hori: A szerelem koldusai
Dátum: Január 10, vasárnap, 19:57:35
Téma: 84. szám




1

Ezen a délutánon Zempléni Péter arra gondolt, hogy annak idején talán igaza volt az apjának, és ki kellett volna vágni a nagy fát a bejárati kaputól jobbra; eltakarja a kilátást. Akkoriban nem volt hajlandó, csak azért, hogy ellenkezzék vele, de mára belátta, hogy meg kellett volna tennie. Az apjának természetesen mindig igaza volt, így ebben a dologban is. De ennek már tizenöt éve.
Esős, novemberi nap volt a mai, még délután is zuhogott. Most ködszagú, párás a levegő. Itt valaha erdő volt, a fenyők közé vágott kavicsos gyalogút végén a villa Bauhaus stílusban épült. A ház körül a kertet gondosan tervezték, szebb napokat is megért, most kissé elhanyagolt benyomást kelt. Vagy csak egyszerűen öreg.
A kert geometriájából adódóan elsőre nem észrevehető, az udvar hátsó részében kisebb kőmedence esők vízét gyűjti és az őszi napok megsárgult leveleit, a szél sodorta gallyakat. Nyári időkben kis csövecskén hideg víz csordogál. A ház hátsó falára borostyán fut; évekkel ezelőtt hagyták, most már minek háborgatni a természet erőit. Szemben vele egy kerti pavilon, benne egymásra rakott székek, asztalka. Mellette kökénybokor, bogyóit megcsípte már a dér, puhára érlelte a november. A kert legvégén néhány tölgy és egy fává cseperedett galagonya. Ezen túl húzódik a magasra épített téglafal, de eddig már nem jutnak el a ház lakói.
Zempléni Péter egyik kezével a hatalmas ablaktáblának támaszkodik, ujjai rátapadnak az üvegre, kifelé mereng. Szereti a novemberi napokat; ilyenkor itt nagyobb a csend, kihaltabb minden. A lemenő nap sugara a szoba félhomályát átlóban kettévágja, beleássa magát a szoba mélyébe, megnöveszt minden árnyékot, de a fényesség egy röpke pillanat múlva háttérbe szorul. A ház előtt a fenyők, mint az óriások, ijesztő méretet öltenek; lábaikkal szinte eltiporják az udvart.
A férfi tekintete most már az ellentmondást nem tűrő sötétségbe réved. A szoba belsejébe lép, összehajtogatja tervrajzát - úgysem látná már. Fiatal építész korából származik a rajz, amikor még több ötlete és lázadóbb elképzelései voltak, de mára letisztultak a formák, a gondolatok. Talán el is fáradt kissé; valamivel negyvenen túl még nehéz elismerni az ilyet.
Fojtó csöndességet érez, nem találja a helyét. Olvasna valamit, helyette inkább mégis zenét hallgat; megszólal a muzsika, egy Wagner opera, a Trisztán és Izolda. Leül egy fotelbe, átengedi tagjait a pihenésnek, vonásai kisimulnak, nyújtózik egyet a melegnek egy csöppet sem mondható helyiségben.
