Fényesi: A mások bűne
Dátum: Január 29, hétfő, 19:54:19
Téma: 03. szám




Kelecsényi utálta az embereket. Kelecsényi tulajdonképpen a reggeleket is utálta, leginkább télen, amikor az Ecserin vett, már kitaposott bakancsával taposva az éjjelente esett havat, szemét résnyire szorítva - védekezvén a töltés felől rázúduló porhó ellenében -, botorkált a villamosmegálló felé. Kelecsényi a télben csak egy dolgot szeretett igazán, amikor késő este a ház elől eltakaríthatta a havat. Fejébe húzta még sportoló korában vásárolt piros kötött sapkáját, szorosra fűzte hótaposóját, és a maga által készített, de utóbb túl nehéznek bizonyuló hólapáttal kilépett a csöndes külvárosi utcára. Magába szívta a gyógyszergyár felől érkező szagot – gyermekkora B- vitaminos korszakának emlékezetét, és fejét dacosan felszegve erőteljesen a lámpák ezernyi csillagát tükröző vakító hótömegbe vágott. Rendíthetetlenül dolgozott. Időnként - miközben megvakarta a vastag sapka alatt hamar beizzadó ritkás hajú fejét - visszapillantott a már megtisztított útra. „Az ember azért eléri, amit akar.” -ismételgette akkor, s alig várta, hogy egy késői járókelő arra menve láthassa, hogy Ő az, akinek köszönhető a rendnek visszaállított, a következő nagy hóesésig tartó ilyen állapota. Nagyokat szuszogva, rutinosan mozgott.
Olykor túl sokat vett a lapátra, de nem törődve a két évvel azelőtti sérvműtétjével púpozta a magasodó hófalat. Mielőtt visszaindult volna a házba, még egyszer visszatekintett a megtisztított részre, majd derekát - a hólapát nyelére támaszkodva - egyenesítgetve felnézett az égre, bezárta a kaput, és lábával nagyokat dobbantva a terasz kőlapjain, belépett a nyirkos előszobába.
A konyhában még volt elegendő parázs, hogy néhány akácaprítékkal újra felélessze a kesernyés szagú meleget.
Vizet engedett a horpadt oldalú bordó teáskannába, és feltette a dobkályha platójára. Nem gyújtott villanyt. Nézte a kályha ajtaja alatt vibráló sárga fényt, miközben körmével szórakozottan kaparta az asztal viaszosvászon terítőjét. A víz hamarosan felforrt. Kelecsényi égett szélű konyharuhával levette, és egy kimaradt csempére helyezte. Ahogy leemelte a kanna tetejét, a gőz felcsapva behomályosította a szemüvegét. Olcsó filtert dobott a sötétbarnára színeződött falú edénybe, és visszarakva a tetejét visszaült az asztalhoz. A szoruló asztalfiókból kedvenc kését vette elő, és – miután sokadszor nyugtázva, hogy a fiókhúzó gomb rögzítő csavarját is meg kellene húznia – nekilátott, hogy a már előkészített húsos szalonnából vékony csíkokat szeljen. A vastag karikákra vágott hagymaszeletek már a feketére égetett szélű serpenyőben halmozódtak. A szalonnadarabokat rálökte a hagymakupac tetejére, majd ráemelte a tűzre az egészet. Egy fakanállal összekeverte.A szalonna lassan sercegni kezdett. Kelecsényi ügyelve, hogy a hagyma oda ne kapjon, üvegesre sütötte, egy pici erős paprikát csípett hozzá a kályha feletti szögön függő füzérből, végül az egészre még egy aranyló sárgájú tojást is ütött. Amikorra jónak gondolta, maga elé tette egy öntött fém alátétre. A teát kiöntötte egy Merry Christmas ! feliratú gyertya-mintás bögrébe ( ajándék kanadai nagybátyjától ).A barna tetejű, átlátszó műanyag dobozból két evőkanál cukrot tett a bögrébe, majd egy fél citrom levét is belecsavarta. A tegnapi kenyér maradékát egészben tette az asztalra. Még egy nagyobb tuskót tett a tűztérbe, és leült megvacsozázni.
