Fullextra.hu - Thalassa: A régi híd

Sötét mező. Hideg szél borzolja a fűszálakat. A lány egyre jobban fázott, vékony fehér ruhája nem sokat védett gyenge testén. Ijedten nézett körül. Régen nem ilyen volt ez a táj. Valaha itt minden virágzott, dúsan hajtott a fű, a fák zöld leveleit lágy szellő lebegtette.
Leért a folyó partjára. A víz feketén örvénylett, már nem susogott a nád. A lány átkémlelt a túlpartra. Nem látta tisztán... csak foltokat. Mintha sütött volna a nap... valami zöld és piros fénylett... De nagyon homályos volt.
Tovább ment, mivel egyre jobban fázott állás közben, de a szemét már nem vette le a másik oldalról. Kezdett szűnni az a furcsa homály, kirajzolódtak körvonalak. A zöld valami egy erdő volt... előtte az a piros talán egy mező... És a nap, igen, az valóban sütött. Még a ködön át is ragyogott.
Fájt a szíve azért a másik oldalért. Látta már... nem is egyszer. Nem is olyan régen, épp csak pár éve volt. Ott állt a hídtól nem messze és a másik partot nézte.
Igen. Már emlékszik is. A part már akkor kezdett ezen az oldalon változni. Eleinte csak a nap nem sütött olyan melegen, később kevesebb virág nőtt. Hívta valami a híd felé. Vágyott odamenni... átmenni! Szép híd volt. Hófehér, kőből épül. Olyan, mint a mesékben. Szép íves, faragott, tele apró díszítésekkel. Felé lépett... mikor valami megvillat az egyik árnyékban. Óvatosabban közelített a híd felé. Újra látta a villanást... és egy másikat is. Két zölden villogó szempár meredt rá az árnyékból. Félelmetes volt. A biztos távolban megtorpant a lány, és onnan szemlélte a cirádás hidat. Nem mert közelebb menni. Mi van, ha az a két szempár valamilyen vérszomjas állaté? Ér annyit a túloldal? Mi lehet odaát, ami szebb, jobb vagy érdekesebb, mint itt? Körbenézett... Talán a nap nem süt úgy, de azért szép, a virágok halványabbak, de azért itt is nyílnak. Másra sem tudott gondolni, csak arra a két hideg szempárra. Végül lassan hátrafelé lépegetett, úgy nézett a zöld szemekbe, majd sarkon fordult és ment tovább ezen a parton.
Változatos tájon haladt keresztül az útján. Voltak jó idők, és rossz napok. Időnként elborult, néha vihar verte a lány vékony testét. Olyankor a túlpart emléke egészen erősen tört fel az emlékeiből. Már bánta, hogy akkor nem ment közelebb. Talán csak macska volt a bokorban. Talán ha megnézi... Talán... De a szép idő elkergette a gondolatot. Olyankor úgy tűnt, mégis jobb, hogy maradt. Észre sem vette, ahogyan egyre jobban változik ez a part. A nap már nem sütött olyan sokat, a viágok kezdtek eltűnni. A nyár egyre rövidebb ideig tartott.
