hori: Szabadnak született
Dátum: November 09, péntek, 13:31:09
Téma: 27. szám




Forgatom kezemben a képeslapot. Korábban Amsterdam, majd London – most New York, Manhattan látképe. Szokása szerint csak címzettet és feladót tüntet fel, egy monogramot: NJC. Különös nő! Sok év eltelt azóta, hogy megismerkedtem vele, de még most is kutatom, próbálom megérteni titkát. Felidéződnek bennem az emlékek, és számtalan kérdés vetődik fel bennem, ami annak idején is foglalkoztatott. Vajon hogyan alakult volna kettőnk sorsa, ha nem törődöm bele a döntésébe, amit egymaga hozott? Abba, hogy úgy élje életét, ahogy előre eltervezte, elvetve minden kötöttséget, állandóságot. Nem kényszeríthetjük rá magunkat senkire, tudom. De nem tartozunk-e felelősséggel a másik ember iránt, ha már meghódítottuk szívét? Átléphetünk-e egy ígéretesnek tűnő kapcsolaton, saját önzésünknek engedve?
Most, hogy visszaemlékezem, újraélem a vele töltött napokat, de leginkább, az egyetlen vele töltött éjszakát...

Ámulat fog el! Kelet mesés birodalma ez. Hihetetlen! Hogy lehet ilyet kitalálni, megalkotni? – teszem fel a kérdést magamnak. Gyönyörű szőnyegek, különleges kelmék a falon, a mennyezetről is leeresztve, arab motívumokkal. Mint egy sátor. A tárgyak mind illeszkednek: egy karcsú asztalkán, egy tálkában datolya és narancs, középen elefántcsont faragvány, mécsesek és gyertyák fényei töltik be a teret. A lágy függöny vitorlaként dagadozik egy kertre néző ajtó előtt. Mindez elröpít nagyon messzire, nagyon távoli, régi időkbe. Mire feleszmélek meglepetésemből, italt tölt nekem: méz ízű borral kínál egy kecses fémkancsóból.
Szokatlan illat kezd terjengeni, elsőre meghatározhatatlan, de kitalálom. Az biztos, hogy jó, és azt kívánná az ember, hogy örökké tartson. Kissé becsukom a szemem. Kavarog minden, megmozdulnak, majd megnyúlnak a tárgyak.
Ekkor eloltja a két mécsest, csak a gyertyák pihegő fénye uralja a szobát. Komoly arcán először mosoly suhan át, majd beleolvad a félhomályba, ibolyaszeme villog. Leengedi feltűzött haját, kissé megrázza; csodálatos.
Ekkor mélabús, halk dallamba kezd. Kellemes tónusú, érzéki hang. Megcsókolom. A csóknak különös jelentősége van számomra, mert árulkodó, mert rejtett értelmet hordoz. A karcsú, hajlékony test súlya feledtet minden aggályt, minden maradék feszültséget felold. Ebben a pillanatban érzem, szabad vagyok. Vagy rabszolga? – a kettő között hol a határ?
Hátgerincén ujjaim táncolnak, mint a zongorán a lágykönnyű futamok. Rugalmas, simulékony, szenvedélyes. Ismeretlen szavak hagyják el ajkát. Ősi nyelv lehet ez, amit csak egy olyan nő érthet meg, aki maga is átélt már hasonlót; és ez az ő igazsága.
Nem késlekedem. Tüzes, fekete mének száguldanak, dobhártyámon dobognak patáik. Érzem a sivatagi por illatát, s látom a hűvös éjben a sarkcsillagot, ahogy karavánoknak mutatja az irányt. Látom azt is, ahogy a harcias tuaregek indigókék viseletben szelik át a sivatagóceánt, majd vörös krétapor színű sziklákat látok, ahol titkos barlangokban őriznek mesés kincseket. Ekkor eljön az én igazságom is.
Most lassú énekbe kezd, de ezek már csak eltévedt, kósza félhangok, mint a homokvihar utáni apró porszemek, ahogy keveregnek a légben, mielőtt sorsukkal megbékélve leülnének. Ekkor egy gyengéd sóhajtás, mint lágy fuvallat hagyja el ajkait, majd teljes súlyával rám pihen.
Biztos, hogy van igazi boldogság és van olyan is, amit csak annak hiszünk, de ebben a pillanatban ezt most igazinak hiszem.
A tárgyak és testek fokozatosan visszanyerik színüket és alakjukat, elnyerik az eredeti formát.
Várnom kell, míg gondolataim merev fogalmakká szilárdulnak, hogy meg is tudjak szólalni, de meg kell-e szólalni egyáltalán? Nem elég csupán átadni magam a pihenésnek? Miért kell mindent szavak korlátai közé szorítani? Milyen szegényes a nyelv! Ahogy a zenét sem tudjuk szavakkal leírni, ezeket a perceket most én sem vagyok képes.
Békesség ül ki arcomra, észreveszi. Mindent észrevesz. Ekkor megtöri a csendet.
- Mindezt neked tartogattam.
- Nekem?
- Igen!
- Miért?
- Kiválasztottalak. Amit adok magamból, a tiéd. Amit megteremtettem neked, a tiéd. Nem veheti el tőled senki. Azt akarom, hogy ne felejts el soha! – Ekkor még nem tudhatta biztosan, de kívánsága beteljesedett. Folytatja gondolatmenetét: – Az élet pillérei a vágyaink. Az egészséges vágyak teljesítése, pedig kötelességünk. De mindez mit sem ér, ha hiányzik a megfelelő merészség belőlünk. Az élethez merészség is kell.
Igaza van – visszhangzik bennem utolsó mondata, közben dereka tájékán betakarom fáradt testét. Hálás érte. Látom, álmosodni kezd...
Az utolsó gyertya is csonkig égett már, és a sötétség teljesen elnyelte a fényt.

Másnap mályvaszínben pirkadt. A reggeli fény óvatosan lopakodott a szobába a redőny résein át. Míg aludt, elnéztem. Az éjszaka óta semmit sem vesztett szépségéből. Kiegyensúlyozottan vette a levegőt. Arca a párnáján pihent, haja szétterülve, mint egy hatalmas barna legyező, hosszú nyakának íve csókra ingerelt, de nem akartam felébreszteni. Megérezhette, hogy figyelem, mert kinyitotta szemét, megfogta kezem, tenyerembe csókolt...
Mindent új szemmel kellett látnom. Kérdések és feleletek keltek versenyre bennem, melyek összekuszálták az idők folyamán megszilárdult értékrendemet.
Mikor elbúcsúztam tőle, tudtam, hogy soha többet nem látom, soha nem fogom megtudni hová tart. Marasztalni haszontalan lett volna. Szabadnak született. De a képeslapok érkeznek. Nem felejt ő sem.





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=322