Fullextra.hu - stando: Nő a lámpák mögül 10.

Vidd a neved!

Ülök a gép előtt, és döbbenten olvasom egy idegen nő elektronikus naplójában lejegyzett sorait. Eszembe juttatja időszakonként vissza-visszatérő rémálmom. Most ismét annyira éles a kép, mint minden ráébredés után. Ázott bőröm szárad, szorít. Tüdőmben aliglevegő. A szerelem, a fájdalom, a megalázottság gombócait forgatom számban. Nyelni kell. Fuldoklom. Emlékszem a vágyakozásra, emlékszem az örömre, hogy újra hazatérsz, és már nem kell tőled néhány nap után elválnom. Amikor ruháid vittem neked, azt mondtad, buliztok egy utolsót a srácokkal, de az éjszakai busszal mindenképp hazaérsz. Vártalak. Te nem jöttél. Ideges voltam és csalódott. Aggódtam. Álomba sírtam magam. Hajnal lehetett, mikor az ajtót rugdalva megérkeztél egy cimboráddal. Vidéki volt a fiú, már nem tudott családjához eljutni. Betámogattuk a nagyszobába, és lefektettük. Nekünk már csak a gyerekszobában jutott hely. Te is alig álltál a lábadon, vágyad rég látott asszonykád iránt mégis egyre nőtt. Suttogva könyörögtem, engedj, nem akarom, nem szabad! Igyekeztem menekülni előled. Nem volt hova. Kislányunk békésen aludt ágyában, a másik szobában cimborád hortyogott. Csendben kellett maradnom. Némán indultak meg könnyeim. 6 hónapos veszélyeztetett terhes voltam, amikor megerőszakoltál. Fájt. Mocskos voltam. Véreztem. Csak egy rossz álom. Elfelejtem. És mégsem. Olyan, mint a bumeráng. Ülök a gép előtt, és döbbentem olvasom egy idegen nő elektronikus naplójában lejegyzett sorait. Sírok. Magam elé böffentek néhány emésztetlen gombócot. Feléd gurulnak. Kapd el! Vidd a neved!

Darázs-les

Amikor kislány voltam, édesapámmal néztük a hangyákat. Amikor felnőttem, gyerekeimmel figyeltem órákon át ténykedésüket. Ma már, hogy egyedül maradtam, képes vagyok ülni a lépcsőn és lesni, ahogy a kerti asztalról lehullott morzsákkal küszködve vonulnak szépen, sorban. Épp így követem a környezetemben élő többi rovar életét is…

A darazsaktól félek. Allergiás vagyok a csípésre, mégis megvannak a saját darazsaim. Kosztra, kvártélyra fogadtam be őket. Konyhám környékén fészkelhetnek, mert nyaranta előbb ott vannak a kerti asztalnál, mint én. Tudtad, hogy a darázs imádja a húst? Percekig kínlódik, míg a szeletből körberág magának egy elröpíthetőnek ítélt darabkát. Általában súlyosabb a teher, mint amit könnyedén elbírhat. Mégsem adja fel. Amikor sikerül a levegőbe emelkednie, csak kis körökkel próbálkozik, aztán ha már biztonságos magasságba jutott, tágulnak a körök, és egyszer csak huss, célirányosan elrepül…

Adásban

Mielőtt adásba került a velem készített riport, sokat gondolkodtam, szóljak-e szüleimnek. Végül nem tettem meg, hisz az írást valamiféle elfajzásnak tekintik nálam. Vasárnap, késő este hangzott fel a jól ismert szignál. Hallgattam a felvételt, és úgy éreztem, talán mégis büszkék lennének rám ők is. Az első zenei blokknál tárcsáztam. Felébresztettem anyut és aput. Míg otthon megtalálták az adót, rádióm hangszórója elé tartottam a kagylót. Gombócforgató érzés volt tudni, én itt ülök egyedül a szőnyegpadlón és bőgök, ők pedig néhány kilométerre tőlem most ismerkednek felnőtt lányukkal. A második blokkban óvódás koromra emlékeztem, apura, a kék és barna könyvre, arra, hogy soha nem mesét kértem elalvás előtt, hanem verseket. Petőfi Sándor és József Attila. Jó kis párosítás... Néhány saját szöveget is vinnem kellett, pár haikut, egy-két abszurdat és svédületeket. Utolsó versként is ez utóbbiak közül választottam. A Vendégekkel visszakanyarodtam a családhoz, gyermekkoromhoz.
Amikor felhangzott a záró szignál, már tárcsáztam. Apu vette fel a telefont. Nevetett, és úgy kérdezte:

-Hogy vigyorogtam?

- Mint a tejbetök. – hüppögtem boldogan.