Ment, ment, haladt az úton. És akkor újra feltűnt a másik part. Hívogató színekkel csábította... Olyan gyönyörű volt! Mint régen... A köd most ritkább volt, mint pár éve annál a másik hídnál. Fehér híd volt ez is... de nem látta pontosan. Próbálta kivenni a körvonalakból a túloldali tájat. Most is ott állt a parton, onnan nyújtotta a nyakát. A víz ott örvénylett már a lábainál. Hátranézett. Most látta meg, hogy ez az oldal már egyáltalán nem olyan szép, mint 2 éve. A fák már csak gyenge leveleket neveltek. Virág már nem igazán volt, csak bogáncs. A nyár pedig... inkább ősz volt az. Akkor látta meg a hidat a távolban. Elszánt léptekkel indult felé. Megállt előtte. Onnan nézte fürkésző tekintettel. Átlátott amoda. Ott tavasz volt. Az illatokat is érezte, ahogy egy lágy szellő átfutott velük a hídon. Ellenállhatatlan késztetés volt benne, hogy átmenjen. Közelebb érve azonban megvillant az a jól ismert furcsa szempár. Kettő megint. Megtorpant a lány. Hát ismét? Miért vannak már újra itt? Percekig ott állt. Nézte a hófehér hidat. Át kéne menni... ott sokkal szebb. Talán át kéne menni... ott talán szebb. Közelebb kéne menni előbb a hidat megnézni... Talán közelebb kéne menni... Talán... egy még egy lépés még belefér. Óvatosan lépett előre. Le nem vette a szemét az árnyékról. Hirtelen gyökeret vert a lába. Az árnyék ugyanis életre kelt, már ami a benne rejtőző szemeket illeti. Két hatalmas fekete párduc lépett elő. Ott állt, alig két, talán három méterre a fényés bundájú állatoktól. Lélegezni is alig mert. Rettegett, hogy mindjárt széttépik. Megigézve nézte őket. Ér ennyit a másik part? Mi van ott, ami itt nincs? A nap itt már nem nagyon süt, de azért az eső sem esik még. Virágok már nincsenek, de a bogánccsal is jól lehet mókázni. És jöhet még tavasz itt is. Talán ez az élet rendje. Lassan hátralépett egyet. Figyelte, ahogy a párducok a lábát nézik. Lépett még egyet hátra... majd hirtelen sarkon fordult, és elszaladt. Mikor biztonságos távolban érezte magát, megállt és visszanézett, de a párducokat és velük együtt a hidat már elnyelte a sűrű köd, mintha soha nem is léteztek volna. Még hangosan dobogott a lány szíve, de beletörődött, hogy maradt. A párducok biztosan szétmarcangolták volna. Ment hát tovább egyre nehezebb szívvel.
Már látta ő is, hogy ez a part bizony nem az Ígéret Földje. Eltűntek lassan a bogáncsok is, a fák már régen nem hajtottak. Időnként szemerkélt az eső. A lány fázott. Jött a tél, de rajta még mindig könnyű, nyári ruhája volt. Minél előrébb haladt az úton, az idő annál inkább mostoha lett hozzá. Időnként beleszaggatott a vad szél szoknyájába, néha megcibálta a haját. Már nem érezte jól magát. Itt minden olyan rideg volt. Szürke felhők gyülekeztek a horizonton... sötét viharfelhők.
A lány leült a folyóparton. Arcát kezébe temette és mélyet sóhajtott. Érezte, hogy ez itt már nem az, amit szeretett volna. Visszaemlékezett a régi lehetőségekre és nagyon elkeseredett. Már tudta, hogy akkor merészebbnek kellett volna lennie, de ami elmúlt, nem jön többet vissza. Jeges fuvallat rázta meg. És akkor, ahogy oldalra tekintett, a gomolygó ködből előtűnt valami. Mintha egy híd lett volna. Felugrott és szaladni szeretett volna felé, de a lábai nem engedtél. Csak egy kis szanda volt rajta... átfagyott már a lába, csak lépegetett, hogy újra átmelegedjen. Ott állt megint. A hidat nézte. Hófehér híd... olyan, mint a mesékben. Faragások, díszítések... És akkor meglátta a két felvillanó szempárat. A régi híd. Itt van hát újra. Már közelebb mert menni. Ott állt, alig egy méterre. A párducok előkúsztak a sötétből. Körbejárták a lányt, aki úgy állt ott, mint egy szobor, még a szívdobbanása is alig érződött a félelemtől. Óvatosan hátranézett. A távolban már villámlott, közelített a fekete förgeteg.Remegett a hidegtől. Ezen a parton már nincs hova menni. Hallgatózott, vajon merre vannak a párducok, de puha tappancsuk elnyelte a lépteik zaját. Még csukott szemmel sem tudott az erősödő szél zaján túl más hangot kiszűrni.
Ekkor nagy levegőt vett és a híd felé ugrott... utána a párducok, de amint a lány lába a márvány érintette, a párducok semmivé lettek, mint a hamu, úgy tűntek el a szélben... ő pedig remegő szívvel tovasiklott a fehér kövezeten. Amint átlépett a túlpartra, a híd nagy robajjal omlott össze. Egy pillanatra megijedt, de aztán rájött, hogy semmit sem veszthet. Körülnézett... a nap ragyogott és éppen virágoztak a pipacsok.