Becsukja szemét, megnyugtatásképp megpróbál felidézni valami kellemes emléket; egy gyerekkori képsor bontakozik ki. Próbálja jobban megragadni a pillanatot. A jelen összezsugorodik, a múlt előbújik a homályból. Arcok jelennek meg előtte, az anyjáé, az apjáé, aztán még néhány, számára kedves ember, többségük már nem él. Most a város utcáin sétál, majd anyja fogja a kezét - vagy inkább húzza? -, orvoshoz sietnek. Az úttesten szedik föl a síneket, megszűnik a villamos. Fáj már a lába; "menni kell" - biztatja az anyja. Ezek az emlékek, bár valójában nem rosszak, mégis fájóak számára, talán azért, mert az ember a gyermekkorára mindig valamiféle vágyakozással tekint vissza. Kényszeríti magát, és inkább egy teljesen más, idegen világot képzel el. Egy tengerben úszik, a medúzák szintjén lebeg. A víz kellemesen hűvös, felfelé néz, látja a napot és azt, hogyan csillog a víz felszíne. Majd egy rövid, zavaros átmenet után változik a kép. Most kívülről látja önmagát, egy kietlen, havas tájon, egyedül, valahol északon. Egy befagyott tó jegén serénykedik, léket vág, leereszti a zsinórt. Szikrázik a nap, és amerre néz, mindenhol hó. Egy különleges szemüveg van rajta, amely csontból készült, és egy keskeny résen engedi csak be a fényt. Az eszkimók viselhetnek ilyet. Ettől a látványtól egy kicsit meghökken, mert fura külsőt kölcsönöz neki: ijesztőt, arc nélkülit. Először azt gondolja, nem is ő az. De van mégis valami, ami tetszik neki ebben a helyzetben: a csönd, a napsütés, a tisztaság, amely körülveszi. Most már a hideget sem érzi, a szemüveg is barátságosabbá válik. Kezdi megkedvelni az arcát, most már nem is annyira szokatlan és kiábrándító ettől a fura szemüvegtől. Egyik ujjával megérinti, szép lassan végigsimítja, kifogástalan munka - gondolja. Kiskorában szép arca volt, de mára ellepték a ráncok. Elképzeli milyen lesz, ha valóban megöregszik, s reménykedik, hogy szép öregemberré válik, mint a nagyapja volt.
Bizakodó.
Odakintről zajokat hall, ráismer a felesége lépteire a hideg folyosó felől; nyikorog kissé a lépcsőfeljáró. Közelednek a léptek, de megkönnyebbül, amikor becsukódik a felesége szobájának ajtaja - külön alszanak. Arra gondol, hogy most bizonyára befekszik a jéghideg ágyába, magára húzza a takarót az orráig, így marad még pár percig mozdulatlanul, majd elalszik.
Az ária még mindig hangosan szárnyal, betölti az egész helyiséget, szinte beleborzong a gyönyörű dallam hallatára. Majd mégis halkabbra állítja a hangerőt, de nem annyira a felesége miatt, inkább fia kedvéért, ne ébredjen föl szegény. A gyermek már öt éves, és látszanak a szellemi fogyatékosság jelei. Ezzel a problémával együtt kell élnie; soha nem lehet büszke gyermekére. "Isten könnyen osztogatja a nyomorúságot" - szokta emlékeztetni magát erre az igazságra.
Tölteni akar egy italt, hogy kellemesen elzsibbadjon tőle, de helyette más elhatározásra jut: telefonál Mártának, a szeretőjének. Az ablakhoz lép megint, egyik kezével nekiszorítja a telefont az üvegnek, másikkal billentyűzi a számokat. Kicsöng, fel is veszik, de sokáig hallgat; nem szól bele.
- Ki az?... Ki az? - hallatszik a vonal túlsó oldaláról.
- Miért van az, hogy mindig rád gondolok?
A nő felismeri a hangot, megkönnyebbül, s most már higgadtan válaszol:
- Mert szeretsz. Ahogy én is.
- Befurakodsz a gondolataim közé, bármit is teszek. Valamitől mindig az eszembe jutsz...
Mostanában megszaporodtak ezek a hívások, mégis olyan izgalommal hívja a nőt, mint az első alkalommal; de végül mindig lecsillapítja magában ezt az érzést, mert nem szereti, ha hangjában felfedezhető az érzelgősség. Nem tartanak sokáig ezek a beszélgetések, ahogy most sem. Néhány perc után elbúcsúznak.
Visszasüpped a fotelbe, újból az italos üveghez nyúl, pedig nincs hozzászokva, nem is kívánja valójában.
Felerősödik a szél. Az éjszakai hideg valahol beáramlik a nappaliba, érzi a homlokán, a vállán, de nem törődik vele. Hallja a magasra nőtt fenyők zúgását. Várja, hogy elnyomja az álom.


Munka után jött Mártához, bár mostanában tovább kell maradnia az irodában; ennek ellenére úgy gondolta, hogy ma kivételt tesz, meglepetést okoz.