Karácsonykor már öt éve lesz, hogy anyjával nem beszélt. Utolsó beszélgetésükre, mint egy filmre, úgy emlékszik vissza.Apja halála óta minden december 24 -én már kora reggel ott volt az anyjánál. Abban az évben is. Ahogy becsöngetett, hallotta, ahogy anyja megnyitja a vízcsapot, majd nem sokkal később a résnyire kinyitott kémlelő- ablakban megjelent az anyja arca kipirulva a gőztől, amely kidőlt a fűtetlen lépcsőházba, őt is megcsapva. Anyja, kezében egy kéztörlőnek használt konyharuhát szorongatva nyitott ajtót, úgy átölelve a fiát, hogy félig nedves tenyere ne érjen annak ruhájához. „Már megint korán kelt!” – pirongatta a fiú, de anyja csak legyintett rá és futott vissza a konyhába lefölözni a húslevest. Kelecsényi papucsba bújt, majd az ajándékot beóvakodva a fa alá anyja után ment.A konyhaasztal kihúzható vágódeszkáján testsúlyával erőt adva nyújtotta a tésztát az asszony. Homloka lisztfoltos lett,ahogy kézfejével igazgatni próbálta a kendő alól kiszabadult ősz hajszálakat. „Még meleg a kávé, ha akarsz inni.” – szólt a fiához, majd mintha csak magában lenne, beszélt tovább. „A Kósáék kutyája nagyon ugatott az éjjel, talán járt valaki az udvaron, de betévedt macska is lehetett. Szegény apád,de nem szerette a macskákat.Voltál kint a temetőben ? Jövőre fel kell csiszoltatni a követ! Nem tudom, élek-e még.” Kelecsényi a fületlen csészében kevergetve a hideg kávét, nem szólt semmit. Minden évben ezt hallja, szinte szóról szóra. Néha nem a Kósáék kutyája van emlegetve.Volt, amikor egy végtelen hosszú panaszáradat zúdult a MÁV-ra egy éjféli tehervonat miatt, amely fémes dübörgéssel riasztotta álmából, vagy a hajnali szemeteseket szidta. Nézte az anyját. Fehér, saját kezével hímzett kötényt viselt, lábán a tavaly kapott meleg papucs. A fehér zokni felett a szoknya széléig csupaszon maradt lábszáron, mint megáradt patakok kígyóztak az erek. Nyugdíj előtt gondozónőként dolgozott a gyógyszergyár bölcsődéjében. Volt, hogy a fiát is bevitte magával. A gyerek Kelecsényi pontosan emlékezett arra, hogy az ebéd után anyja mindig körbement a pici asztalok között, és egy nagy méretű sárga papírborítékból C- vitamint nyomott a kinyújtott apró tenyerekbe. Emlékezett az orgonabokrok által körbevett udvarra, ahol a gyár lakatosműhelyében készült, pirosra mázolt mászókák álltak. Esők után a fekete agyagos gödrökben megállt vízben maszatolódtak az egyen-cipőcskék. „Ma vendégünk lesz.”- riadt fel anyja hangjára Kelecsényi. Meglepődött.
Soha nem fogadtak vendéget ezen a napon, hiszen egyedüli rokonuk az építészetet tanult nagybátyja volt, aki még a párizsi diáklázadás évében szökött először Bécsbe, majd egy volt katonatársával, a dadogó, vörösszakállú, polgári származású Ernővel Portugáliában egy teherhajóra elszegődve, a parti őrség ismétlődő ellenőrzéseikor a gépterem kompresszorházában elbújva egy tavaszi este Kanadába. Három évre rá jött az első levél tőle, egy fejléces papíron. A gyógyszergyár külkerese fordította az angol kifejezéseket az ezüst keretben kiterjesztett szárnyú madarat ábrázoló cégjelzésből.A levélpapír szerint az akkor 28 éves fiatalember egy, még a századforduló előtt alapított nagyvállalatnál dolgozott mint tervezőmérnök. Családi házakat terveztek és építtettek a nagyvárosok közelébe költöző ipari munkásoknak. Az első levél óta 35 év telt el. Azóta egyszer volt itthon, egy forró nyáron, színes bőröndökkel, egy vastagon festett nővel. Képeket mutatott a házukról, a farmról, Kelecsényi kerekképű unokahúgairól, akik nagyon hasonlítottak az akkor népszerű amerikai sorozat butuska, állandóan butikokban vásárolgató hősnőire. Az egyik Duna-parti szállodában laktak, ahova elhívták Kelecsényit az anyjával együtt egy vacsorára.Az akkor 55 éves anyja kölcsönkért estélyiben várt az előszoba sötétjében megbújva a fiára. A bizományiban sebtiben vásárolt, ezüstszállal díszített fekete velúr cipő harisnyás lábai mellett hevert. Kelecsényi először nem is vette észre az asszonyt, az szólt rá a sarokba tett hokedliről. „Nem akart idejönni”- szólt halkan.
„Nem akart idejönni.”-ismételte, de akkor már sírt. A könnyek fehér csíkokat húztak a pirosítóval kikészített arcon.
