Fullextra.hu - metaltsigga: Szürkeállomány

Népes, szürke utcákon haladt az arctalan tömegben egy férfi. Gorombán öklelte fel a szembeözönlő áradatot, már undora volt saját fajától, de hát a lét szükségletei megkötik az ő kezét is. Dolgozni muszáj, mert enni kell. Alig bírt kapaszkodni a metrón, olyan zsúfolt volt, egy izzadt nő kövér mellei nyomódtak az arcába, és még csak a fejét se tudta elfordítani. Mikor végre kiküzdötte magát az összepréselt emberek sűrűjéből, megindult felfelé a mozgólépcsőn. Fáradt volt a munkától, és elege volt a valóságból. Utálta ezt az egyhangú, szürke létet, unalmas volt és gusztustalan. Öntudatlanul elvett egy feléje nyújtott papírt. Meg még egyet. Meg se nézte, csak amikor a koszos nő utána rohant, hogy fizesse ki a képeslapot. Rohadt ármánykodás, mindig csak átvágják az embert, azért se fizetett. Eldobta, és amíg a nő rikácsolva lehajolt érte otthagyta.

A lakása felé egyre gyorsította a lépteit. Koszos udvara volt a társasháznak, még a forradalomból származó lövedéknyomokkal, de hát felújításra nem tellett. A lift is öreg volt, és kattogott, nyekergett, az ember már szinte várta, mikor zuhan le. A férfi azonban nem törődött vele, türelmetlenül dobogtatta a lábát. Kínkeserves lassúsággal állt meg a lift, ő meg, mint a kilőtt puskagolyó ugrott ki onnan az albérlete felé. Rohadt kis egérlyuk volt, amint belépett más se jutott az eszébe. A berendezéshez hozzá se nyúlt, amióta beköltözött, nem érezte igazán otthon magát, de hát mit tehet az ember, valahol lakni kell. Levágta a koszos kabátját a komor ágyra, a szürke szennyes halmokban terült el a színtelen szőnyegen, úgyhogy nem nagyon tűnt fel. Első dolga volt a gépet bekapcsolni, a sáros cipőt le se vetette, azalatt gyorsan megmikrózott valami instant ételt és lehuppant a monitor elé. Rohadt Windows, kerek egy perc kellett neki, hogy felálljon. De csak elindult a program, amit akart. Tegnap kapott egy hírlevelet, az egyik honlaptól, amelyikre feljelentkezett. Volt benne egy link egy ingyen letölthető játékhoz, még tegnap szedte le, és azt indította el. A fekete fehér szobát betöltötték a monitor villódzó fényei, a lelketlen falakról visszaverődött az élettel teli fény, a város monoton morajlását elnyomta a játék magával ragadó zenéje. Szerepjátéké egész pontosan, már ki tudja hányadik, amit végigvitt. Az a fantáziavilág színes volt és formákban gazdag, szinte szagolni lehetett az ismeretlen egzotikus növényeket, érezni, ahogy a hajába túr a szél, a lába alatt lüktet az anyaföld, és ahogy az ereit elárasztja a mágia. A férfi este 8kor kezdett játszani, és hajnali négyig abba se hagyta. Pupillái kitágultak, adrenalinszintje megemelkedett, fél kézzel, szemét a képernyőről le sem véve tömte magába a vacsoráját. Ugyan leette a billentyűzetet, de sebaj, nem ez volt az első alkalom. Csöngött a mobilja, de nem vette fel. A szürke világ erre a 8 órára megszűnt létezni, a porhüvelyéről megfeledkezhetett, amíg meg nem éhezett, vagy szomjazott. A közel 3 méterre fekvő mellékhelységbe is istenek dühével rontott, és kézmosás nélkül iszkolt vissza a géphez.

