Fullextra.hu - szemilla: A kis rózsaszín, és a virág lényege

A Kis Rózsaszín leült a tó szélén és onnan figyelte a kiskacsákat. Olyan szomorú volt, hogy észre sem lehetett venni.
- Milyen viccesek! -szólalt meg egy Hang mellette.
A Kis Rózsaszín nem volt benne biztos, hogy hozzá beszélnek, ezért aztán tovább hallgatott.
- Régóta üldögélsz itt? - törte meg a csendet ismét a Hang.
A Kis Rózsaszín óvatosan oldalra fordította a fejét. Egy tündöklő szempár mosolygott rá.
- Hozzám beszélsz? -kérdezte zavartan.
- Igen - válaszolta a Hang, és elfordította a tekintetét.
- Én azt hittem, hogy senki sem láthat, mert... -és itt a Kis Rózsaszín elhallgatott.
- Mert olyan szomorú vagy? -fejezte be a mondatot a Hang.
- Igen, azért -sóhajtott a Kis Rózsaszín és lesütötte a szemét.
- És miért vagy szomorú? -faggatózott tovább a Hang.
- Mert szégyellem magam -jött a válasz.
- Miért szégyelled magad? -csodálkozott a Hang.
- Mert más vagyok, mint a Nagy Szürke - és a Kis Rózsaszín lehajtotta fejét, hogy a Hangnak ne kelljen látnia rajta a szégyent.
- Értem - sóhajtott a Hang.
- Érted? - emelte fel fejét a Kis Rózsaszín és a két, tündöklő szempárba nézett. - Jó neked! Én nem értem -szólt fájdalmasan és visszahajtotta fejét a térdére.
- Szégyelled magad, de nem érted, miért szégyelled magad -töprengett a Hang.
- Valahogy így! - mosolygott megkönnyebbülten a Kis Rózsaszín és megint felemelte a fejét.
- Azért szégyelled magad, mert nem vagy olyan, mint a Nagy Szürke -ismételte meg a Hang, amit a Kis Rózsaszín mondott.
- Pontosan! -bólogatott a Kis Rózsaszín, és valami melegség járta át. Valami olyasmi, mint amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül.
- És a Nagy Szürke is szégyelli magát? - kérdezte váratlanul a Hang.
- Ó, nem! Azt, nem hiszem.
- Pedig, ha te nem vagy olyan, mint ő, akkor ő sem lehet olyan, mint te - folytatta a Hang. - És ha te azért szégyelled magad, mert te nem vagy olyan, mint ő, akkor neki is szégyellnie kellene magát, amiért nem olyan mint te - és olyan komolyan nézett azzal a két tündöklő szemével a Kis Rózsaszínre, hogy az elfelejtett szomorkodni.
- Tudod, a Nagy Szürke rendes. Összegereblyézi a leveleket...
- És te nem vagy rendes? -szakította félbe a Hang.
- Nem tudom - merengett el a Kis Rózsaszín. - Én rendesnek érzem magam, csak... -és megint elhallgatott.
- Csak másképp.
- Igen. Másképp - majd ömleni kezdett belőle a szó. - Látni akartam a kiskacsákat, mikor először úsznak ki a tóra. És azt akartam, hogy a Nagy Szürke is lássa. Azt akartam, hogy ő is örüljön neki! Azt akartam, hogy együtt örüljünk. Mert ilyet látni öröm! És ilyet nem lehet akármikor látni!
Fojtogatta a torkát a sírás, de folytatta.
- De a Nagy Szürke nem ér rá örülni! Ő tudja, mi a fontos az életben: összegereblyézni a leveleket! Csakhogy, szerintem meg a kiskacsák fontosabbak. De hiába minden! Hiába jöttem el megnézni a kiskacsákat! Egyedül nehéz örülni nekik. Csak a szégyen marad, mert nekem ez a fontosabb.
- Nem vagy egyedül -jegyezte meg a Hang. - És ha kicsit csendben maradsz, akkor láthatod, ahogy megrázzák a fejüket a vízben. Épp most indulnak...

Sokáig üldögéltek a vízparton: a Kis Rózsaszín és a Tündérszemű Hang.
- Milyen furcsa! -mosolygott magában a Kis Rózsaszín. - Egy Hang, ami némán is ragyog... Nem is hallom, mégis látom, hogy itt van mellettem. Velem van... Nem hagyott egyedül.

A kiskacsák ügyetlenül követték anyjukat a nádasban. Némelyik kétségbeesetten csapkodott szárnyával, ha lemaradt. A Kis Rózsaszín már épp felszisszenni készült, hogy "jaj, mindjárt lemarad az egyik!", de akkor az anyjuk hátrafordult és a csőrével biztatóan lökött rajta egyet.

