Dalba fognak, földet – eget betöltő,
lüktető dallammal a fák, a bokrok,
mintha Tóth Árpád sorokat szavalna
maga, a költő.

Mérhetetlen távol a külvilág, itt
nem zsibong úgy Debrecen, és a vén park
titkot őrző lombjain át alig pár
lámpa világít.

Arra téved majd, aki régen, egyszer
már kilépett végleg az életemből.
Vádol engem rettenetes szavakkal:
Úgyse feledsz el,

Úgyse tudsz, bárhogy menekülsz is innen.
Menj hajóval tengereken át, hiába!
Elvihet sok gyorsvonat is mitőlünk
messze a sínen.

Mégis itt vagy éjszaka gondolatban,
és csak úgy, mert vissza sosem jöhetsz már.
Gyáva voltál mindig, az is maradsz és
szófogadatlan.