Ilyenkor ő volt Karoghd, a lánglelkű harcos, a hős, aki népek ezreit szabadította fel, aki a jóért küzd, aki ura a tűznek, és aki puszta kézzel képes volt egy chimérát megfojtani. Épp a Garumilei rengetegben kattintgatott veszettül, vesztésre állt, körbe vették a démonok, és úgy látszott, kezdheti elölről az egész küldetést, mikor egy baráti karakter bukkant fel. Egy nőé, fehér fény ölelte körül. Két karját kitárta, a fény szétáradt, majd mikor ismét elhalt, a démonok tetemei ott feküdtek körülöttük, a teremtmények vére a legkifinomultabb grafikával kidolgozva, ízlésesen folydogált egy közös tócsába és gyúlt lángra. Minő romantika. A férfi most először döbbent meg a játék kimenetelén, elvégre, ha az ember szerepjátékozik, nem túlzottan lepődik meg, ha háromfejű sárkányok ugranak elő különböző térdimenziós kapukból, miközben a négy bérelt amazon harcost lemészárolják az élőhalottak. De ha egy élő karaktert jelez a gép, miközben a kliens nem tartózkodik on-line, és ráadásul olyan karakterre mondja mindezt, amit elvileg nem is lehet a programmal előállítani (rohadt beépített grafika), akkor már elgondolkodtatja az egyszeri felhasználót. De a baráti karakter ezen nem akadt fenn. Sőt, beszélgetést kezdeményezett. A játékban elfoglalt szerepekhez kötötte magát. Eleinte a szokásos témákat járták körbe: „Mi járatban dicső harcos?” „Segítségedre lennék küldetésedben..” satöbbi. Mire felkelt a nap, az egész pályát végigvitték együtt. Utána már nem kezdték el a következőt. Letáboroztak és beszélgettek. Persze a szerepükhöz kötve. Kitalált múltakról meséltek egymásnak, kitalált korokról és helyekről regéltek és kitalált énekeket helyben költött rímekkel adtak elő. A férfi még soha nem akarta ennyire folytatni a játékot mint most. De végül mindkettejüknek lejárt az ideje ebben a valótlan világban, a hírhedt vasfogú idő ingerülten küldte őket dolgukra. Munka. Alvás nélkül. Undorító, szürke, mocskos fertő, zsivaj, személytelenség, ahol mindenki csak egy a sok közül. Méltatlan és megvetendő.

Szinte futott haza. Mikor aznap este belépett, rögvest odasietett, ahol tegnap abbahagyták a játékot. Nem volt ott senki. Csak a hűlt tetemek. A játék ebben se tartotta magát túlzottan a valósághoz, még mindig friss véren gázolhatott keresztül. Kissé csalódottan ment orkokat irtani a hegyekbe. De legalább aludt is aznap este. Ráfért, az volt a 39-edik óra, hogy ébren volt. Rá pár napra ismét kutyaszorítóba került. Elfogyott a lőszere, és nem volt merre kitörjön. Már előre dühöngött, bár még csak egy órája játszott, még nem volt nagy veszteség. De ekkor újra megjelent a fehéren fénylő női karakter és a segítségére sietett. Azután már nem is nagyon kalandoztak, hanem órákig beszélgettek, de végül a másiknak ki kellett lépnie, úgyhogy a férfi ismét egyedül maradt. Kiment egy pohár vízért, aztán újfent dicső és véres öldöklésbe kezdett. Közben felhívta a szüleit, ahogy minden héten egyszer megtette. Az anyja a szokásos kérdésekkel zaklatta, rendesen eszik-e, hogy megy a sora, öltözzön melegen. Az apja nem akart vele beszélni, amíg „elő se bújik az odujából”. Ő se akart az apjával beszélni. Ezt már annyiszor megvitatták, és a megoldáshoz nem jutottak közelebb. A képernyő villogott. Beszélgetés kezdeményezése, a férfi jól megnézte ki az, és a titokzatos karakter volt. Azonnal elköszönt, még hallani lehetett az anyja kérdésben félbe maradt hangját, ahogy letette a kagylót.

