Fullextra.hu - Angeli: A névtelen város meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy új város, amit valamilyen furcsa oknál fogva az ott élők nem neveztek el. Csak úgy emlegették, hogy a „Város”. Sajnos, a város bármennyire is szép volt akkor, amikor felépült, az azóta eltelt időben sokat romlott az állapota. Az utak kátyúsak lettek, a parkok csupaszon, virágok, bokrok nélkül árválkodtak, a megmaradt fákat senki sem metszette, az iskola kopott volt és hullott róla a vakolat, aztán egy nagyobb szélvihar megrongálta a tetőt, de a cserepeket azóta sem rakta vissza senki… Az emberek elégedetlen arccal, fásult tekintettel jártak-keltek, rosszkedvük keserű szaga lengte be az utcákat és a tereket. Úgy tűnt, hogy ez egy olyan város, ahol senki sem szeret élni, és amellyel senki nem törődik.

Évekkel ezelőtt, amikor a várost felépítették, igazán szép volt és modern, mindenütt színes kirakatok, tarka épületek, kávéházak és sima utak örvendeztették az ott lakókat. A terek kellemes, árnyas pihenőhelyek voltak és az emberek mosolyogva jöttek-mentek, intézték napi ügyeiket. Egy gond volt csak, a városnak nem volt neve.

Történt ugyanis, hogy amikor a város felépült, és beköltözhettek végre az emberek a házaikba, a leggazdagabb, legismertebb és fenn, az országot irányító nagy-nagy almában a legjobb kapcsolatokkal rendelkező beköltözőt megválasztották polgármesternek. Úgy gondolták, hogy ő az az ember, aki a legtöbbet tudja tenni a városért és a városban élő emberekért, pláne, hogy elég gazdag ahhoz, hogy ne akarjon először a saját meggazdagodásával foglalkozni. Telt-múlt az idő, de nem történt semmi a város vezetése részéről a város elnevezését illetően, pedig a lakosok már többször is értetlenkedtek emiatt. Úgy gondolták, hogy első lépésként ez ügyben kellene intézkednie az újonnan megválasztott polgármesternek, de nem változott semmi. A helyzetet egy idő után tarthatatlannak ítélték az emberek, ezért egy kiválasztottat, a fűszeres Micskót elküldték a polgármesterhez, hogy pendítse meg a félelmüket:

- Idefigyelj Polgármester uram! – mondta Micskó, s közben a micisapkáját gyűrkészte a kezében. – Az a helyzet, hogy aggódik a nép.

- Min aggódtok, édes fiam? – meresztette hatalmas, bozontos szemöldöke alól apró, malac szemét a polgármester.

- Hogy nincs nevünk. Nincs neve a városnak - meglásd, szerencsétlenek leszünk mind egy szálig. Elvisz bennünket az ördög, mint azokat a csecsemőket, akik nincsenek megkeresztelve…

A polgármester szeme összeszűkült, arra gondolt, hogy egy újabb mondvacsinált, nevetséges kis gondocska, amivel neki kell foglakoznia, de aztán, mint aki megérti a problémát, atyai mosollyal nézett a fűszeresre.

- Rendben van fiam, nyújtsátok be a javaslataitokat, aztán meglátjuk, hogy melyik a legszebb, leginkább ideillő, városunkat a legjobban képviselő név. Hát azért vagyok én itt, hogy segítsek nektek, ugye! - ütögette kedélyesen Micskó lapockáját a polgármester.

Micskó örömmel újságolta a lakóknak, hogy csupán néhány javaslatot kell benyújtani szép, hangzatos nevekkel a polgármesteri hivatalba, és amint ott kiválasztják a legeslegmegfelelőbbet, már lesz is neve a városnak.

Tornáztatták hát az elméjüket a városlakók, mindannyian túl akartak már lenni ezen a procedúrán, mert addig nem nyugodhattak, míg a várost meg nem keresztelték.

Végül öt névjavaslatot adtak be a Hivatalba, egyik szebb volt, mint a másik, és vártak.

Eltelt egy hónap, de még semmiféle válasz nem érkezett a névválasztással kapcsolatban, ezért újra felküldték Micskót a polgármesterhez.