„A szégyen, ahogy mi lakunk. Nem akarta, hogy az a nő lássa.”- sóhajtotta, miközben belebújt a cipőibe. A kopottas fekete retikülből kockás zsebkendőt húzott elő, majd letörölve a pirosítóval egybefolyt könnyeket, kifújta az orrát. Ahogy a zsebkendőt összehajtogatva elrakta, akkor vette észre, hogy kirántott egy pár szem Negro cukorkát is. Rendben visszatette. Ránézett a fiára, megigazította a meglazult nyakkendőt, lesöpört néhány pihét, majd az előszobaasztalra készített ezrest nyomta a kezébe. „Ki tudja, lehet, hogy neked kell fizetned” -mondta, majd kétszer ellenőrizve a víz- és gázcsap elzárását, Kelecsényibe karolva elindultak a buszmegállóba.
A vacsora ( fizette a nagybácsi ), attól eltekintve, hogy a vastagon sminkelt nő csak szavakat tudott magyarul, simán lezajlott. Kelecsényi, aki akkor már a közgázon volt tanársegéd, tetszelgett az alkalmi tolmács szerepében. Evelyn, aki kizárólag „dáárling”-nak szólította a férjét, nagyon hangos és jó ivó volt. A vacsora előtt elfogyasztott ötödik jeges whisky után mélyen dekoltált selyem ruhájában előredőlve bizalmasan rátette horgas ujjú kezét Kelecsényi térdére, és a többiekkel semmit nem törődve adta meg szobájuk számát.
Kelecsényi, belepillantva a ruha kivágásában felvillanó ráncos, májfoltos mellekre, és megérezvén az alkohol tömény szagát, elnézést kért, és kisietett a mosdóba. Amikor visszament, anyja kutató szemekkel nézett rá. Kelecsényi picit megingatta a fejét, és visszaült a távollétében lecsendesült nő mellé. A nagybátyja vitte a szót aztán. Biztatta, hívta az unokaöccsét ki magához. Mondataiba minduntalan belefűzte a „well” szócskát, amiről Kelecsényinek az első egyetemistaként megélt viharos szerelmes éjszakája jutott eszébe a holland Aleciaval, aki egy évig cserediákoskodott, és – mint utóbb kiderült – szeretkezett mindenkivel. Úgy hírlett, még a szőke tanulmányi felelős Nórával is látták őket megbújva a vár egyik kis kávézójában, csókolózva. Alecia a legforróbb pillanatokban mindig anyanyelvén sóhajtozott, közben a „well” szócskát ismételgetve. Kelecsényi arra eszmélt
emlékeiből, hogy a pincér elétette a választott pisztrángfilét fehérboros, tejszínes mártással. A halszeletekre elrendezett petrezselyem fürtök úgy tűntek, mint összekunkorodott szerpentinek egy szilveszteri mulatozás után.
Nagynénje babgulyást kért, csülökkel.Hangos cuppogásokkal nyelte az ételt, ujjaival halászva ki a húsdarabokat a zsíros léből. Anyja rántott borjúszeleteket kért kaporszósszal, mint élete addigi egyetlen külföldi útján a Bécs melletti mulatónegyed egyik kiskocsmájában húsz évvel azelőtt, egy vállalati jutalomkirándulás alkalmával. Nagybátyja hideg csirkesalátát eszegetett, többször megforgatva a falatokat a szájában. A vacsora utáni koktélt a szobájukba rendelték. A nagybátyja végül egy „American Airlines” feliratú válltáskát halászott elő az ágy alól, és kiosztotta az ajándékokat. Akkor kapta Kelecsényi a karácsonyi bögrét, aminek talpán még ott volt az árcédula kilencvenkilenc centről. Kapott még egy szivarfüst szagú nyakkendőt NYYC ( New York Yacht Club ) rövidítéssel, meg egy pakli franciakártyát, a múlt év Playboy- cicáinak fényképeivel. Kelecsényi utólag ezt elcserélte a ligeti bolhapiacon két korai Galaktika kiadványra. Anyjának egy sárga blézert vett elő, meg egy Niagara Falls feliratú műanyag bevásárló szatyrot, amelyet zsebméretre lehetett összehajtogatni. Végül is még ez volt a leghasználhatóbb az összes között. A festett nő már csak félig ébren még lecsatolta egyik vékonyabb csuklóláncát, és belepottyantotta az anyja ölébe, „itsz jor dáárling” motyogással. A búcsúzkodáskor már hasonfekve hortyogott a bordó plüss aranyszegélyű takaróval fedett ágyon. Nagybátyja, miután taxit hívatott, megcsókolta mindkettőjüket, és még egy 100 dollárost dugott a szégyenülten kezét elhúzó nővére retiküljének külső rekeszébe. „Apánk sírjára” - mondta tisztán magyarul. A két testvér összenézett és először az est folyamán megfogták egymás kezét. „Isten Veled” - szólt aztán Kelecsényi anyja, és fiára támaszkodva beszálltak a liftbe.
