Fullextra.hu - maridecember: Utolért a szerelem

Szeptember délután néztem, ahogy a szemközti fáról lehullt egy levél. Lassan röppent, a szélben kicsit cikázott ide-oda, majd földet ért. Talán így röppent felém is a szerelem. Észre sem vettem. Előbb a testemre pottyant, ott elidőzött egy kicsit. Azután egyszer csak beférkőzött a lelkembe.

Én most nem hívtam, de Ő most jött. És hozta magával az összes kellékét. A gyomorgörcsöt, a zsibbadást, a sírást, a bamba bámulást és a váltakozó perceket. Észrevétlenül lopta el a józan eszem, a nyugalmam. Azt gondoltam, talán menekülnöm kellene, de a lelkemben van, jönne velem.

És milyen? Háát..., van két keze, lába, feje, eszes, jóképű, mondanám, de hirtelen rádöbbenek, semmilyen - olyan, mint mindenki más. Mégis! Neki szívesen megcsókolnám a szemét, az egyiket, majd a másikat, és az orra hegyét.

Milyen? Semmilyen, olyan, mint mindenki más. De ha nem hallom, hiányzik és szinte fáj. És ha itt van, csak veszekszem, azután békülnék, de félek, hogy már késő. És ha itt hagy? Egy kicsit belehalok. Elmúlik, tudod? Persze. Ahogy minden nap is, egyik a másik után. De most beszőtt mint egy pókháló.

És ha még egyszer megkérded, milyen? Semmilyen, olyan, mint mindenki más. Csak a lelke ér az én lelkemhez. Melegít egy kicsit.

Ne kérdezd még egyszer! Csak azt tudom mondani, semmilyen, olyan, mint mindenki más. De tőle sírok, és zsibbad a bőröm, és görcsben áll a gyomrom. Tőle lettem olyan, mint egy lassú mozgású báb, mert minden erőm a lelkembe szállt.