Fullextra.hu - kiralylany: Csillagvándor

Minden a Hangokkal kezdődött. Vagy nagyival? Apával?

Nézte a feje fölött a fehér plafont, a sarokban élesen kirajzolódó repedéseket, és próbált visszaemlékezni. Az orvos – mint a freudi módszer elkötelezett híve – ült az ágy fejénél, és türelmesen hallgatott.

- Minden a hangokkal kezdődött... – elmosolyodott, de nem egy tízéves gyermek mosolyával, és ez riasztó volt – A templomban voltunk. Nagyi szorította a kezem... Én szégyelltem nagyival... De nagyi azt mondta, jó fiúnak kell lennem, és végig kell hallgatnom még a szentbeszédet...

Elhallgatott. Az orvos figyelte, ahogy lassan felült az ágyon, és előrenyújtotta a karját. És azonmód, előrenyújtott karokkal megindult az ablak irányába. Szemét egyetlen pontra szegezte a kétes tisztaságú üvegen, és maga elé suttogott.

- Gyere!
- Mi az? – kérdezte az orvos.

A gyerek lázasan nyomta oda mindkét tenyerét az üveghez. Így állt hosszú percekig a csendben. Aztán egyszer csak megszólalt:

- Én .
- Te?
- Valamikor te is hittél benne, amikor még gyerek voltál. Csak aztán elfelejtetted. Pedig néha elvittek, beszéltek hozzád. Hogy lettél orvos? Már nem emlékszel?

Azzal úgy tett, mintha valamit leemelne az üvegről, óvatosan két markába fogta, és visszabicegett vele a szoba közepére. Ott leült a sarkára, és hintázni kezdett. Előre- hátra. Előre- hátra. A fiú dédelgette amit megtalált.

- Kik? Kik vittek el?
- A csillagok.

Az orvos zavartan nézett maga elé. Honnan tudja ez a gyerek, hogy ő kiskorában úgy hitte, a csillagokból jöttünk, és hogy néha beszélt is hozzájuk?

- Mit gondolsz: Ki vagy te?
- Csillagvándor.

Az orvos érezte, hogy kicsúszik kezéből az irányítás. Gyorsan megpróbálta a helyes mederbe terelni a kezelés menetét. De, hogy mi a helyes, azt már maga sem tudta igazán.

- A nagyidról és a templomról beszélgettünk...

A gyerek tudta mire megy ki a játék. Hát játszott. Egy kicsit még az orvos játékszabályai szerint.

- A templomba kellett menni a nagyival, pedig én csak... Én jó fiú voltam! Nem csináltunk semmit! Csak beszélgettünk! Mi csak... beszélgettünk...

- Kivel beszélgettél?
- Hát a csillagokkal. Látom, hogy nem hiszel nekem.

A gyerek tett egy furcsa kézmozdulatot a levegőbe.

- Na jó. Most azt mondják, hogy nagyon sok pénzt kapsz a nagyitól azért, hogy meggyógyíts. De én nem vagyok beteg. Ó, istenem, hát mért olyan nehéz veletek felnőttekkel?

Összecsapta a két tenyerét, felállt, feldobta magát a kezelőágyra, és végignyúlt rajta. Kezeit oldalt maga mellé tette, és felnézett az orvosra.

- Most mutatok valamit. Ne ijedj meg – azzal vett egy mély levegőt, és kiadta szívének a parancsot: „Ne dobogj!”

Az orvos látta, hogy a levegő bennszakad, és a mellkas nem emelkedik többé. Ilyen nincs! – tiltakozott az agya. Nincs! De a gyerek mégis ott feküdt előtte mozdulatlanul, holtan. Felugrott, és a mellkasára szorította a fülét. Semmi. Percekig toporgot teljes kétségbeesésben, aztán eszébejutott a mobilja. Reszkető ujjal megkereste a hívás gombot, de akkor hirtelen a fiú szemhéjja felpattant, és újra beszívta a levegőt. Elmosolyodott.

- Mondtam ne ijedj meg!
- Halott voltál! – tiltakozott az orvos, most már magából kikelve.
- Nem. Te voltál halott.
- De...
- Csak elmentem és visszajöttem. Ez nem olyan bonyolult.
- Hová... hová mentél?

A gyerek felállt, és elindult az ajtó felé.

- A csillagokba doki. A csillagokba.

Keze már a kilincsen volt. Nézte az orvos falfehér arcát, végül megadóan sóhajtott.

- Oké. Írd be, hogy skizofrén vagyok, és jövő héten újra találkozunk.