Szó nélkül mentek le a pálmafákkal díszített fogadótérbe, ahol már várta őket a sofőr. A taxiban Kelecsényi előre ült. A kocsi tágas és légkondícionált volt. A kellemes hűvösben elszundikált. Arra ébredt, hogy az autó megáll a házuk előtt.A nálánál fiatalabb sofőr fürgén kiszállt, és kinyitotta a révedő szemekkel üldögélő anyjának a hátsó ajtót. Fizetni nem kellett. „Az Igazgató Úr már rendezte a számlát” - mondta egy picit meghajolva, majd az ezüstmetál kocsiba visszaülve eltűnt az összehajló ágú fák árnyékában. Kelecsényi, miután a kimerült anyja lefeküdt, kiment a konyhába. A kapott ajándékokat az asztalra rakta a műanyag sótartó közvetlen szomszédságába. Kivette az előző napi zöldbabfőzeléket a hűtőből, és úgy hidegen a lábasból kanalazni kezdte. A látogatás óta már csak egy zenélő képeslap érkezett a tengerentúlról húsvétra. Így Kelecsényi nem is sejtette, kire számol még az anyja az ünnepi asztalnál.

Mire végzett a vacsorával, a kályha dörmögése is halk duruzsolássá csendesült.A zsírtól tisztára törölt edényt beletette a mosogatóba, pár csepp mosogatószert, majd forró vizet engedett rá. A megmaradt langyos teát kiitta, a bögrét otthagyta az asztalon. A szobában a fűtőolaj jellegzetes szaga és kellemes meleg fogadta, az a karácsonyi nap is pont ilyen illatú volt, csak a vaníliás diós kifli és a pici fenyő gyantája hiányzott. Anyja befejezte a tészta gyúrását.Kezéről, ujjai közül egy vajazó késsel lekaparta a maradékot, és egy tiszta konyharuhával betakarta pihenni a megdolgozott anyagot. Lemosta a kezét, majd Kelecsényivel szemben leült az asztalhoz. Elővette a már korábban kockára vágott levestésztát, és a bordázott felületű táblán csigatészta- pöndörítésbe fogott. A fia még mindig az üres kávéscsészét szorongatta, s csendben várta, hogy anyja elárulja, kit is várnak aznapra. A kávéscsésze alján leülepedett zaccról a 6 óra húszas balatoni gyors jutott az eszébe. Hat éve egy kora tavaszi napon, egy multinacionális cég rendezésében megtartott konferenciára utazott Füredre. A rendezvény főszponzora az utazók összes költségét magára vállalta, beleértve az oda-vissza utat is. Kelecsényi az indulás előtt már két nappal helyjegyet váltott a kasszában Maupassant- t olvasó, bordókardinágos nőtől. A pénztáros, mint egy holdlakóra, úgy nézett Kelecsényire. Az elmegyógyintézet Keserű doktorára emlékeztető hanglejtéssel ismételte meg Kelecsényi kérését, a mondat végét egy picit fenntartva. „Tudja, van benne valami”- szólt a nő, miközben szemével követte a férfi pillantását, aki a pultra rakott szétnyitott könyvet nézte. Még egyszer megismételte a kérést, majd a még mindig szótlan Kelecsényi elé tolta a jegyet, meg a visszajárót. A vonat szinte üres volt. „Igen, a Keserű doktor”- gondolta a férfi, apja kezelőorvosa volt a valamikor nagypolgári villának épült Intézetben. Az idősebb Kelecsényi egy éven át volt bentlakó ápolt. Kelecsényi így szemmel tudta követni a gyorsvasút mentén parcellázott hétvégi telkek tulajdonosainak életét négy évszakon át. Kedvence a rózsaszín kádas faház volt. A kád a ház mögött, a kocsiút takarásában, de a sínekhez közel állt, lábai alatt téglák, nyáron a hirtelen kinövő gyomoktól szinte betakarva. Szemmel láthatólag a kert gondozói vagy meghaltak, vagy feladták a kiutazással járó vesződségeket, mert a tavasz úgy múlt el, hogy megműveletlen maradt a föld. Egy nyári napon fiatalok lepték el a pipacsoktól vöröslő ritkás füvet. Hangoskodtak, nevetgéltek, egyikük, egy félmeztelen, tetovált karú fiú gitározott, hosszú haját minduntalan hátravetve. A kádban fekete hajú lány állt ruhátlanul pózolva az őt fotózó szőke, rövidszoknyás nőnek. Kelecsényi borzongva nézte az ágaskodó mellbimbókat. A vonat közben elindult. Az elsőosztályú kocsi fülkéjében egyedül ült a menetiránnyal háttal, az ablak mellett. Az utazás tulajdonképpen eseménytelen volt. Egyszer elsétált a hátrébb besorolt étkezőkocsiba, de egy hangosan egymással vitázó cigány családon és egy a szívkórházba beutaltnak tűnő és cigarettázó férfin kívül csak a fehér blúzos kiszolgáló volt ott. Kelecsényi egy ásványvizet meg egy csokirudat kért, majd visszament a kupéba. A konferencia - eltekintve a nem titkoltan unatkozó, telt húsú Judittól- rágós és hosszú volt. Kelecsényi a második nap reggelén, amikor az álmatlanságtól kissé fejfájósan ott ült a negyvenes évei végén járó professzornő ágyának szélén tudta, hogy a nő folytatni akarja majd ezt az egészet otthon is. Gyorsan felkapkodta a ruháit, majd valami hirtelen gondolattól vezérelve egy ezrest dobott a fenekét csupaszra takaró nő éjjeliszekrényére. A bárban egy kávét kért cukor nélkül.
