Fullextra.hu - wanderer75: Panni néni

A rabbi felsorolta a családokat a temetésen, akiktől Panni néni búcsúzik. Minket nem említett, nyilván rólunk senki se beszélt neki. De ez engem igazán nem zavart. Azt se tudtam eddig, hogy zsidó temetésen el szokás mesélni az elhunyt életét, de olyan részletességgel, hogy megszületett, kisbaba volt, nagyon szerették a szülei, aztán iskolába járt, később férjhez ment, és családot alapított. Illetve csak alapított volna ... Mivel soha sem született gyereke, mindig igyekezett más gyermekét támogatni, mintha csak a sajátja lenne. A rabbi visszatérő mondata volt, hogy Panni néniben élt a kiirthatatlan vágy a teljes, igazi család iránt, ahol sok kisgyerek szaladgál, sütit és pudingot követelő szeplős unokák, - de elhallgatta (vagy nem tudta, senki se mondta meg neki??), hogy miért is nem születhetett Panni néninek gyereke.

Én olyan 10-11 éves lehettem, amikor anyámtól hallottam erről. Tudom, hogy már nem lehettem olyan nagyon kicsi, iskolában járhattam, de nem voltam még olyan idős sem, aki a világot már ízekre szedi, értelmezi, újra összerakja. Szóval csak úgy hallgattam meg ezt a történetet, mint egy mesét, ami úgy általában előfordult a nagyon sötét és távoli múltban, de ami ugyanakkor bárkivel, akár velem is megtörténhetett volna. Panni néni "arról" soha nem beszélt, anya nem is merte kérdezni, pedig már vagy 20 éve barátnők voltak. De egyszer valahogy mégis rákérdezett. Panni néni éppen akkor volt terhes - mesélte aztán anyám. - Még szerencse, hogy meg tudta, vagy megmondta neki valaki, hogy terhesen nem mehet a koncentrációs táborba, akkor azonnal megölik. Ezért elvetette a gyereket. Nagyon fájdalmas volt, de így volt mégis jó, mert így ő életben maradt. Anyám még azt is mondta: - Látod, erre is mindig figyelnie kell egy nőnek, hogy nehogy rossz időben legyen terhes. Ez egy nagyon-nagy felelősség.

Azóta sokszor hallom magamban ezt a mondatot, ha látok valami furcsát a tévében, vagy kinyitok egy újságot. Talán nem is véletlen, hogy nincs még gyerekem.

Előtte sohasem hallottunk az eltűnt nővérekről, akik kisgyermekes családanyák voltak, nyilván ezért kellett meghalniuk, a gyerekeikkel együtt...

Panni néni férje, Ali bácsi "nagyon aranyos" volt, hogy már megint anyámat idézzem. Egy munkahelyen dolgoztak, és Ali bácsinak volt egy puccos piros sportkocsija, amilyen talán senkinek se volt még az országban akkoriban. Nyugatról hozta át a határon. A mamámat többször elfuvarozta vele a hivatalba reggelente, mivel egyfelé mentek. A kollégák az ablakból nézték őket, és csak úgy sárgultak az irigységtől.

Később telket vettek Tapolcán, és mi folyton ott lógtunk náluk. A szobáik mindig hűvösek voltak, és valami csakis rájuk jellemző, kellemes illat terjengett az egész házban. (Megfigyeltem már, hogy ha valakit nagyon szeretek, annak az embernek van valamilyen senkivel és semmivel össze nem téveszthető saját szaga, ami egy kicsit olyan, és úgy tartozik hozzá a viselőjéhez, mint a virágok saját maguk által kibocsátott illata. Általában édeskés cukorkához hasonlít.) Na és volt nagy kertjük is, egy dzsungel, mivel soha nem művelték. Jó volt játszani benne. Sült húst ettünk és mindig volt jó erős csoki puding. (Nem olyan töttyedt, mint amilyet anyám készített.) De a legjobban a vasmacskát szerettem a ház előtt, amit Ali bácsi fehérre festett, mivel a fekete macska szerencsétlenséget hoz. A vasmacskát érkezéskor illett a lábunkkal jól megsimogatni - nem cipőtisztítás céljából, hanem, mert minden macska kívánja a cirógatást. Vajon hol lehet most az a ház, kik lakhatnak benne?

Rekkenő meleg nyár volt, amikor Panni néni kórházba került. Azt mondták összeomlott a keringése, de biztosan nem gutaütés. Nagyon megdöbbentem, amikor megláttam az ágyon, furcsa pozícióba merevedve, anyaszült meztelenül. Anyám ugyan próbált erre felkészíteni, de ezt igazán nem vártam.
- Mért meztelen? - kérdeztünk meg egy arra járó ápolónőt. Felvilágosítást ugyan nem tudott adni, de kerített egy hálóinget. Anyámmal ketten valahogy ráerőltettük. Egyetlen vágya volt, hogy felkelhessen, és sehogy se tudtuk megértetni vele, hogy nem lehet, mert egyáltalán nem tud járni, sőt igazából felkelni se. Folyton menni akart. Ezért nyugtatókat kapott, amiktől összekeverte az álmait a valósággal, és továbbra is fel szeretett volna kelni. Amit igazán meg lehetett érteni. Fogtam a kezét, amíg megnyugodott, és elaludt.

Az alatt az egy év alatt, amit ágyhoz kötve töltött, állandóan a gyerekét szerette volna megszülni. Vagy azt álmodta, hogy szült, vagy hogy éppen terhes, és neki ezt a kicsit mindenképpen meg kell szülnie. Úgy látszik; egy kis lélek mégiscsak meg akart születni annakidején, és nem tud beletörődni, hogy nem lehetett. Még mindig ott bolyong az őszi fák meztelen ágai között...

A hegyen temettük el az orgonabokor mellett. És amíg Baruch (Magda néni fia) a kaddist mondta - egyáltalán nem szomorúan, hanem csak mint valami kedves dalt - felnéztem a kék égre, és lassan rájöttem, hogy aki meghal kék éggé és széllé változik. Azóta is erre gondolok, ha felpillantok az égre, és fúj a szél, és tudom, nem vagyok egyedül.