Egy teljes hete nem találkozott vele. Ideges volt, keveset aludt, undorodott a munkától és alig hagyta el a lakását. Végül kiíratta magát és egész nap a gép előtt ült, megszállottan a monitor elé görnyedve. Kávét ivott már megint. Szinte azon élt. Letette a bögrét, miközben a képernyő túloldalán épp tűzerdőbe borította az ellenséges tábort. Mikor váratlanul megnyílt egy kapu a pokolból, és a démonok hada körbevette, érezte, hogy megint nyakig van a pácban. Dühösen simította ki mosatlan haját az arcából és veszettül klikkelgetni kezdett. A szoba szürke volt, ő maga is szürkén festett, csak a képernyő ontotta magából a vörös fényt és ez tükröződött a szemüvegén, és a szemében is. Az „a” billentyű kikopott. Dühösen csapkodta a klaviatúrát, mire a gép elkezdett akadozni. Aztán végképp lefagyott, az idegesítő indigókék betöltötte a szobát. A férfi egy hatalmasat káromkodott, aztán belerúgott a gépbe. Ctrl+Alt+Del. Nem reagált. De erre hirtelen megjelent a képernyőn egy párbeszéd panel, a képen pedig az ismerős fehér ruhás karakter képe állt. A férfi nem értette, mi történik. Döbbenten meredt előre és olvasta, ami üzenetként megjelent.
„Nem kéne ennyire felidegesítened magad, ez nem a valóság.”
Már szinte ijedten nyúlt a billentyűkhöz.
„nyugodt vagyok
ezt meg hogy?”
Tette fel az esetlen kérdést.
„Most menj, és zuhanyozz le, aztán egyél valamit. De valami rendeset! Addig megvárlak.”
A férfi azt akarta írni, hogy nem is éhes, és mondja el, hogyan is beszélnek ők most, de valahogy megkordult a gyomra és a zuhany alatt találta magát. Egész jól esett, lemosakodni és tiszta ruhát venni. Aztán az étel. Nem volt valami mesterszakács. Inkább elővett egy zacskó ropit és visszaült a géphez. Mire odaért, a következő üzenet fogadta:
„És nehogy valami rágcsálnivalóval tömd tele magad! Egy normális levest csak tudsz csinálni:” - és ott következett a recept
Meglepetten olvasta. Egy-két adalék hiányzott, de így is összehozta a hónap legkirályibb lakomáját. Utána visszaült a gép elé, és határozott zongorázásba kezdett a billentyűkön. Sokáig beszélgettek, a saját életükről, a saját gondjaikról, a saját érzéseikről. Végül a férfi azt kérdezte:
„Nem találkozunk?”
Nagyon sokáig nem érkezett válasz, aztán csak megjelent egy üzenet:
„A Citadellán, Szabadság szobor, éjféltájt?”
A férfi nem értette, hogy miért pont a Citadellán, bár annak örült, hogy ezek szerint még ma, úgyhogy beleegyezett.
„De akkor ígérd meg nekem, hogy addig kikapcsolod a gépet. Nekem már most el kell indulnom, de tudni fogom, ne aggódj.”
Azzal ki is lépett, meg se várta a választ. A férfi eredetileg nem akarta véglegesen kikapcsolni a masinát. Aztán végül csak rászánta magát, elvégre ő kérte meg rá. Miközben elhalt a gép zúgása, körülnézett a szobában. Unatkozott. Mit is kezdhetne magával. Hát elrámolt, aztán pedig elmosogatott. Önmaga is meglepődött, hogy mire képes. Aztán elkezdett készülődni. Rendesen felöltözött, és most az egyszer gondot fordított magára, nem úgy, mint amikor a szükség űzte el a zugából.

Már ott ácsorgott az egyik szobor tövében. A nő késett. Legalábbis szerinte. Addig a várost nézegette odalent. Nem is vette észre eddig, de szép volt. Egész hasonlított arra az ősi városra az egyik játékban. Csak autók nélkül. Hirtelen egy súlyos tekintetet érzett a tarkóján, és ahogy megfordult, ott állt a déli lépcsők tetején a nő. Rögtön felismerte, hiszen pont olyan volt, mint a játékban. Hosszú, leomló fekete hajjal, vakító, fehér ruhában és lágy fény ölelte körül. Elakadt a lélegzete. A nő lassú, majd hogynem lebegő léptekkel indult meg felé, és mosolygott rá. Szinte földöntúli volt, ahogy halovány derengéssel megállt előtte és bemutatkozott. A férfit megcsapta a belőle áradó illatfelhő, és kifejezetten oda kellett figyelnie magára, hogy meg tudjon szólalni. A bőre bársonyos volt, a keze meleg, haja selymes. Sétáltak, és közben beszélgettek. A nő vezette, a férfi azt se tudta merre mennek, de nem is érdekelte nagyon. A susogó szellő ezüstös selyemkendőben táncot lejtett körülöttük, míg be nem értek a fák árnyékába. Azok borostyán törzse a magasban belecsorbult a gránit éj barlangfödémébe, és az apró szilánkok erezett aranylevelekként peregtek le körülöttük. Ebben a tünékeny gazdagságban gázolva barangolták be a hegy minden zegét zugát, és végül kikötöttek a kiindulóponton. A hajnal első sugarai végigtapogatták a várost, a nő pedig aggódva figyelte a napfelkelte jeleit.
- Nekem mennem kell – törte meg a porcelán csendet végül.
- Maradj még! – kérte a férfi, de ő mosolyogva megrázta a fejét.
- Még találkozunk – búcsúzott el, ígéretével leheletnyi ködbe vonva a másik látását. Mire letörölte a bepárásodott szemüveget, a nő már el is tűnt, nesztelen lépteinek hiánya ott dübörgött a dobhártyáján. A férfi ácsorgott még egy darabig, szótlanul szemlélve a várost, és mikor a világosság vak szülője az ő arcát is végigcirógatta, hazaindult.

