Fullextra.hu - gomolya: A szaki

Három ujjamon is könnyeden megszámlálható, hány szakmájaértő profival hozott össze eddig sorsom. A szaki, tehát a vérbeli szakmunkás, akiről karcolatom szól, nem csupán keni-vágja, kisujjából, ha álmából költik is, vígan kirázza mestersége csínját-bínját — nem. Többet tud, többet nyújt, többre képes. Professzionális volta hozzáállásában nyilvánul meg: ahogy megoldja a feladatot, esetenként a problémát. Kitanult és gyakorlott szakemberekkel Dunát lehetne rekeszteni, létezésük ténye önmagában nem kunszt. Valódi szakikból viszont már jóval szegényesebb a felhozatal.

Az ódon szülői háznak szigorú mintázatba rakott parkettáját hajdan olyan mester rakta, aki nem csupán értette, de még szerette is, amit csinál. Mindmáig tart, noha harmincnál is több év múlt már el felette, s a ház lakói koptatták istenesen. Ezzel szemben ott volt az én házam, amin válásom után egy évvel túladtunk — mikor abban fektetett parkettát egy másik, amúgy derék mesterember, hát hetekig nem akart megkeményedni azon a lakk: folyton beleragadtunk, valahányszor — már jóval az előírt türelmi időn túl — ráléptünk. Mintha csak mézzel kente volna föl. Mikor szóltunk neki, hogy hát ez mégsem leszen így jó, kijött ismét, tanácstalanul szemlélte tulajdon művét, vakarta a fejét kitartóan, végül kisütötte, miszerint alighanem felcserélt a masszában két komponenst, mikor azt egy már szürkületbe hajló alkonyaton rutinból bekeverte, így az megkötni vélhetően soha nem is fog. Nekiállt, felvakarta, aztán világosban, tehát fényes nappal újra megkomponálta a felületi lakkot, fölhordta rá, és lássanak csudát: negyedik napon már vígan siklott rajta az ember, mikor bolyhos frottírzoknival a lábán, nekifutásból végigkorcsolyázta a szobát.

A happy end sokszor feledteti, miféle bosszúságok árán juthatott el az ember a boldog és megkönnyebbült végkifejletig.

Létezik, ugye, a naezténhamarjábanösszebaszom-típusú szakember, aki úgy érzi, mikor épp nekifog az orra elé szabott melónak, már rég máshol kellene keresnie az itt kialkudottnál jóval több pénzt, ergo időből és odafigyelésből csak a minimumot méltóztatik rászánni, s fejében a gondolatok már egészen máshol időznek. Az ilyennek nem lehet semmiben sem a kedvére tenni, igaz, neki sem feltett szándéka, hogy a megrendelőnek a gondolatát lesse. Túlesik a melón, mint gyermek a fogzáson, felmarkolja a pénzt, aztán mint a vihar elszelel: reklamáció a pénztártól való távozást követően nem lehetséges. Amit összehozott, az vagy működik, ahogyan kell, vagy sem. S az utóbbi eset bizony meglehetős gyakran előfordul.

Akad aztán az ellenkező végletből is: aki időtelen időkig pepecsel egy máskülönben baromi egyszerűen megoldható feladaton. Nyújtja az időt és hozzá a sorban utána következő szakmunkákhoz már régen hozzálátni szándékozók sorát meg szenvedését, akár háziasszony a rétestésztát. Minden határidőt túllép, minden más meló tolódik, halasztódik miatta, de őt ez nem zavarja: első a szakértelem, a detronizálhatatlan precizitás. Amit azért alkalmasint összekever a tötyörgéssel.

Kiváló példája — volt, sajnos, mert hosszú évekkel ezelőtt elhunyt már — ennek a mentalitásnak apám egy közeli barátja. Idegtépő tempóban élte életét, és munkavégzésének finoman szólva is kimért sebessége sem közelítette soha a szívinfarktus határán vergődő egyéb szakikét. Láthattam és megfigyelhettem, mikor a házamat kalákában építettük, micsoda komótos modorban áll hozzá a munkához: komolyan mondom, tőle ahhoz mindenki más is bizton odaférhetett. A betonkeverésnél apám nemes egyszerűséggel leüvöltötte a fejét, hogy végre csipkedje magát, mert az anyag lassan megköt már a keverőben. Kopaszodott addigra a szaki erősen, így a haját még ha akarta sem tudta volna leüvölteni. Hordásnál fennhangon bíztatta, hogy szíveskedjék ne cammogni, sokkal inkább loholni, mert a masszára a bedolgozóknak ugyancsak szükségük volna már. Egyszerűen nem adódhatott olyan munkafázis vagy mozdulat, mit a kutya közönséges átlagember sebességével hajtott volna végre.

Apám egy csendes, holdszítta estén aztán előadott egy történetet erről a mi emberünkről. Igaz is: nem említettem még, hogy Arany Jánosnak hívták. Fiát, annak rendje s módja szerint, Lacinak keresztelték, habár minden történelmi előjel ellenére végül mégsem meseíró lett a srácból. Na szóval, apám felidézte azt a napot, mikor az ő Jani barátja még a Finommechanikában dolgozott, és Pufi, a zömök, kedélyes, sodrából csak nehezen kihozható művezető azt a nem éppen precíziós feladatot osztotta a derék szakira, hogy pár tucat régről elfekvő golyóscsapágyot zsírozzon át, ahogy kell. Odadobta neki a ládát, amiben a csapágyok hevertek, odavágta mellé a gépzsíros tégelyt, aztán magára hagyta. Jani bátyánk meg nekilátott, hogy a rá szabott feladatot legjobb tudása szerint megoldja.