Átadta anyunak a kagylót.
- Na, mondjad! - hallottam.
- Mit mondjak? - döbbentem. - Inkább te mondd, hogy tetszett a műsor?
- Hosszú volt, és még szerencse, hogy Ili néni már nem él! - jött a válasz - Magára ismert volna a potyalesőkből, de végül is azok voltak...
Gyomrom zsugorodott. Azt hiszem, valami olyasmit motyogtam, Ili néni nem hallgatott volna irodalmi műsort.
- Szeretlek. – préseltem ki, és letettem a kagylót.

Hiperventillálás

Újra és újra nézem a filmet. Most mégis nagyot üt mellkasomon a szó, hiperventillálás. Bár sosem búvárkodtam, ismerem a technikát és az érzést. Gyermekkoromban úgy fogalmaztam, a vízben a bőrömmel lélegzem. Senki nem értette. Folyamatosan faggattak, mégis mi a titka, hogy annyi ideig képes vagyok a víz alatt megmaradni. Én pedig meséltem, és el is hittem, hogy a bőrömmel lélegzem. Néhány alkalommal még kihúzott az edző a víz alól, hajamnál fogva, mikor a többiekkel versenyeztem, később mindenki megszokta, elfogadta, ilyen vagyok. Furcsa. Mióta találkoztunk, ugyanaz történik meg velem, mint akkoriban bent a vízben. Hiperventillálás. Módosul a tudatállapot. Elmosódik a valóság, és ebben az új világban minden olyan bizonytalan, izgalmas, élet és halál közti állapot, csak takarékoskodni kell, és figyelni, élvezni a furcsa létet. Nem mozdulni, néha tátogni, mint a halak. És a lebegés. Fantasztikus érzés. Talán az anyaméh, vagy a csuda tudja. Béke. Mégis megijedtem. Megtörtem a rendet. Kapálóztam össze-vissza. Csodálkoztam, hogy fuldoklom. Hiperventillálás. Emlékszem mikor abbahagytam a versenyzést, szabályos víziszonyom volt, illetve ez így nem igaz, nem a vizet utáltam, csak az úszást, a faltól falig életet. A szabadvízbe örömmel mentem, lebegni, vagy csak körbenézni, mi is van lent. Gondoljon bele, valami ilyesmi történt velünk is. Lemerültünk múltunkba. Szeretem és szeret. Eddig zavart, hisz felnőttünk, maga már nem őzike szemű kisfiú én pedig már nem vagyok kócos hajú kislány. Most mégis jó érzés. Mi változott? Nem tudom. Miért pont maga? Hiszen azon a nyáron még annyira kicsik voltunk, maga tizenkettő, én kilenc. Belső képernyőmön most is látom. Áll és néz. Nem szól, csak őzikeszeme beszél, nekem pedig szorul a gyomrom. Elfutnék, és mégis maradok. Állok, és nézem. Meg sem merem számolni, hány éve már. Ahogy cseperedtem, mindig nagy udvartartás vett körül, köztük egy-egy aktuális ideál, de maga mégis, ott bent, egy rejtett kis zugban mosolygott és figyelt. Szimbiózis. Sosem hittem volna, hogy maga is ugyanezt, ugyanígy. Próbáljuk együtt el! Olyan jó volt eddig is. Hiperventillálás. Emlék-lebegés. Nem több. Ennyi csak. Felnőttünk.

Marci

Marci 7 éves. Első találkozásunk. Beszélgetünk, javarészt az iskoláról. Emlékszem, mennyire utáltam, mikor a felnőttek az iskoláról faggattak, mégis felteszem a szokványkérdéseket. Marci pedig mesél. Percek alatt bizalmába fogad. Indigó. "Találmányai" vannak. Furcsa szerkezeteket rajzol, és lendületesen ismerteti velem működési elvüket. Terelgetem. Kíváncsi vagyok világképére. Érdekelnek kapcsolatai. Marci megfigyelő. Sokszor magányos. Ő ezeket az időszakok külön időszámítás szerint kezeli. "Baleset előtt, baleset után." Eleinte nem értem, de pillanatok alatt jön a magyarázat. Baleset például, ha a szünetben "véletlenül" fellöki Ákost. Bocsánatot kér, mégsem hisz neki senki. A közösség büntetése a kizárás. Marci ilyenkor nem szereti a szüneteket. Maga is oka, elhatárolódásával, hogy a "baleset utáni" időszakok néha napokig eltartanak. Sosem lázad, nem harcol, tudja, átmeneti ez az állapot. Kivár. Visszavonul elképzelt világába. Az én aurám zöld és narancs, mégis hasonlít rám Marci, unokahúgom kisfia. Marci 7 éves. 400 km-re laknak tőlem. Most találkoztunk először, dédanyja temetésén. Marci és én. Két idegen, aki percek alatt jön rá, ugyanabban a világban él, ahol maguk teremtenek falakat, hogy kirekesszék a kívűlmaradtakat.