A pici fehér csésze alján ugyanúgy megállt a törmelék, mint azon a karácsonyi napon az anyja konyhájában.
- Megismertem egy embert. Zöldséges a piacon, Miklósnak hívják. Elvált, egy felnőtt lánya van. Meghívtam mára.
Anyja szinte levegő nélkül hadarta el a szavakat. -Sokat voltam egyedül - folytatta fejét egy picit még lejjebb hajtva. - Ez az ember csendes és tisztelettudó. Szeretném, ha megismernéd.Kelecsényi nem szólt semmit. Nézte, ahogy anyja fürgén mozgó orsója alól kikunkorodnak az apró, liszttől fehérlő tésztacsigák. El sem tudta képzelni, minek anyjának egy férfi. Az Ő korában. Meg, hogy egyedül volt. Hiszen azért nem ment külföldre sem három évre, mert anyja zokogva könyörgött neki. Pedig a közben ismét előkerült - és az asztalra dobott pénzt remek poénnak gondoló – Judit hívta, nem kevés utalással leendő viharos éjszakáikra. Meg csendes.Kelecsényi mindig is utálta, ha valaki csendesnek jellemezte, az meg kimondottan dühítette, ha valakiről így beszéltek. Kelecsényi biztos volt benne, hogy a Miklós agresszív és önző ember, aki anyját sem szereti, csak megunta a maga által kotyvasztott vacsorákat, mosatlan edényhalmokat, egyhetes ingeket. Tudta, hogy ezt nem tudja anyjának úgysem elmagyarázni. Tudta, hogy anyja egy szuszogó férfitestet kíván maga mellé az ágyba, borogatást akar másnapos fejekre tenni, kora hajnali kelést a piachoz, viccelődő, hamisan kacsingató pocakos haverokkal. Kelecsényi tudta, hogy anyja ezeket ha sejti is, nem akar tudomást venni róluk. Azt mondta hát, amit tudta, hogy elvár tőle a vallomástól egy picit elpirult asszony : „ Jól van, anyám.”Anyja szemmel láthatólag megkönnyebbült. Fürgén felugrott, megcsókolta a már kopaszodó fiát, elővette a konyakos üveget, és két fémtalpú poharat teletöltött a sárgás itallal.
Kelecsényi utálta a konyakot, ráadásul látta, hogy anyja valami névtelen, valószínűleg a kínai piacon vettből kínálja, de próbálva az ízt a legkevésbé érezni, lehajtotta az italt. Hányinger kerülgette, így egy pohár langyos szódavizet ivott utána az okkersárga testű szódásszifonból. A víz rozsdás íze semlegesítette a kommersz konyak okozta rosszullétét. Anyja már a gőzölgő marhahús- darabokat halászta ki a fazékból. Egynémelyikről zellerszálak csüngtek lefelé. „Kimegyek fáért” - szólt az asszonyhoz. Magára kapta az apjától örökölt, már kopott bélésű irhakabátját, és kilépett a szikrázó fényű, havas udvarra. Zakója zsebéből fém cigarettatárcát halászott elő, és a füstöt mélyen belélegezve nézte a gyerekkorában oly sokszor megmászott körtefa legfelső ágán üldögélő varjút.
