Tithonos: Cavatina
Dátum: Február 05, hétfő, 12:35:21
Téma: 04. szám.
...
Újra este, s megint csendes,
hideg teles, rossz és fáradt.
De a romos falú éjek alatt
hajnal gyúl,
mint halk csodálat.
És most jó kitárnom
minden ablak
korhadt szárnyát,
ahogy messzi árnyak -
halk kaszárnyák
rendre vágott fák közt állnak,
és hallgatják egy
halk dörejű tüzes nyárnak
feldübörgő ütegeit.
Mennyi kegyes kéjjel árad,
mint egy régi éjjel,
temetve a fákat,
a vígan jövő fényes Holnap,
- s bár már szólnak
az éjszaka hangjai -,
most még várat,
hiába ott messze
ugatnak a gyárak,
kivert kutyák
minden esten,
s én, ki mindig csak kerestem
és vártam, hogy jöjjön rám az álom,
most zajosan vergődöm
a sikátoros szobákon.
Hová tűnnek el az őszök?
A mustillatú régi udvar?
Az egykoron még tarka rét?
Most koszos szél, mi rugdal,
lombot, bokrot,
s elhordja a vén tölgy levelét,
a régi szerelmeket,
miket százezer év majdan lehűt,
a puhát, fényest,
a gyermekséges lágy énekűt.
Mindent, ami ma is hív ott,
a rozsdás kapukra túl,
mindent, ami egykor boldogított,
s ma is éget, s jobban feldúl,
mint egy Chopin-nocktürn,
vagy egy halk imájú szentséges dal,
vagy az alkony ablakain
arany húrú szerenáddal
ellobbanó kopott nap,
miután a táj is síri hallgatag.
Vagy a téli szél,
mely sáros földet hóval szán,
az öreg esti múlást,
mit oly jó nézni
egy korhadt és vén verandán.
Komorrá tett minden szándék,
rossz fájás lett rajtam
a homlok és halánték.
És ha van, hát vagyok én az
elhanyatló emlékeim
zsibbadó haragja,
és ma minden szómat
minden gyáva ösztön
elharapja.
Nézem immár
ahogy átég,
e csendes, pompás
nyárvégi játék,
és e beteg szíven,
még szelíden
felnyitom az eget,
honnan felremeg
a léten túli lét,
s egy hamvas bokor
vörös bogyók ezreivel
takarja ki sebes szívét.
|
|