Jutka itthon volt… Karácsonyfát állítottak, bejglit sütöttek, a kicsi Jutkával délelőtt szénát vittek az etetőkbe, néha a lesen ülve meglesték, ahogy a vadak esznek. Rég volt, talán igaz sem volt…
Mindent, de mindent elvettek tőle. Miért? „Talán mert nem becsülted meg őket igazán” – súgta valami belülről. Most itt ül egyedül, és ha eltűnne erről az átkozott világról, hát senkinek se hiányozna. Felkelt a székből, betámolygott a házba. Begyújtott, majd elővett egy régi fadobozt, amiben a karácsonyi díszek voltak. Visszacsukta, és mérgesen alárúgta az ágy alá. Ugyan miért ünnepelné olyasvalaki születése napját, aki ilyen kegyetlenül megfosztotta mindentől?
– Hóóóóóó! – hallotta ekkor odakintről. – János bátyám! – kiáltotta valaki odakintről.
– Mit akar ez a kótyagos fuvaros, miért nem hagy már békibe’ – morogta.
De az nem hagyta magát ilyen könnyen. A harmadik kiáltásra csak kiment a morc vadőr.
– No mi köll, Jóska, hogy nem hagysz nekem nyugtot?
Jóska felhajtotta a szállítmányt védő leplet, és egy egész sonkát vett ki egy szakajtóban, mellé kenyeret, bort és egy még meleg kalácsot.
– Ezt magának hoztam, János bátyám. Mégiscsak karácsony van.
– Nincs nekem okom ünnepelni! – dünnyögte az öreg.
Jóska mint mindig, most sem törődött a duzzogással, kezébe nyomta az ajándékot.
– És van még itt valami magának.
Előremászott a bakra, egy újabb kosárral tűnt elő, amit vastag takaró borított.
Letette a földre, ekkor a takaró gyanúsan mozogni kezdett, és vinnyogásba fogott.
János felhajtotta, és egy puhaszőrű, gömbölyű kölyökkutyával nézett farkasszemet, aki reszketve húzódott a kosár aljára, és trüszkölni kezdett, amikor a szél egy adag hóval lepte meg.
– No, János bátyám, akkor boldog karácsonyt! Nekem még sok dógom van! – rázta meg a kezét Jóska. Felugrott a bakra, és késlekedés nélkül indította is a lovakat.
– Hé, Jóska! – kiáltott utána az öreg. Lehajtotta a fejét, majd felnézett a fuvarosra és nagy nehezen kinyögte: – Hát, …ezt csak megköszönöm.
Jóska elmosolyodott, biccentett és nekivágott az útnak.
János először a kölyköt cipelte be, aztán az ennivalót. A kiskutya két kis tappancsát a kosár szélére tette, és körbenézett. Kimászott, majd a földre érkezve felbukfencezett, esetlen mozgásával odagurult a székhez, ahol az öreg szokott ülni és alábújt.
– No! Csak aztán azt ne gondold, kutya, hogy te leszel itt az úr a házban! – fegyelmezte az öreg. – Itt én vagyok az úr, te meg a szolga, megértetted?
Zsörtölődve megpiszkálta a tüzet, kibélelte egy takaróval az alacsony peremű kosarat, majd azon törte a fejét, mit is eszik egy kölyökkutya. Tejet? Vagy azt a macskák szoktak? Végül cukros tejet melegített és kenyeret aprított bele, vágott még néhány szeletet a sonkából is, hátha. A kölyök a meleg tejes kenyér mellett döntött, aztán szépen belefészkelte magát a kosárba és csak nézte az embert. A Teremtő elmosolyodott, tán el is nevette magát, amikor lenézett, és látta a barátságtalan vadőrt, amint a hófúvásban megy ki az erdőbe, majd egy apró fenyővel tér vissza. Olyan volt már, mint egy hóember, megrázta magát a tornácon, letörölte lábát. Odabenn az asztalra tette a kalácsot, a bort. Beleállította a fácskát egy rossz vödörbe, majd egy gyertyacsonkot kötözött az ágára.
– Így la! – Ha már ketten vagyunk, csak legyen karácsonyfánk, nem igaz, Gömböc?
Amikor fellobbant a gyertya lángja, az öreg beleült a nagy karosszékbe, magára húzta a takaróját. Gömböc odadöcögött, fejét a lábára hajtotta. Együtt hallgatták – mert odahallatszott a faluból – amint a betlehemes gyerekek ajkán felcsendül a régi karácsonyi nóta, a Csendes Éj.





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=32