Mire a felnyalábolt akácrönkökkel visszatért a házba, az anyja már a vaníliás kiflit készítgette a késvágásoktól szabdalt gyúródeszkán. Mákot vagy diót tett a négyzet alakúra vágott tésztalapok közepére, majd ügyesen feltekerve apró félhold alakra formázva rakta szép sorjában az előre kizsírozott tepsibe. Kelecsényi megpakolta a kandallót. Karácsonykor a gázkonvektort kikapcsolják, és begyújtanak az öreg kandallóba. Kelecsényi, miközben egy darab újságpapírral próbálta lángra lobbantani a gyújtósnak felszabdalt fenyőléceket, arra gondolt, hogy jövőre már A Miklós teszi mindezt helyette, ha egyáltalán megtartják ezt a szokást. Amíg apja közöttük volt, mindig az ő tiszte volt a karácsonynapi tűzgyújtás. Akkurátusan, a tőle megszokott csendes odafigyeléssel rakosgatta előbb a régi újságlapokat, majd a fenyőléceket, végül az akácdarabokat. A gyerek Kelecsényi csak ámulva nézte, ahogy az ő apja meleget, fényt varázsol a fenyőillatú ünnepre. Apja, ahogy ott guggoltak, lesve a vékony füstcsíkot, majd az apró lángnyelveket, olykor ránézett,és megsimogatva a fejét, szemében valami nagy szeretettel azt mondta:
„A tűz meleget ad. Megvéd és emlékekeztet. Nőj nagyra ! ”Az igazat megvallva, minden karácsony első napjának reggelén ugyanezt mondta. Minden évben, mindig ugyanazt,és csak akkor, amikor kettesben voltak. Kelecsényi évek múltán rájött, hogy ez apjának egyrészt valami köszönetféléje volt a sorshoz, hogy ismét eltelt egy év, másrészt egy, csak a fiának szóló útravaló. Ilyenkor mintha még valami könnycsepp is megjelent volna az egyre vénülő szemekben, de ebben Kelecsényi már nem volt biztos. Amikor az apján már meglátszódtak betegségének első jelei és nehezére esett a mozgás, azon év karácsonyán Kelecsényi először gyújthatta be a kandallót. Ügyelve minden mozdulatra, amit apjától ellesett, szorgoskodott a tüzelővel, érezvén magán apja figyelő szemeit. Ahogy az apró füstcsík felszállt, apja tétova ujjait érezte a fején. Visszafordult a párnával bélelt fonott székben előredőlt, remegő arcú emberre, aki szavakat próbált formálni kicserepesedett szájával. „Tudom, apám, tudom.” - szólt akkor a már egyetemista fiú, s kezével megszorította a vértelen, csontos kézfejet. Lám, apjának mennyire igaza volt, gondolta mire idáig jutott az emlékezésben. A tűz akkorra már szapora pattogásokkal világította be a csipketerítővel borított, politúrozott asztal lábait. Anyja, kötényét már levéve bejött a szobába,és a régi kétajtós szekrényből elővette a csak ilyenkor használt ünnepi asztalterítőt. Megterítettek. Kelecsényi szórakozottan csak két terítéket vett elő, de végül került egy harmadik is az asztalfőre. „Vajon ki ül majd oda ?”- gondolt bele, de nem akarta szóbahozni az időközben galambszürke kosztümbe átöltözött asszonynak. Érdekes, apja halála után soha nem érezte, hogy az asztal végébe elhelyezett székre kellene ülnie. Legtöbbször az asztal két hosszabbik oldala mentén, egymással szemben ültek, így a kandallóból jövő meleg, és annak fénye egyformán érte őket. Most a harmadik teríték az apja valamikori helyére, a kandallóra egyenesen rálátó szék elé került az asztalra. Amíg az anyja kiment a konyhába, gyorsan felhívta Emmát, az elvált statisztikust. Emma Budán lakott, a pályaudvar melletti meredek utcában- a WC ablakból közvetlen rálátással a fényes sínekre -, egy első emeleti kis lakásban. Emmával egy szilveszteri összejövetelen ismerkedett meg két éve. Éjfélkor, amikor az új évre emelték a poharakat, igazából csak akkor figyelt fel Kelecsényi az alacsony, keret nélküli szemüveget viselő nőre. Ahogy az egymásnak jókívánságokat kívánók elvonultak egymás után, Emma Kelecsényihez ért, és egy zavart puszit nyomott az arcára csöndes „Védelmezzen a tűz !” - mondással, ami annyira meglepte a férfit, hogy elejtett poharának tartalma a nő fekete velúr cipőjére ömlött. Emma a keleti kultúrák rajongója és lelkes utazó volt. Miután a fürdőszobában valamennyire sikerült a cipőt rendbehozniuk, félrevonultak egy sarokba, és hosszú beszélgetésbe bonyolódtak a reinkarnáció és a véletlenszerűség témakörökben. Pontosabban csak Emma beszélt, a férfi pedig érdeklődve hallgatta, néha-néha közbevetve egy-egy megjegyzést. Kora reggel, ahogy a papítrombiták, eltört üvegek és eldobált álarcok között lépegettek a kábult körúton, a nő belekarolt, és felhívta magához egy kávéra. A nő lakása egy japán étterem és egy kelet-ázsiai múzeum különös együttélésének tűnt Kelecsényi szemében. Az előszobában sötét tónusú textiltapéta, fekete lakkozású asztalka, a falon különös írásjelű falinaptár. Később megtudta, hogy egy, az év minden napjára szerencsemondatot tartalmazó kívánságnaptár függ ott, amit Emma egy koreai útjáról hozott.Összességében Kelecsényinek nem tetszett a lakás. Sötétnek, néhány részletét kimondottan ízléstelennek gondolta. A szobai berendezés egy imahelyre emlékeztette. Üde színfoltként csak a hatalmas akvárium hatott a nappali és a hálórész közötti térválaszként. Kelecsényi ott maradt másnapig. Reggel, amikor sápadt arcát vizsgálgatta a fürdőszoba ezüstkeretes metszett tükrében, és a zsírkőből faragott tartóban keresgélt hajkefe után, Emma nyitott rá, kezében gőzölgő jázmin- teával. Az öblös csésze körben apró pagodákkal volt díszítve, az alátét szélén körbefutó vékony aranycsík.