Márta a zongora előtt ül, játszik, Zempléni Péter elbűvölten hallgatja. Lágykönnyű futamok szállnak a magasba, ismétlődnek, újra és újra, ha kéri akár egy óra hosszat is. Nézi a nőt, ahogy átadja magát a zenének. Az ujjak játéka. Az arcizmok játéka. A határtalan emberi kitartás végeredménye ez a csodálatos dallam, amit most csak neki adnak elő, ő az egyszemélyes közönség.
Elkalandozik a zenét hallgatva, a szoba tárgyait szemléli körbe; fehérre festett falak, az egyik sarokban állólámpa, mellette ülőgarnitúra, egy asztalon váza, benne néhány elrendezett virág, aztán egy könyves szekrény, rajta egy gyermekről készült és egy közös családi fotó, meg fekete keretben egy férfi arcképe. Három éve vesztette el őket egy autóbalesetben. Márta nem szeret erről az időszakról beszélni, ha szóba kerül, folyton eltereli a szót. Péter tapintatos, nem zaklatja fel feleslegesen, hisz tisztában van minden körülménnyel, ami akkoriban történt.
Márta lassan befejezi a játékot, a férfi mellé telepszik, hozzábújik. "Miért nem lehetünk mindig így?" - gondolja. Péter, mintha megérezné a nőben a vágyakozást, gombolni kezdi blúzát, de kis csalódottságot érez, mert ujjai melltartóhoz tévednek. Kissé meghátrál, a nő észreveszi, segít, kikapcsolja hátul, és valóban, ő is rögtön megkönnyebbül, amikor enged a szorítás. Az ujjak alatt izzik az érintés, a bőr átforrósodik, ahogy körkörösen mozogva járják útjukat a melleken. Tudja már, hogy ezen az estén Péter az övé lesz, teljesen az övé; most nagyon boldog.


Márta a férfi nyaka köré csavarja a sálat, egy csókot nyom szájára, majd kinyitja a bejárati ajtót. Beáramlik a lépcsőház nyirkos hidege.
- Vigyázz magadra! Nagyon hűvösek már ezek a novemberi esték.
A férfi viszonozza a csókot, megsimogatja Márta arcát, majd hozzáteszi:
- Szeretnélek gyakrabban látni.
- Miért?
- Mert mától jobban szeretlek.
- Honnan tudod, hogy mától?
- Nem tudom. Azt csak érzi az ember. Korábban is szerettelek, de mától jobban.
- Akkor holnap is gyere!
- Jövök. Ígérem!
- Nem kell ígérned, csak gyere, ha tudsz! Most menj! Nem tartalak fel tovább.
Mosolyog, megcsókolja szerelmét.
Zempléni Péter kilép a lakásból. A sötét lépcsőház elnyeli alakját, léptei halkulnak. Márta még vár egy kicsit, s amikor a földszinti kapu puffanása is tompán visszhangzik, csak akkor csukja be az ajtót.
A férfi ezt az éjszakát szerelmével töltené inkább. Megfordul a fejében néhány kósza gondolat, miként valósulhatna meg mindez, de mégsem gondolja tovább egyik ötletét sem; most már más problémák elé néz, azokat kell megoldania.


Másnap reggel Márta későn ébred. Ráér felkelni, szombat van. Engedményeket tesz magának - egyébként hétköznap mindig korán kel -, tovább marad az ágyban; lazít a megszokott napirend szorításán. Már fél kilenc is elmúlik, amikor erőt vesz magán, és lerántja a takarót. Besüt a nap, a szoba így még kellemesebb. Az időjárás biztató, de tudja, hogy csak belülről tűnik annak. Valójában hideg van, nagyon is hideg. Arra gondol, hogy szeretne egyszer úgy ébredni, hogy Péter fekszik mellette. Elképzeli a jelenetet: oldalt fekszenek, a férfi átkarolja egyik kezével, arcához közel van a férfikéz, érzi a másik bőre illatát. Aztán kávét főzne neki. De jó is lenne! - gondolja. De nekik ezt nem szabad. Péternek vigyázni kell a látszatra, nem akar otthon újabb problémákat okozni. Elfogadja ezt a tényt, de ettől mégis szomorú lesz. Most már bánja, hogy nem fogadta el előző nap Péter ígéretét.
