Mikor
nyári alkonyon
a periféria ágára ülnek
a fények,
s bíbort turbékolva
a tájon szétterülnek,
a feszült időn húr lesz hallgatásom,
rajta röpülni vágyva
éhes pillantásom,
mely rád lelni kíván
itt a szendergő ég alatt,
hol tücsök zenén jár
a fáradt pillanat,
s ha a hold sárga fénypalástját
majd válladra ejti,
minden bámész csillag
fénypilláját a földig mereszti,
akkor a húr végre ellazulhat,
szívem s szíved között
szivárványt húzhat,
a szitáló boldogságon
átsuhanó fénylő szerelem,
s csókom neked adom,
s a tiédet veszem.