Letette a mosdóhoz, és átölelte a szótlanul bámuló férfit. „Csak, nehogy rámöntsd !” – mondta, és szájon csókolta Kelecsényit, majd választ nem várva kivett egy rózsaszín törölközőt a csupa üveg szekrényből, és kacéran rádobta a férfi fejére. „Siess vissza!” - szólt, majd kiment. Azóta Emma a barátnője. Kiegészítik egymást. Kelecsényi órákig elhallgatja akár egy szó nélkül is. Múzeumokba járnak, és rendszeresen úsznak a szigeti Sportban. A férfi most őt hívta, hogy egy picit talán késni fog. Emma nem kérdezett semmit, csak emlékeztette, hogy ne feledje átadni jókívánságait édesanyjának. Megállapodásuk, hogy nem keresik egymás családjának ismeretségét, amíg kapcsolatukban nem biztosak. Minden ünnepi alkalmat felhasználnak azonban, hogy egymás rokonait üdvözöljék.
A nő hangja kedvesen érdeklődött, hogy kocsival ne menjen-e elé valameddig, de Kelecsényi elhárította, mondván, hogy igazán nem biztonságos a felfagyott utakon leereszkednie a hegyről. Alighogy elköszöntek, és a férfi letette a régimódi fekete bakelit hallgatót, csöngettek. A Miklós megérkezett.

Most, hogy egyedül ült az olvasólámpa fejét a falnak fordítva csak gyenge fénybe boruló olvasóasztalkánál, a felette lakó anyján járt az esze. Holnap karácsony első napja lesz.Az évek múlásával egyre jobban vágyott az ünnepi közös készülődésre, étkezésekre.Makacs és sértődött volt. Hiába győzködte a közben főosztályvezetői beosztásig eljutott Emma is, hogy béküljön ki anyjával, Kelecsényi csak a fejét ingatta. Pedig már csak szégyellte magát. Elképzelte a már hetvenöt éves asszonyt, ahogy lehallatszott csoszogása a csendes szombat délutánokon, meg ott volt a három hét, mialatt otthon írta doktori disszertációját, de nem ment. Eltelt az első év, aztán a második. Nem tudta, hogy fogjon hozzá. Tegnap azonban, ahogy Emmának ajándékot keresett a külvárosi áruház ékszerosztályán, egy kék köves, virágot formázó brosstűre lelt. Hirtelen elhatározással azt is megvette az Emmának gondolt bokalánc mellett. Elővette a brosst, forgatgatta a kezében, míg az meg nem szúrta. Egy zsebkendővel nyomogatta az apró pontot, amíg a vér el nem állt. Egy kartonpapírból dobozkát fabrikált, majd az ékszert elhelyezve benne, liliommintás, kék díszcsomagolóba öltöztette. Aznap éjjel keveset aludt. Hosszú órákig kutatta a mennyezeten táncoló, az olajkályha nézőkéjén kivetítődő fényjátékot.
A Miklós vele egymagas, szikár és olcsó arcszesztől illatozó volt. A szemmel láthatólag kikopott könyökű zakó ferdén állt rajta. Nyakkendője fölött izgatottan szaladgált ádámcsutkája, ahogy Kelecsényit letegezve bemutatkozott. Egy üveg, saját készítésű házipálinkát és egy pezsgőt hozott. Nórácskának nevezve a zavartan topogó anyját, három poharat kért. „Akkor szervusz, kérlek szépen!”- koccintotta oda a vékony falú poharat. Egy szuszra kiitta.