Tesz-vesz a konyhában, teát főz, reggelit készít magának, majd elkezdi öntözni a virágokat - ezen a héten kissé elhanyagolta őket -, közben jár az agya. Elképzel bizonyos szituációkat: mi lenne, ha Péter elválna, vagy ha a felesége tudomást szerezne viszonyukról. Beleegyezne a válásba? Játszik a gondolattal, hogy összeköltöznek, és akkor megszűnne ez a kilátástalan egyedüllét. Vagy számtalan új probléma merülne föl?
A virágok ki vannak száradva, a talajon az apró, ezüstszínű cseppek nem szívódnak fel azonnal, először csak keringenek a felszínen, mint az eltörött lázmérőből a higany a padlón; de itt mégis keresik egymást, összetapadnak egyetlen hatalmas vízcseppé, s amikor megkapják az utánpótlást, kis tavacska keletkezik a virág szára körül. Nem fogja azonnal felszívni, de nem baj, jön a többi is szép sorjában.
Nyugtalanság lesz úrrá rajta, jókedve egy szempillantás alatt tovaszáll, közben ezt gondolja: "Valamit tenni kell, valamit tenni, ezen a szombat délelőttön, mert megbolondulok! Nem bírom ki itthon!" Öltözködni kezd, felveszi az első, keze ügyébe kerülő ruhát, kapkodva megigazítja haját, kabátot húz; már szalad le, kinn is van az utcán. Átvág a játszótéren, majd egy mellékutca után a forgatagba kerül.
Talán karneválkor hömpölyög így a tömeg - maga sem érti. Halad tovább az emberfolyam sodrásában, úgy érzi magát, ahogy az emberi testben áramlik a vér: előre, hátra, előre, hátra; de lassacskán sikerül éket ütnie a sokaságban. Zsibbadt és tébolyult itt minden.
Aztán kitisztul a szem.
Megszűnik a mámor.
Egy presszó előtt találja magát. Nem ismeri ezt a helyet. Valójában még nem is járt errefelé. Benyit, keres magának egy szabad asztalt, az ablaknál talál is. Kevés a vendég, a terem szinte üres, csak a bárpult előtt áll két férfi. Kabátját a fogasra akasztja, leül. A felszolgáló nem késlekedik, rendel nála egy kávét és egy konyakot. Hamar megfordul, már hozza is. Idegesen tépi ki a cukor csomagolását, közben az jár a fejében, hogy annak idején mokkacukor volt. Valahogy azt jobban szerette. Egy megkezdett doboz cigarettát talál táskájában - vajon honnan maradt ez még? -, mostanában nem ezt hordja, csak felkapta a kabáttal együtt. Amikor az elsőket szívja, megszédül, bizsereg az ujja vége; nincs hozzászokva. Próbál visszaemlé¬kezni, hogy mikor is szívott utoljára, de nem sikerül. Nagyon rég lehetett, valamikor nyáron. Végzi a szertartást ritmikusan: kifújja a füstöt, jó messzire, aztán megint szippant egyet. Megpróbálja élvezni a helyzetet amennyire lehet, de oldalról vizsla tekintetet érez, amitől egy pillanatra megijed. Nem téved, a felszolgáló mosolyog rá. Lehet, hogy ismerkedni akar? Idegesíti, ahogy nézi. Kellemetlen alak! - gondolja. Megissza a maradék italt, elnyomja a cigarettát, majd az asztalon hagy valamennyi pénzt, még a számlát sem várja meg, sietve távozik.
Most hova? - idegesen néz körül. Nem is tudja, hogy merre induljon. Inkább maradt volna még egy újabb ital mellett, az a pincér, bizonyára csak kedves akart lenni hozzá. Semmi több. De most már mindegy, vissza már nem mehet. Újból kint áll a hidegben. Nagyon fázik. Összehúzza kabátja gallérját, és elindul előre.
Újból elnyeli a forgatag.


