Fullextra.hu - hori: Asszonyok kékben

Chagall Marc: Traum der liebenden

Egy eltépett fényképen az égbolt kéksége,
egy tó vízének magnézium-csillogása,
egy kimondott szó, mely ezer súllyal
tiporja szét a napokat, elpusztítja őket.

Olyan vagyok, mint egy tékozló,
ki elherdálja az élet örömeit,
olyan, mint egy kihalt utca,
ahová ritkán tévednek emberek,
csak a tépázó szél, mikor a nők hajában kutat.
Ebben a világban élek, mint egy elfáradt szó,
mint léptek alatt széttiport falevél,
mint egy malomkő őrölte búzaszem.

Zokogó asszonyok rohannak az utcán,
szívükben teherrel, bizonyára mind valaki felé siet.
Ruhájuk tovalibben, fejükön a kék fátyol
uszályként lebeg.
A szív megrezdül hirtelen,
élni akar hosszú idő után,
aztán kialvatlan éjszakák jönnek,
búcsúzások, az állomások reggeli csöndje.
Már nem hisz az ember, már nem is érez, csak vár.
Óh, gondolat! Mondd, hová vezetsz?

Kankalin-tarka tisztások,
legelőkön őszi kikericsek hada,
a fákon vidám madárének,
lefelé cikázó, megsárgult levelek.
Ezerarcú derengés, édes és bódító íze a csóknak,
így múlnak a hetek, az évek…
Talán nem is én vagyok már, talán valaki egészen más,
de ebben a napsütésben elszáradnak a virágok,
mind elszáradunk biztosan.

Egy templom faláról vakolat pereg,
gyertyák imbolygó, puha fénye,
a barnára festett padsorokban
egy nő alakja kék ruhában feldereng,
előtte régi imakönyv.
A mosoly talán más, mint rég,
de a kiábrándultság ködében már nem látszik,
amit látni szeretnék.

Előttem vannak a csókok,
amiket elégettek a nyári esték,
a mosolyok, amiket szárnyára kapott a szél.
A múlt nem akar meghalni,
fekete madarakat etet,
mindenfelé ezren keringenek,
az egész eget betöltik
eszeveszett, rikító vijjogással.