Kelecsényinek égette a nyelőcsövét az ital. A Miklós szó nélkül ledobta a zakóját, és odaült az asztalfőre. Kelecsényi várta, hogy anyja talán észrevételezi a dolgot, de az kisietett a konyhába. Mire visszatért a levesestállal, A Miklós meglazított nyakbavalóval és feltűrt ujjasan könyökölve az asztalon magyarázott Kelecsényinek a maszekokat sújtó adó- és jogszabályok rengetegéről. Amint meglátta a gőzölgő levest, hátradőlve gyűrni kezdte a textilszalvettát a gallérja mögé. „Nórácska, szedjél nekem !” – kérte a mosolygó asszonyt, s picit megérintette a könyökét. Az izgalomtól és italtól kipirosodott arcú asszony csigatésztából jó bőven adva kimerte a forró ételt. A Miklós még egy pohárkával felhajtott, majd kanalazni kezdte a sárgás tetejű levest.Kelecsényi és az anyja csendben végigették az ünnepi ebédet, hallgatva, elhallgatva A Miklós szürcsölését, aki egy kockás zsebkendővel sűrűn törölgetve izzadó homlokát dicsérte az anyja főztjét.„ Azért a kandallóba nem kellett volna begyújtani !”-nyögte, miközben a sokadik vaníliás kiflit gyömöszölte magába, lesegítve a falatokat egy-egy korty pezsgővel. Kelecsényinek megállt a kezében a kávéskanál. Az anyjára nézett, de az fejét lehorgasztva csendben meredt a tányérjára.
Kelecsényi a tervezettnél hamarabb kezdett el búcsúzkodni. A Miklós harsányan köszönt el tőle. Az előszobában, miközben kabátját húzta fel, az anyja pici dobozt vett elő az előszobaszekrényből. „Elfelejtettem a fa alá tenni” – mondta halványan elmosolyodva. Megcsókolták egymást, és a férfi kilépett az enyhe délutáni hóesésbe. A dobozt a még éppen elért utolsó buszon bontotta ki. Ezüst cigarettatárca volt, KZ monogrammal. Az apjáé volt.Kelecsényi végighúzta ujjait a minta vonalán, a doboz élein, többször is kipróbálva az apró zárat. Az egyik gumiszál ugyan egy picit már megnyúlt, de még megtartotta a sebtiben átpakolt cigarettát. A busz a szokottnál hamarabb ért be a végállomásra. A földalattira rajta kívül egy kiskatona, egy fiatal pár apró gyermekkel és egy enyhén kapatos középkorú férfi várt.Kelecsényi nem szerette a részegeket. Igyekezett most is minél távolabbra elkerülni a kigombolt ingnyakú, félhangosan beszélő embert. Az első kocsiba szállt, a férfi meg utána. „Nem tudom az életemet…”- kántálta a részeg, három megállón keresztül, míg végre leszállt. A következőnél Kelecsényinek is le kellett szállnia.
Akkor vette észre a fényképet. A fotón vastag, feketekeretes szemüvegű nő volt, ölében sápadt kisgyermekkel.
Szemmel láthatólag ünnepi ruhában voltak, előttük az asztalon üvegvázában egy szál szegfű, szemük fénytelen. A hátoldalon nagy fejű betűkkel rajzolva az írás : „ Mindíg várunk rád.Magdi és Rozika.” A fényképész szövetkezet bélyegzője a bal alsó sarokban. Kelecsényi odaszorította a fényképet az ablak rögzítőszalagjához, és leszállt.
Reggel korán kelt. Az izgalomtól idegesen készülődött. Gondosan lekefélte a zakójára tapadt szöszöket, és a brosst rejtő dobozkát szorongatva becsöngetett az anyjához. Kelecsényinek hosszú óráknak tűnő idő múlva nyílt a kémlelőablak, majd az ajtó.A két ember szó nélkül megölelte egymást. Percekig csak egymást szorítva álltak a lép- csőház betört ablakán belopódzó hópihék kergetőzésében. „Na gyere be! Ideje végre begyújtani.” -bontakozott ki az ölelésből az anyja. A kandalló mellett ott volt már minden. Kelecsényi kezébe vette a négy évvel azelőtti újság lapjait, majd a léceket, az akácrönköket. Mire a tűz begyulladt, az anyja is bejött egy kistányér süteménnyel. Kelecsényi csak ekkor nézett szét a szobában. Nem változott semmi. Az apró fenyő alatt azonban öt apró csomag, szépen becsomagolva. „Minden évben vártalak, fiam” – ült le a kanapé szélére az asszony. Mint utóbb elmesélte, Miklós az első év húsvétján csúnyán berúgva jött meg két haverjával. Másnap a bambán pislogó férfinak az anyja kiadta az útját. Különben köszöni, jól van, habár a vérnyomása egy picit ingadozik mostanában, meg az éjjel is rosszul aludt, nagyon ugattak a szomszéd kutyái. Kelecsényi odaült az asszony mellé, és gyengéden átkarolta a vékony vállakat.
- Édesanyám, hiszen már évek óta nincsenek a szomszédunkban kutyák.
Az asszony ránézett, csodálkozva bólogatott, aztán csak ültek egymás mellett csöndben, anya és fia. Nézték a tüzet.





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=46