Miután hazaért az egész napot átaludta, nem csoda, hiszen a teljes estét kihagyta, és még azelőtt is éjszakázott. Mikor másnap korán reggel végre felkelt, elgondolkodva nézegette a szürke számítógépházat. Elég szürke volt, ahogy a szobája is, bár imitt amott már rügyezni kezdtek a színek hajtásai. Felállt és kinyitotta az ablakot. Vagy egy hete nem szellőztetett, és a Citadelláról visszatérve ráébredt, mennyire bágyadt odabenn a levegő. Éhes is volt. És miközben bekapcsolta a gépet, és várta, hogy felálljon a Windows, elfogyasztotta a tegnap előttről maradt levest egy kis kenyérrel. Pont befejezte, mikor a postaládáját megnézve egy üzenetet talált:
„Jó reggelt Álomszuszék!
Ma sült krumplit készítesz ebédre fasírttal, úgyhogy a következőket kell beszerezned délig:”- És ott állt egy komplett bevásárló lista. A férfi elnevette magát, aztán önnön hajlandóságán is meglepődve kapta a kabátját és elment a piacra, illetve a henteshez. A makói öregasszony jót mulatott rajta, ahogy a kinyomtatott listáról olvasta fel a kiló krumplit, aztán a koszos, eres kezével visszaadott neki az 5000-ből. Kivételesen lespórolta a szemmel verést, mert „hogy kerek legyen” az érték, vetetett még fél kiló hagymát is vele. A hagyma egészséges és nagyon jó a gyermekáldásra, állította. A férfi úgy tett, mint aki nem hallotta, és tovább indult, a következő a listán a darált hús volt. 15 dekát kért bátortalanul a pufók hentestől, aki azonnal visszakérdezett, miközben egy hatalmas kést élezett:
- Aztán milyen húsból? Mert van marha, meg csirke, meg sertés.
Erre a kérdésre nem számított ,és úgy megzavarodott tőle, hogy egy fél percig csak hebegett habogott.
- No, mégis, mit főz a kedves neje?
Azt akarta mondani, hogy nem a neje ő fog főzni, de aztán mégis inkább megmondta, hogy bizony fasírtot. A hentes erre elmagyarázta neki, mi mindent lehet a darált húsból készíteni, és hogy csak a bolond rak erős pistát a makaróni-szószhoz, továbbá megtudhatta, hogyan készíti a felesége a pörköltet. A férfi 15 deka darált hússal, és azzal a tudással tért haza, hogy a hentes felesége rosszul főz, mert Debrecenbe valósi, és mindenhez erős pistát ad. Mikor hazaért, már várta a nő, azonnal megnyílt a beszélgetőpanel:
„Késtél”
Állapította meg, aztán a férfi átrendezte a lakást úgy, hogy a webcamera a konyhasarokra nézzen, majd kihangosította a beszélgetést és nekilátott a sütésnek. A nő utasításai alapján egész tisztességes ebédet készített, bár többször is megégette az ujját a forró olajjal.
Később megbeszéltek egy újabb találkát. Nem bonyolították agyon, ugyanott, ugyanakkor.
„Most mennem kell, az ebédszünetemnek lassan vége. Majd este találkozunk!”
Egy darabig próbálta visszatartani, de hiába, meg aztán ő is tudta, mi az a munka. Eszébe is jutott. Hiszen ő szabadságoltatta magát. Egy kicsit gondolkodott rajta, aztán savanyú képpel betelefonált, hogy két nap múlva már megy dolgozni. Durcásan meredt az ágya bordó huzatára, aztán a fehér és barna mintás szőnyeget nézegette. Elcigánykerekezett egy-két porcica a szeme előtt. Itt bizony takarítani kéne. Hatalmas lemondó sóhajjal elővette egy elfeledett, pókhálószőtte sarokból a porszívót és kitakarított. Ugyan a portörlést lespórolta, de legalább elmosogatott. Aztán egy pár órára leült játszani, úgy érezte, megérdemli. Mégis, akármennyire is várta, hogy odaülhessen, annyira nem kötötte le a program, mint eddig, függetlenül attól, hogy felszabadította az orkok támadásai alól az Északi hegységet, és megnyerte a küldetést. Valahogy szürkébb lett a fantáziavilág. Szürkébb és egyhangúbb.

