Fullextra.hu - felix: A csoda

A férfi magányosan kucorgott az elhagyott játszótér tűztövis sövénye mellett, a terebélyes platánfa alatt rejtőző padon. Őszülő, bozontos haja rendezetlenül, szélfútta boglyaként keretezte többnapos borostával borított, beesett arcát, vörös szemhéja alól olykor elővillant két lázban égő szeme. A pad mellett két kövérre tömött, megerősített kötélfülekkel felszerelt műanyag táska szerénykedett. A réteges öltözködés miatt pufóknak, felfúvódottnak látszó férfi esetlenül fordult, mint űrhajós a szkafanderben, és levágott végű kötött kesztyűjéből kikandikáló ujjai között egy nagyméretű csoki-mikulást forgatott, motyogva.
Még a novemberi esőben bolyongva látta meg először; a mellszoborként ábrázolt egykori püspök barátságosan mosolyogva kacsintott rá a fényesen kivilágított kirakatból, s oly égetően noszogatta, hogy napi cigaretta adagját is kockára téve benyitott a boltba és kipengette a háromszázötven forintot. Azóta számtalanszor elképzelte Janika mosolygó arcát, csillogó szemeit, csengő kacagását, romlatlan, őszinte örömét, ha majd átadhatja neki.
Ám, mikor Miklós napján a régi családi ház felé került, megdöbbenve tapasztalta, hogy az épület zárt ajtóval, sötét ablakokkal, elhagyatottan áll, s a néptelen udvaron csak a szél kavargatja a hullott leveleket.
– Felszívódni, csak így, hír nélkül, ehhez aztán értenek. És a címüket még az új tulajdonos elől is eltitkolták! De hát mégiscsak az apja vagyok! Ez így közönséges emberrablás, kisemmizés.
Az értékes zsákmányt óvatosan bebugyolálva az egyik szatyor felső harmadában tárolta. Attól, hogy megolvad, nem tartott, hiszen a tél keménynek ígérkezett. Karácsonyig még reménykedve rótta az utcákat és fürkészte a környéken feltűnő, vagy szembejövő csemetéket, de még a régi óvodánál sem járt sikerrel; erre az évre már be sem iratták Janikát.
– Biztosan visszament az anyjához, de akkor reménytelen a helyzet, hiszen, ha valahogy odakeveredek is, elbliccelve a vonatjegyet, ott még a kutyákat is rám uszítják. És hogy jutnék vissza? Belepusztulok…
Januártól kezdve sorstársai, alkalmi ismerősei egyre furcsábban néztek rá, gúnyosan megjegyezve, hogy nyári mikulást képez majd kincséből, olykor megpróbálták rávenni, hogy a tablettás műbor mellé fogyasszák el desszertként, ám ő konokul kitartott, s egyre inkább kerülte az akadékoskodó társaságot.
Megborzongott, bár ugyanakkor úgy érezte, izzadság árasztja el testét. Ügyetlenül tekerte le nyakáról a hosszú, vörös gyapjúsálat és bekecsét is kigombolta, de a kellemetlen érzése továbbra sem enyhült.
– Legutóbb is az a marha, azt mondja, hogy már mozog, hogy biztosan megkukacosodott. Pedig, ugyan, mitől történne ilyen dolog? Bár, ha most jobban megnézem, valamitől megnyúlt, kihegyesedett a kucsmája, az arca is, mintha előbbre ugrott volna, talán az állkapcsa akadt ki. Most már mindegy, a lényeg, hogy ezt a telet is átvészeltem.
A horizont mögül lassan előbukkantak a kelő nap első sugarai. Ügyetlen ujjaival türelmetlenül hántotta le a csoki-figuráról a vörös sztaniolt. Meglepetésére ezt egy feketére festett, majd egy natúr ezüst színű csomagolás követte. A kelő nap fénye megcsillant a már többször megolvadt maradék hókupacok elkoszolódott felületén. Hirtelen gyerekzsivajt hallott, meglepetve kapta fel fejét, s közben a kezében szorongatott sztaniolkupacból egy csokoládé-nyuszi ugrott elő, lába előtt bukfencet vetett, majd elbújt a fagyott fű között díszelgő kutyagumik kamuflázsába rejtőzve. De a férfi erre már nem is figyelt, csak a játszótér bejárata felé nézve kémlelte az imént hallott hangok forrását, de szemét elvakította, s könnyeket csalt belé a tűző napsugár.
– Janika! – suttogta cserepes ajkai közt nehezen forgó száraz nyelvét hátrahúzva, majd az őt körülvevő sejtelmes fehér fényben lassan, lebegősen eldőlt, s a pad alá gurult. A feltámadó friss áprilisi szél az őszről itt maradt száraz levelekkel takarta be.