Olvasónapló, Szabó Magda: Katalin utca
Dátum: Január 29, hétfő, 19:16:16
Téma: 03. szám
Írta: Fata_Morgana
2003. szeptemberében indult egy topic az origo-n, Olvasónapló címmel. Kerlac és én voltunk az ötletadók. Jó páran összegyűltünk, megosztottuk egymással az olvasmányélményeinket. Én személy szerint nagyon élveztem, mert a hirtelen felindulásból lejegyzett gondolataimat volt kivel megosztani, és ugyanolyan örömmel töltött el, ha mások szubjektív véleményét olvashattam, mert nem egyszer előfordult, hogy kedvet kaptam egy-egy konkrét műhöz, amihez az ajánlások nélkül aligha jutottam volna.
Pedig Szabó Magda könyve, a Katalin utca is régóta a polcomon várakozott már, mire úgy gondoltam, ideje elolvasni. Egy antikváriumban találtam rá, kifogástalan állapotban. Nemcsak a tartalmat, a könyveket is szeretem, a régi, az új könyveket, a színeseket, és az illusztráció nélkülieket, a verseskönyveket, és még sorolhatnám, mindenekelőtt, hogy kézbevehetem egy ember gondolatait, valaki más világát. Számomra Szabó Magda neve garancia a minőségre. 2003-ban kapta a Femina-díjat, amiről a Velvet is tudósított:
"A Femina-díjat - mely Franciaországban rangos irodalmi kitüntetésnek számít - 1904 óta minden évben a Goncourt-díjjal egy időben adják ki, mintegy annak ellensúlyozásaként, hiszen a Goncourt-díjat többnyire férfiaknak ítélik oda. A Femina-díj zsűrije kizárólag nőkből áll, és minden évben egy francia, és egy külföldi - többnyire, de nem kizárólag női - szerzőt illetnek a díjjal." - mondta el Lengyel Zoltán, a budapesti Francia Intézet munkatársa. [...]
A legjobb, nem francia regény díját pedig Szabó Magda érdemelte ki, Az ajtó című művével, amely azért is nagy szó, mert az egy híján száz éves díjat magyar szerzőnek még soha nem ítélték oda, kapta viszont többek között Julien Green, Jorge Semprun, Virginia Woolf."
Ez a hír is tehet róla, hogy végül elkezdtem a Katalin utcát. "A Katalin utca, ahol valaha három szomszédos család gyermekei növekedtek, szerették egymást, veszekedtek, vagy meghaltak, nemcsak egy képzelet szülte utca, hanem szimbólum is: az ifjúság és bűntelenség jelképe. Ezért vágyódnak vissza belé azok, akik valamikor ott laktak, azt remélve, hogy problémáik megoldódnak, útjaik végre célba vezetnek, ha újra a Katalin utcából indulnak el reggelenként."
Ez a nő úgy ír - gondoltam a könyvvel a kezemben -, hogy megfogja az ember szívét, és megcsavarja. Hihetetlen, ahogy az érzelmeket kezeli. Itt ez a rész:
"És mikor elfelejtve, hogy mindig a sövény mögött kell mozognia, esztelenül nekirohant a kertnek, hogy elérje a Bíróék kerítését, amin át idejött, már tudta, hogy tévedett, mert nem halt meg sem először, se másodszor, se harmadszor, tudta, hogy él, és akar is élni. Mire felfogta, halott volt. Kétszer lőttek rá a holdfényben, lámpalázasan, rosszul célozva, de már az első golyóval is jól találták."
Innen újra kellett olvasnom az elejét, mert nem értettem, és megdöbbentett, mikor rájöttem aztán, hogy a Katona... és Heldék, meg Henriett, hogy ők ott az elején... hogy mind halottak! Aztán ahhoz a részhez értem, ahol Blanka ül és dicsekszik, hogy aznap milyen jó lány volt és hogy a szegeket a meglazult kerítésbe ... ! és itt abba kellett hagynom egy pillanatra, mert megijesztett a váratlan fordulat, hisz az nem lehet, hogy Blanka...?!
"- Hogy hívnak? - kérdezte a gyermektől. Azt hitte, nem érti meg, Henriett most szólalt meg először azóta, hogy megölték. A kislány nem felelt, tűnödve nézett rá, mint aki nem tudja, kell-e vagy szabad-e válaszolnia egy idegennek, aztán szétnyíltak fényes ajkai. Mielőtt megszólalhatott volna, a gyerekek visszarohantak a kerti úton, megragadták a kislány két kezét, és befutottak vele az immár üres kapubolt alá."
Henriettnek hívták a kislányt. A halott Henriett egykori önmaga, mikor a Katalin utcába került, ahol megismerte Irént, Blankát, és Bálintot, akik rövid életének legfontosabb szereplőivé lettek. Emlékezés, ahol Irén monológjai az elbeszélő leírásaival váltakoznak, s ahol a kezdőkép megegyezik a záróval, azzal a különbséggel, hogy már ismerjük a kertben játszadozó négy gyerek életét, és a közöttük lévő viszonyokat.
Itt már sírtam is, a fenti idézet az utolsó előtti oldalról való, az utolsó oldalon csak két sor áll:
"Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában." És hogy kinek a nevét kiáltotta Henriett? Ha később nem emlékeznék rá, elolvasom újra a könyvet, hiszen itt van a polcomon és elolvasom akkor is, ha emlékezni fogok. Mert ez az első könyv, aminek olvasása után eszembe jutott, miközben a könnyeimmel küszködtem, talán köszönetet kellene mondani az írójának, Szabó Magdának. Köszönöm!
|
|