Megint ő érkezett hamarabb, de nem kellett sokáig várnia. A nő, ugyanabban a fehér ruhában volt, amely halványan verte vissza a fényt, és kedvesen mosolygott rá. Az apró kavicsok érthetetlenül halkan csikorogták a nevét, ahogy felé közeledett. A keze langyos volt, fekete haját pedig irigykedve ráncigálta a szél, ma nem volt táncos kedvében. A fák is elszórták már csengő aranypengőiket, csak a rozsdás rézérméket hullajtották régi, nemesi hagyomány szerint a földre. Az égbolton szintén megfogyatkoztak a felhők, ahogy a két fiatal a szokott utakat járta be az időről megfeledkezve. A pitymallat volt az, aki durván ráébresztette őket, hogy az öreg órás sosem pihen. Mikor már a kék színek is ásítozva nyújtózkodtak a horizonton, a nő búcsút mondott. A napkorong megint egyedül találta a férfit, csak az árnyéka kísérte hazáig, ahogy lassan, elgondolkodva baktatott.

Másnap nem találkozhattak, a nő sokáig dolgozott, rákövetkező nap pedig a férfi volt kénytelen munkába menni. Szombaton aztán a férfi unottan ült a gép előtt, és fásultan játszotta ugyanazt a játékot. Egyáltalán nem szórakoztatta a dolog, csak megszokásból csinálta. Egyhangú volt a cselekmény és monoton. A kiszámítható történetnek pedig már betéve tudta az összes zenei témáját is. Szürke volt az a játék, és a gép is. Végül kikapcsolta. Tanácstalanul nézett körbe. A frissen mosott szőnyeg melegbarnán hunyorgott, az okkersárga falak tágasan meredeztek, és a fehér, csipkés függöny lágyan ringatódzott a nyitott ablak leheletétől. A kék-sárga csempét is felmosta, a hófehér tányérokat is elmosta. Unatkozott. És éhes is volt. Szinte örömmel pattant fel és nyúlt a fekete kabátjáért, majd elindult a piacra. Otthon aztán odarakott egy lábasnyi vizet főni, amíg a leveleit megnézte, meg titkon reménykedett benne, hogy ismét felugrik a párbeszédpanel. Már két napja nem beszéltek és hiányolta, igaz mindketten dolgoztak. De akkor is, kicsit sértve érezte magát. Ekkor nyílt meg a várva várt ablak:
„Mit csinálsz?”
„főzök” – gépelte be a rövid választ
„Nofene, magadtól? És mit?”
„Makarónit bolognai szósszal,
de nem teszek bele erős pistát” – tette hozzá.
„Tényleg? Pedig nekem a debreceni nagyim még úgy tanította.”
A férfi ezen elgondolkodott, de mivel nem volt otthon, végül tényleg nem rakott bele erős pistát. Aznap se evett rosszul, bár a tésztát elfelejtette megsózni, de a szósz mellett úgyse érezte nagyon.
„Találka ma este?”
A nő habozott válaszolni, de aztán mégis megbeszéltek egy randevút. Szokott hely, szokott idő.