2

Vajon melyik karácsonyt szerettem a legjobban? - tűnődik Zempléni Péter. Próbálja magában felidézni gyerekkora karácsonyait szép sorjában, azt, ahogy készültek rá, az ajándékokat, de be kell ismernie magának, hogy emlékezete már hiányos, és bizony nem tudná magának a helyes sorrendet felállítani. A legkorábbi, amire visszaemlékszik, a hatvanas évekből való; annyi idős lehetett, mint most a fia. A Mennyből az angyalt tanította vele az apja, hogy majd elénekelik a fenyőfánál, az ajándékbontás előtt. Arra is emlékszik még, hogy anyja mindig tortát készített, aminek nagyon örült, mert kivakargathatta az edényből a maradék krémet. Szerette a pite illatát is; mindig megkapta a tepsi széléhez sült részeket. Szerinte ezek voltak a legjobb falatok, még melegen. Az első időkben mindig az apja díszítette a fát, aztán ketten az apjával - persze, ekkor már tisztában volt az igazsággal, hogyan kerül az ajándék a fa alá. Milyen rég is volt mindez! Aztán arra is emlékszik, hogy a nagy készülődésben anyja és apja legtöbbször összekaptak valami apróságon, és kitört a veszekedés, de azért mégis kellemes emlékei voltak a karácsonyról. Abban is bizonyos volt, hogy akkoriban még érezte a fenyőfa illatát. Mára minden megkopott, már nem érzi azt a kellemes gyantaszagot, amit annyira szeret, sem az illatosított csillagszórót, amikor szikrázik. Valahogy kiveszett belőle az a képesség is, hogy örüljön az ünnepeknek.
Holnap már karácsony szenteste lesz - gondolja. Mindent megvett, becsomagolt, mert nem szokott semmit a végére hagyni. Számba veszi, mit szeretne kapni fia, mit szán feleségének és a többieknek. Még saját magát is meglepte egy aprósággal, de ezt nem fogja mondani senkinek.
Ma egyedül van otthon. Dolgozni kezd az egyik tervrajzán, szépen halad vele. Apja is építész volt, ezt a hivatást mindenképp neki köszönheti. "A hideg matematika párosul a művészettel" - szokta mondogatni fiának. Szemével megkeres egy fényképet, amely az apját ábrázolja és őt, amikor átvette a diplomáját. Apja büszkén öleli át a képen, és örül, hogy fiából is építész lett. Azt remélte, hogy együtt fognak dolgozni majd, hatalmas épületeket fognak tervezni, s később átadja az iroda vezetését is, ha eljön az ideje. Nézi az apja arcát: vékony, szikár ember, rövidre vágott ősz haj, vékony bajusz. Nem olyan arca volt, mint fiának. Talán az udvariasság volt az egyetlen közös vonás bennük? - nem tudja eldönteni. Gyerekként többször bejárt az irodába.
Emlékszik, ahogy apja a tervezőasztal előtt áll, lapozgatja a nagy íveket. A tervrajzok surrogása. Egyhangúan múlnak az órák. Közben ő egy hátsó széken kuporog, s néz kifelé a nagy ablaktáblán, kívülről beszűrődik a fény. Az apja tervrajzok fölé görnyedő sziluettje mellett elnézve egy nagyra nőtt gesztenyefa lombját látja, mely kéttenyérnyi, legyező formájú leveleivel, és tavasszal, kis fenyőfákra emlékeztető virágaival uralja az udvart.
Néha egész délelőttöket vagy délutánokat töltött el így, apjára várakozva, aki fáradhatatlan volt, mindig utoljára hagyta el az irodát. Amikor elunta magát odabent, kiszaladt körbe a függőfolyosón, aztán le egy félemeletnyit a lépcsőn, s már kint is volt. Néha ügyfeleket látott várakozni az előszobában, mert sok megrendelést kaptak. A titkárnő néha kávét készített nekik, majd a soron következőt betessékelte a mérnök úrhoz. Felnézett apjára, amiért emberek vártak az ajtaja előtt. A tanulmányai után együtt dolgoztak, kikerült az új cégtábla is: "Zempléni és Fia Tervező Iroda". Egyszerre csak mindennek vége szakadt apja halálával. Megörökölte a házat, a kertet és az irodát is, de nem mentek úgy a dolgok többé soha: az ügyfelek elfogytak, a megrendelések elapadtak. Nem tudta valóra váltani a szülői álmokat.
