Fullextra.hu - Julianna: Szerelem

Rozikának ismét iszonyatos reggele volt. Az az átkozott ébresztő csörgés! Jaj, de jó lenne még egy órácskát elszenderedni és valami szépet álmodni. Rozi szívesen itt hagyná ezt az átkozott világot és elmerülne a saját kis álom világába, abba a világba , ahol Tamás is ott van, mellette. Jó lenne ismét érezni a férfi testét, az ölelését, átélni azokat a gyönyörűséges éjszakákat... Hogy mit nem adna ezért. De nincs ilyen szerencséje. Ki kell most bújni a takaró alól és magára erőszakoltatni a ruhát, elindulni a gyárba.
Honapok elteltek, és Rozi nem nem látta őt. Egyszer egy szombat este hiába várta Tamást, nem tudta kivárni. Ez volt az első álmatlan éjszakája. És következtek az borzalmas percek, további álmatlan órák. Tamás egyszerűen eltűnt. Rozi sokáig nem tudott róla semmit. "Pedig terveink voltak, gyűjtöttünk lakásra. Elmenekült tőlem? Miért? Vagy valahol van valakije?". Ilyen és hasonló gondolatok gyötörték állandóan. Tamás rokonaitól sem tudott meg semmit. Rozi tudta, hogy nem szerethetik azt a lányt, aki nevelő intézetből került ki és egy rendes házból való fiút csábított el. Az nekik nem számított, hogy Tamás miatt a rendőrség néhányszor zaklatta a szülőket. Csak Rozi tudta, hogy Tamás mindenben ártatlan, hogy mindenáron szakítani akart a volt cimborákkal, mert azoknak sötét ügyeik voltak, ezért nem akart velük tartani. Tamás Roziban találta meg azt, akire vágyott, akihez rohant munka után, és sóhajtozva búcsúzott mindig tőle.
Eltűnése előtt nem is tudott elköszönni a lánytól. Rozinak fogalma sem volt, hogy mi történt.

Csak tegnap tudta meg véletlenül, hogy a fiú rácsok mögött van. Egy gondolat megnyugtatta őt, hogy az eltűnés oka nem a hűtlenség és bízott abban, hogy ismét tisztázódik Tomikája ártatlansága és hamarosan viszontlátja szerelmét. Várt. Hősiesen bandukolt a gyárba, ott elviselte az asszonyok bántó megjegyzéseit.
Éjszakánként tudott már keveset aludni, maga mellé képzelte és álmodozott Tamásról. Várt. Várt két évig. Közben megszülte Tamás kisfiát.. Nagyon nehezen élt. Tamás szülei nem hatódtak meg az unoka megjelenésétől. Rozi nem tudta megérteni, miért tartják börtönben számára az egyetlen közeli embert, és miért nem engedik meg, hogy meglátogassa Tamást. De bízott abban, hogy egyszer kiderül az igazság, hogy Tamás visszajön hozzá és a kisfiát is végre megláthatja. A kis Tamás nagyon hasonlított az apjára. Rozi nézte a gyereket és maga elé képzelte szerelmét. Sok nehézség, gyötrelem közt élt és várakozott...
Egy szép tavaszi napon, lement a kis garzon lakásából, ahol meghúzódott a gyerekkel, a közeli játszó térre. A padon ült a földszinti szomszéd asszony. Zsuzsinak hívták. Rozi mellé ült és beszélgetésbe kezdtek. Természetesen a kis csemetékről. Zsuzsi is lehozta a játszótérre a másfél éves kislányát. Aranyos volt mindkét gyerek, ők is figyelték egymást. Az anyukák is gyönyörködtek bennük. Hirtelen egy mondat megütötte Rozi fülét.
- Tudod, mi történt a börtönben?
- Nem. Semmit nem hallottam, - mondta Rozi, de valahogy összeszorult a szíve. - Mi történt?
- Egy fiatalembert megvertek, leöntötték gyúlékony anyaggal. A szerencsétlen rab megégett.
"Ó, édes jó isten, micsoda borzalom!" - gondolta Rozi és ezután a nyugtalanság nem hagyta el.
Sikerült kinyomoznia, hogy a súlyosan megsebesült fiatalember él és a sebészeti klinikán van. "Bár ki legyen az, meglátogatom", - elhatározta Rozi. És türelmetlenül várta a látogatási órát. Őt csak akkor engedték a beteghez. Belépett a kórterembe. Egy emberre emlékeztető alakot látott meg, tetőtől talpig gipszben, csövek...most csak egyedül volt. Egy szempár kandikált ki a kötések közül, ahogy Rozi az ágyhoz közelített, a szemek megmozdultak és valamiféle csillogást érzékelt bennük Rozi. Majdnem elájult. Megölelte a gipsz tömeget. A szemek megmerevedtek. Rozi érezte, hogy ez Ő és most távozott el végleg. Még szorosabban átölelte kedvesét. A nővérke így találta meg őket.