Háttal a lépcsőknek ácsorgott a korlátra támaszkodva, és a láthatatlan síneken guruló kocsik vonulását nézte. Végül mély lépéseket hallott, ahogy a parányi kavicsok egymáshoz préselődve formálták járása nyomán az apró gödröket. Amikor megfordult ismét megpillantotta őt, fakó fehér ruhában jött elé, hajába kócos gubancokat font szelíden a szél. A keze hideg volt és át volt fázva, a bőre kiszáradt a csípős hidegtől, de mosolygott rá.

Ismerős rejtekutakat barangoltak be gazdag szótlanságban, még a csend se merte kinyitni a száját, csak hamiskásan leskelődött, miközben a szelet csitítgatta. Tiszta este volt, az ég nagyasszonya egy régi barátját várta látogatóba, így aztán mindenkit kiutasítottak az égről. Pár csillag ugyan betévedt a tiltott területre, de fényleni ők sem mertek igazán. Végül a vén Hold felevickélt a magasba, és helyet foglalt a kilátóban az ég nagyasszonyának jobbján. Nemes egyszerűséggel fénylett az öreg, fehér szakállát simogatta a nyugalmat élvezve, miközben együtt vigyázták az emberek álmát. A fák is levetkezve minden cicomát, csupaszon ácsorogtak, ahogy az emberpár a levélszőnyegbe mintát szövő utakon bolyongott. Végül visszaértek a Citadellához, és a Szabadság szobor lábánál kötöttek ki, a Dunára nyíló korlátnál. A hajnal is eljött ismét, lila futárként hirdetve a Nap felkeltét.

- Nézd végig velem! – kérte a csend hirtelenjében a férfi. Mindketten tudták miről van szó. A nő válaszolni akart, de aztán végül mégsem tette. Csak álltak szótlanul, miközben a Nap flegma csinnadrattával átlépett a látóhatáron és végigpásztázta a vidéket. Az izzó, tüzes vakfolt már jócskán beverte a Bazilika kupolájába a térdét, és ők még mindig ott ácsorogtak.

Egy hónapra rá a férfi albérlete dobozolás alatt állt. Költözés, dobozolás, elválaszthatatlan páros. Épp a poharait pakolgatta, mikor csöngettek.
- Nyitva van!
A fehér ruhás nő lépett be az ajtón, csak hogy most farmerban volt, és egy újabb adag üres dobozt hozott, hogy legyen mibe pakolni. Lehuppant az ágyra, miközben a férfi lezárta, és feliratozta a poharas kartont. Aztán a pillantásuk a gépre esett. A férfi odalépett, és bekapcsolta, hogy működik-e még, mert a szállításhoz szét kellett szedni és jobb, ha tudja, hogy hol romlott el. Megnézte még a leveleit, aztán gondolta lementi a játék állását egy CD-re, a kedvenc zenéi mellett még úgyis volt hely. Azonban akárhogy kereste, nem találta a programot. Furcsa volt. Lefuttatott egy teljes merevlemezt lefedő keresést, de hiába, se híre, se hamva, se a tálcán, se az asztalon. A nő azt javasolta, hogy töltse le megint. Megvolt még a hírlevél, és benne az elérési útvonal, hát megnyitotta. „The requested page cannot be found” - állította az Internet. Mégegyszer ráklikkelt a linkre, nem működött. Frissítette. Végül bemásolta Ctrl+C Ctrl+V-vel, de semmi. Tanácstalanul néztek egymásra, aztán vissza a gépre. Ekkor hirtelen pop up-ok hada ugrott elő, a gép az 55-ik ablak után bemondta az unalmast. A következő bekapcsolásnál kiderült, hogy a masinát ellepte valami vírus, de olyan mértékben, hogy mindent újra kellett telepíteni. Már ha lett volna hozzá kedvük. A számítógépet otthagyták az albérletben, a dobozokat pedig behurcolták az új lakásukba. A közös lakásukba. Azóta is gyakran ácsorognak a Gellért hegyen, és a hajnal első sugaraiban, ha a férfi jól megnézte a jegyese mosolyát, a nő még mindig halovány fényben derengett, ruhája fehér volt, a haja fekete selyem, és a szél még mindig ezüst táncot lejtett a borostyán ligetnek.