Legelébb is szerzett a raktárból egy finomszőr ecsetet, egy olyan félcentis szőrzetűt. Michelangelo finomítgathatta ahhoz hasonlóval a Teremtő Ádám felé kinyújtott kezét, mikor a Sixtusi kápolna mennyezetének nagyját már megfestette. Jani szaki leült hát egy fölfordított ládára, a szituhoz képest kényelembe helyezte magát, fogta az első csapágyat, míg a másik kezében lévő ecset hegyére a gépzsír tetejéről mintegy mintát vett, és az első csapágygolyót akkurátusan körbezsírozta. Nem kapkodta el, azt nem mondhatni. Mikor művével elégedett volt, hozzálátott a sorban második golyóbishoz, azt is hibátlanul megkente. És így tovább, míg csak az acélgolyók száma ki nem lett a csapágyban. Akkor aztán megkönnyebbült sóhajjal egy üres flakkba helyezte a hiba nélkül megzsírozott alkatrészt, és már következhetett is a második.

Pufi művezetőnek úgy egy óra múltán eszébe jutott, hogy az ő Jani haverja vélhetően egy jó ideje már elfoglaltság nélkül tengődik, a csapágyakkal nyilván végzett: tán el is felejtette mostanra, hogy valaha dolga akadt azokkal. Indult a gépterembe, felkutatni a kollegát. Nem kellett messzire mennie. Jani barátja ott és úgy ült, ahogy egy órája hagyta, épp a negyedik csapágyat kenegette hihetetlen buzgalommal és odafigyeléssel. Pufi kartársnak egypár másodpercébe beletellett, mire fölfogta, mit is művel ez az ő Jani barátja. Nem került több idejébe az sem, hogy a feje bíborba játsszon. Humorérzéke menthetetlenül cserbenhagyta. Elbődült, mint az oroszlán, mikor dárda sebzi, egyetlen határozott mozdulattal kikapta Jani bátyánk kezéből az éppen eljárás alá vont műremeket — az ecsetet meg olyan messzire hajította, hogy azt egy külön expedíció kutathatta volna csak fel. Fél kezébe mint satuba fogta a csapágyat, másik kezével belemarkolt a gépzsírba, és egy halálfájdalommal telített "Janikám, megbaszod, így kell ezt!!" felkiáltástól kísérve, a marokra való kenőanyagot a csapágygolyók közé suhintotta. Érte azt, ahol érte, jutott abból, ahová jutott. Aztán megvető mozdulattal hajította az imigyen megzsírozott alkatrészt a már kész munkadarabok ládájába.

— Öt másodperc, Janikám, kisfiam: öt másodperc!! — üvöltötte a végtelen türelmű és az imént esetteken módfelett elcsodálkozó szaktárs képébe. — Érted?! Nem félóra, nem is negyed! Öt másodperc!! — Azzal sarkon fordult és faképnél hagyta. Alighanem a fürdőfülke csapja alá vonult imént támadt indulatát hűtögetni, még mielőtt a szél megütné.

Jani szaki megnyúlt képpel, a fejlemények előtt kissé értetlenül állva emésztette az imént hallottakat. Ez sem ment neki valami hamar, rászánt legalább három percet. A bivalybőr vastagságát megcsúfoló felhámmal vértezett lelkén sebet az iménti hangnem, mi az affér nyomán érte, nem ejtett. S bár a sarokba hajított ecsetet nem kereste meg, sem újat nem vételezett, csakhamar arra a köztes megoldásra jutott, hogy az általa képviselt finommechanikai precizitás és az imént képébe vágott szakvezetői barbaritás között, nagyjából félúton lehet az igazság: ezt követően tehát ujjhegyen merített gépzsírral kenegette végig a csapágy golyósorát, már nem egyenként, hanem finom, aprólékos mozdulatokkal egy füst alatt az egész körívet. S ha nem is az imént direktívába adott öt másodperc alatt, de közel fél perc múltán valóban végzett eggyel. Elégedetten felsóhajtott, s a megítélése szerint kissé felületesen megzsírozott csapágyat a flakkba süllyesztette. Megy ez, lám, így is, s a világ, ez a kapkodós, zaklatott világ ismét fejlődött aprányit.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom: végül nem szívinfartus vitte el.

Nem a rohanás teszi az embert, kétségtelen. Miként sírba is legfeljebb másokat — gondolom, mikor észlelik a kissé vontatott tempót. Nincs mit tenni. A csigát csigának szeretjük, a nyulat nyúlnak, és egy ráktól nem várható el az, hogy egy gepárd sebességével előrefele közlekedjék. A szakik az külön műfaj, külön állatfajta. Jó Jani bátyánkat pedig az Isten nyugtassa. Vagy... legalább Istent valaki, midőn az elhunyttal szemben állva kétségkívül rádöbben, hogy ha létezik teremtmény, akit nem szükséges sem így, sem amúgy nyugtatnia, hát az éppen Jani, a szaki. S ha türelme ehhez, miként az ige állítja, végtelen is, ott holmi párhuzamosokkal még így is találkozhat. Jani bátyám kikezdhetetlen flegmájáról nem is szólva.