Fullextra.hu - parakalo: Az a nap!

A nap, amely meghatározta egész hátralévő életemet. Ez volt az a nap, ami felborított és átértékelt mindent. Megváltoztatott engem, a bensőm, a külsőm, a kapcsolataimat, a kézírásom. Ez volt az a nap és a napot követő reakciók, történések valamint azok értelmezése, ami kis híján a halálba kergetett és néhány évig élő halottként kényszerített vegetációra a szebb napok ígérete nélküli túlélés érdekében. Szóval jöjjön 1996. március 7- e és mindaz, ami megmaradt belőle.
Az utóbbi pár hétben szokásommá vált a hajnali kelés. Éjszakánként csak néhány órát aludtam, hiszen általában éjfélig tanultam, négykor pedig már keltem, hogy ott folytassam a tanulást, ahol éjjel abbahagytam. Így négytől hatig újra átolvastam az előző éjjel tanultakat. Meg is volt az eredménye a szorgalmas munkának ezt akkor is el kell ismernem, ha ma már tudom, hogy később nagy árat fizettem érte. Kezdtem minden tantárgyból színjeles lenni. Ezt megelőzően sem voltam rossz tanuló, de a bizonyítványom még sosem volt színjeles és most erősen úgy nézett ki, hogy így sikerülhet. Persze nem a jobb eredményért csináltam mindezt, hanem azért, hogy elmeneküljek az álmok, a vágyak, a magány és a saját gondolataim elől. A terv működött is. Nem volt időm álmokra, gondolatokra, önsajnálatra, nem volt időm a gyászra. Ötszázas fordulatszámon pörögtem, a nap huszonnégy órájából minimum húszat aktívan töltöttem. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem, muszáj így lennie, különben összeomlom. Hiszen az általam felépített világ pár hete kártyavárként omlott össze, mikor a fiú, akit még szerettem magyarázat nélkül szakított velem. Nem a fiúért volt kár, hiszen nem így alakult volna, ha jól működött volna a kapcsolatunk. Tudjátok miért volt kár? Tudjátok mit vesztettem el? A hitem, az ártatlanságom és az érzést…. a boldogság érzését. Hosszú – hosszú időre vesztettem el ezeket. Szóval erre a pofonra, csalódásra nem akartam gondolni. Ezek elfogadása egyet jelentett a felnőtt korral. Ugyanis felnőttem, néhány pillanat alatt.
Mikor március 7 – én felkeltem és megmosakodtam a fürdőszobai tükörből egy nagyon nyúzott, szinte már – már öreg arc nézett vissza rám. Szemeim alatt fekete karikák díszelegtek, arcom beesett volt. Mégis büszke voltam, hiszen az elmúlt hetek önkizsákmányolásának köszönhetően közel tíz kilót fogytam. A mosakodást követően öltözni indultam. Fekete feszes farmert húztam, aminek a térdeit saját kezűleg szabdaltam szét egy zsilettpengével. Fekete garbóba és szintén fekete munkásbakancsba bújtam. Bepakoltam szürke színű katonai hátizsákomba és útra keltem. Az utcára érve megcsapta tüzelő arcomat a metszően hideg szél. Zsebemből kihalásztam egy szál cigarettát és rágyújtottam. Még a buszmegállónak a közelébe se értem, mikor már eldobtam a cigarettát, nem esett jól. Pár perc múlva megérkezett a busz, amire vártam. Felszálltam és gondolkodás nélkül levetettem magam a legközelebbi szabad ülésre. Fáradtnak éreztem magam, hányingerem volt és fájt a fejem. Minden hangot harsányan erősnek és gyötrőnek éreztem. Gyakorlott mozdulattal és víz nélkül löktem egy szem pirulát a számba, amit rögtön le is nyeltem és vártam jótékony hatását. Ám ez alkalommal az enyhülés nem érkezett meg csak egyre erősödött a lüktető fájdalom és a hányinger.
A tömött busz végre megérkezett céljához és én egy nagy sóhaj kíséretében léptem a friss levegőre újra. Lassan lépdelve elbaktattam a metróig, ahol is a szokott helyen megálltam, hogy bevárjam az osztálytársaimat. Kabátom zsebében megéreztem cigarettásdobozomat, de a dohánynak még a gondolatára is szédülni kezdtem. Néhány perc telhetett el mindössze várakozással, ám számomra minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Végül megérkezett az egyik lány, akit vártam. Pár mondatban elmondtam neki, hogy mennyire rosszul érzem magam és kértem, hogy induljunk el mielőbb, mert óra előtt még be akarok menni az iskolaorvoshoz is. Így aztán a következő metróra fel is szálltunk. Ám az iskolába már nem jutottam el. Ugyanis a következő három megálló alatt annyira rosszul lettem, hogy le kellett szállnunk. Szédülésem egyre intenzívebb lett, az ájulás kerülgetett. Szerettem volna leülni, de szégyelltem helyet kérni. Az utolsó előtti megállónál kénytelenek voltunk leszállni annyira rosszul lettem. Nem bírtam tovább tartani magam, hánytam. Nagyon szégyelltem magam, már csak azért is, mert a hányadék ráfröccsent a cipőmre és a ruhámra is. Mikor kicsit megnyugodott a gyomrom kísérőm segítségével újra felszálltunk a metróra annak érdekében, hogy mielőbb beérjünk az iskolaorvoshoz.
A hátralévő néhány perc teljesen homályos a számomra. Emlékszem, hogy a másik velem egykorú lány tartott állva, mert különben összecsuklottam volna. Emlékszem még, hogy kezdtem egyre kevesebbet látni a külvilágból. Kezdett minden sötétségbe burkolózni, hiába pislogtam, hiába meresztgettem a szemem. Végül az egész világ sötétségbe borult. Arra is tisztán emlékszem, hogy ekkor még a saját lábaimon álltam, bár lábaim erősen remegtek. Kétségbeesetten kapálóztam a levegőbe valami biztos pont után így vakon, mikor is egy ember kezét kaptam el merő véletlenségből. Egy férfi volt. Dühös lett rám, lerázta a kezemet magáról és morgott valamit, amit nem értettem, mert annyira fájt a fejem és zúgott a fülem. Ekkor kapta el a kezem az ismerősöm és vezetett a kijárat felé a tömegben.
Érdekes, hogy semmit sem láttam, minden feketeségbe burkolózott mégis tisztán emlékszem arra, hogy belebámultam a szerelvény széle és a peron között tátongó fekete résbe és arra gondoltam:
-Na, most elájulok! De jó még soha életemben nem ájultam el!
És akkor tényleg elvesztettem az eszméletemet.
Azt csak elképzelni tudom, hogy micsoda pánik lehetett úrrá azon a 17 éves lányon, aki ott akkor velem volt. Állítólag senki sem ment segíteni neki. A szerencse állítólag az volt, hogy a következő metróval érkezett egy doktornő, aki megállapította, hogy valószínűleg agyvérzésem van és azonnal intézkedett. Akkor jött ki a mentő, mikor már ő hívta a saját telefonjáról, akkor kezdtek nem koszos, drogosnak nézni, mikor a doktornő letette mellettem a voksát.
Ezt a hitelesítést még megvárták.
Mi meddig várunk?
Ti meddig szoktatok várni?