- Aggódtál, hogy ott hagyja az anyja? - szólalt meg a Hang, és a Kisrózsaszín tudta, hogy mosolyog.
- Többet kellene tudnom a kacsákról... Többet a világról... Akkor nem aggódnék annyit - szólt zavartan, és szinte beleolvadt a lemenő Nap színébe.
- Tudod, ismertem egyszer egy tudóst. Ő is mindig azt hajtogatta: többet kellene tudnom a világról!
- És?
A Kis Rózsaszín egészen izgatott lett. A Hang irányába fordult. Még nem tudta, mit fog hallani a következő pillanatokban, de érezte, hogy figyelnie kell. Nagyon kell figyelnie.
- Volt ennek a tudósnak egy virága. Egészen különleges virág volt. Úgy talált rá a kertben egy szép tavaszi reggelen.
A Kis Rózsaszín átadta magát a Hangnak. Szinte látta, ahogy a fényben kirajzolódik az arca. Kócos haja a homlokába hullt, de a szeme úgy ragyogott, mintha tűz égett volna benne. Annyira figyelt, hogy el is felejtett meglepődni azon, hogy a Hangnak arca van.

- A tudós rögtön felismerte, hogy ez egy igazán különleges virág -folytatta a Hang. - Beszaladt a házba, és egymás után lapozta fel a könyveit, hogy megtudja, milyen virág nőtt a kertjében. De hiába lapozta át az összes könyvet, egyetlen könyvben sem talált ilyen virágot. Még hasonlót sem! Rögtön tudta: itt van élete nagy lehetősége! Egy virág, amiről még senki sem írt! Egy virág, amit ő fedezhet fel.
- Mégis! Milyen virág volt? - kérdezte a Kisrózsaszín kiváncsian.
- Pontosan olyan volt, amilyennek az előbb elképzelted -simogatta meg a Hang.
- Ja!

A Kis Rózsaszín iszonyú zavarba jött. Az nem lehet, hogy ez a kócos hajú, tündérszemű Hang a fejébe lát!
- Folytasd, kérlek! - nézett rá szelíden.
- A tudós első dolga az volt, hogy kiásta a virágot, mert a szobájába akarta vinni, hogy egy pillanatra se tévessze szem elől. Csakhogy ez a virág nem szeretett a szobában lenni, és mikor beültette egy cserépbe, hervadozni kezdett. A tudós nagyon megijedt, így hát leszakított gyorsan egy szirmot a virágról, és a mikroszkópja alá tette, hátha így többet megtud róla. A virág olyan gyorsan elpusztult, hogy a tudósnak még arra sem volt lehetősége, hogy alaposan megfigyelje a leveleit. Amilyen érthetetlenül ott termett az udvarán, most ugyanolyan érthetetlenül eltűnt a cserépből ez a különös virág. Nem maradt utána más, csak az a kis szirom, amit nemrég letépett róla.

A Kis Rózsaszín teljesen belefeledkezett mindabba, amit a Hang mondott. Annyira figyelt, hogy az ő szeme is fényleni kezdett. Éppen úgy, mint a Hangnak. Mintha tűz égne benne.
- A tudós, kétségbeesésében elrohant a laboratóriumába, és betette a szirmot egy gépbe, ami képes volt egyetlen sziromból előállítani az eredetivel teljesen megegyező virágot.
- És sikerült neki? - kérdezte a Kis Rózsaszín csillogó szemekkel?
- Igen, sikerült - bólintott a Hang és közben megigazította kócos tincseit. - Sok, sok virágot csinált a gépével, és addig figyelte, míg mindent meg nem tudott róla. Aztán írt egy könyvet a virágról, amiért kitüntetést kapott és sok-sok pénzt. Mégis boldogtalan volt - sóhajtott a Hang, és úgy lóbálta a lábát a padon, mint aki befejezte a történetet.
- Boldogtalan volt -ismételte meg elgondolkodva a Kis Rózsaszín. - Talán mert elfelejtette a legfontosabbat.
- Igen. Elfelejtette a legfontosabbat -sóhajtott a Hang, és megfogta a Kis Rózsaszín kezét.
- Elfelejtette, hogy mi a virág lényege!
- Elfelejtette megszagolni...
- Elfelejtett benne gyönyörködni...
- Elfelejtette, hogy mi a virág lényege.

A Kis Rózsaszín egészen embernek érezte magát a Tündérfényű Hang mellett. Hirtelen igazi lett minden! A keze, a szeme, a lába... És a Hang is egészen olyan volt, mint egy ember. Értették egymást.
Ültek a padon, fogták egymást kezét és körbevette őket a ragyogás.
- Nem tudom mi a neved, de én Tündérbogyónak hívlak ezentúl -simogatta a Kis Rózsaszín a titkot a Hang tenyerébe.
- Tündérbogyó vagyok - felelte a simogatás.