- Polgármester Bátyámuram! Nagyon szeretnénk tudni, hogy mikor lesz már döntés a név ügyében? – szorongatta micisapkáját Micskó, miközben lesütött szemmel billegett egyik lábáról a másikra.

A polgármester szokás szerint összevonta dús szemöldökét, aztán felsóhajtott:

- Tudod, Micskó fiam, a Hivatal malmai lassan őrölnek, sajnos még nem jutottunk dűlőre, nem beszélve arról, hogy a megyének is, de még az országos névválasztó bizottságnak is meg kell erősítenie a döntésünket. Nem megy az olyan gyorsan, mint hittük! – Aztán meglapogatta Micskó lapockáját, és finoman kituszkolta az irodájából.

- Mégis mennyi idő, polgármester uram? – kiáltott vissza az előszobából Micskó, de nagy tölgyfaajtó bezáródott az orra előtt.

És így ment ez, hiába zúgolódtak az emberek, hiába pörölt Micskó, a városban semmi nem történt, mert a válasz mindig ugyanaz volt. A Hivatal malmai lassan őrölnek. A polgármesternek egyre nagyobb lett a háza, a város pedig egyre szegényebb lett.

A lakók elkeseredtek. Egyetlen reményük az volt, hogy rövidesen lehetőségük adódik leváltani a polgármestert. Elérkezett a választás napja. Nagy dérrel-dúrral választották meg a következő elöljárót, nem mást, mint Micskót, aki megígérte, hogy egy hónapon belül neve lesz a városnak, megjavíttatja az utakat, metszeti a fákat, kaszáltatja járda melletti füvet, rendbe hozatja az iskolát, a tetejét is és felvirágoztatja az emberek kedvét.

A „Város” lakói nagyon bizakodva néztek a jövő elé, remélték, hogy Micskó betartja a szavát, hisz közülük való, ráadásul épp ő járt a legszorgalmasabban a régi polgármester nyakára az ügyek halogatása miatt.

Eltelt egy hónap, eltelt kettő, de a városnak még mindig nem volt neve. Összefogtak az emberek, és elküldték Micskó polgármesterhez Nyikát, a patikust, hogy ugyan, érdeklődje már meg finoman, hogy mi az isten haragja okból nincs még mindig neve ennek a nyomorult városnak. Nyika belépett Micskó irodájába, aki a régi polgármester nagy tölgyfaajtós szobáját foglalta el, és megállt a nagy tölgyfa asztal előtt.

- Idefigyelj Micskó polgármester uram! – mondta nem túl határozottan, kezében gyűrögetve a fejéről hirtelen lekapott svájcisapkáját. – Lesz-e neve a városunknak, vagy már örökre „Város” marad csupaszon?

Micskó összevonta a szemöldökét, és az alól nézett szigorúan Nyikára.

- Nohát Nyika. Az a helyzet, hogy először helyre kell hoznom, amit az elődöm elbarmolt, csak aztán tudok fejlesztésekhez hozzáfogni. Ha tudnád, hogy mennyi dolgom van, hát nem zargatnál egy ilyen piti kis problémával. Hidd el, hogy a város jövőjén dolgozom, nem a valagamat vakarászom naphosszat.

- Elhiszem, elhiszem, de mégis mikorra várható valami eredmény? – sóhajtotta szinte Nyika, mert érezte, hogy igazán kicsinység az, amivel ő zaklatja a nagyon elfoglalt, nagyon fontos polgármester.

- Nem tudom még Nyika, de tisztában vagy vele, hogy a Hivatal malmai milyen lassan őrölnek, nem tehettek többet, mint vártok – azzal meglapogatta a Nyika hátát, és kikísérte az irodájából.
Telt-múlt az idő, Micskónak egyre nagyobb háza lett, de a városnak még mindig nem volt neve, az iskola vakolata hullott, tetején a szentlélek tartotta a cserepeket, a járdák mentén felütötte a fejét a gaz, a fákat senki nem metszette és a parkokban sem nőtt virág. Jött a választás, de az emberek reménykedő jókedv helyett csak fásultságot, és beletörődést éreztek, mert rájöttek, hogy akárki lesz is az új polgármester, az először rendbe rakja az elődje elrontott dolgait, aztán a sajátját, és mire a várossal kezdene foglalkozni, már le is jár a mandátuma és leváltják…