Későre jár, egyre inkább pihenőket tart, fájnak már a szemei. Maga elé teszi a telefont, nyomkodja a gombokat, közben fejében gyors számolást végez, mióta is ismeri Mártát. Már három hónapja. Istenem! Már három hónapja! Örökös bujkálás, hazugság. Egy antikvárium¬ban ismerkedtek össze, mindketten ugyanazt a könyvet keresték; természetesen átengedte a nőnek. Márta szabadkozott, de azért nem hagyta magát sokat kéretni. Zempléni Péternek rögtön szimpatikussá vált a nő. Csinos volt. Farmernadrágot viselt, pulóvert és felül rövid kabátkát. A vásárlás után szóba elegyedtek, elkísérte egy darabon, és ezek után ment minden magától.
Kávé egy presszóban.
Egy ital a következő alkalommal.
Első csók, egy eldugott parkban.
Olyan régnek tűnik.
A kapcsolás után Márta hangja hallatszik; érzéki, nagyon kedves. Mindig megfontoltan, választékosan beszél, még a telefonon keresztül is kellemes.
- Szia! Holnap szenteste - kezdi a férfi. - Nem lehetek veled. Talán még gondolatban sem.
- Tudom. Ne zaklasd magad ez miatt!
Érzi a nőben a fájdalmat, nem sikerült lepleznie. Ugyanaz a hang volt, ami mindig elringatta feszült óráiban, amely oly sokszor visszaadta életerejét az utóbbi időkben. De mégis annyira ismeri már ezt a hangot, hogy annak minden kis rezdüléséből, a szavak közötti szünetekből is képes olvasni; és most szomorúságot érzett Márta hangjában, hiába próbálta a nő fékezni magát. Elképzeli a vonal végén az érzéki szájat, a szájszéleket, ahogy leheletfinoman érintkeznek néha a telefonkagylóval, miközben suttog. Maga előtt látja azt is, ahogy magányos estéin a nő egy könyvet vesz a kezébe, lapozgatja, néha megdörzsöli az olvasástól fáradt szemét, majd jellegzetes mozdulattal hosszú, hullámos haját hátrasimítja. Egy asztalkán gőzölög a tea, néha belekortyol, majd kimért mozdulattal visszateszi és folytatja az olvasást.
Most úgy érzi, hogy cserbenhagyja őt.
Márta mintha megérezné a férfi aggodalmát, már-már megtöri a csendet, amikor Zempléni Péter erőt vesz magán:
- Szenvedek!
- Tudom, kedvesem, de ne tedd! - hangja mintha még jobban megszelídülne, simogatja, körülöleli, aminek ellenállni haszontalan.
Most a nő könnyeit látja maga előtt, ahogy csorog le az arcán, és kézfejével megtörli szemeit. Tudja, hogy be kell fejezniük ezt a beszélgetést, most azonnal, mert különben elindul hozzá.


Zempléni Péter másnap későn kel. Amikor a nappaliba ér, felesége már ébren van, és televíziót néz.
- Még nem hűlt ki a kávé. Kérsz?
Az asztalon lát egy tiszta csészét, felesége tehát számított rá.
- Igen, köszönöm!
Jólesik kedvessége, noha előző nap ismét veszekedtek, de úgy látszik ma reggelre lecsendesedett az indulat bennük.
Az asszony kitölti a gőzölgő kávét, odanyújtja neki, aztán egy narancsokkal teli tálat hoz. Egy fotelba ül, felhúzza maga mellé majd betakarja lábát. Hűvös volt a nappali hajnalban és még reggel is. Lassan, precíz mozdulatokkal bontogatni kezd egy narancsot. Pont olyan alapossággal teszi ezt, mint mindent, amihez nyúl - gondolja Zempléni Péter. Néha kibírhatatlan, de beismeri, hogy szükség van erre a kimért, lecsillapult életvitelre, mert a gyereknek ez kell. Ebben a pillanatban aggodalom támad benne, hogy nem elég türelmes a fiával.
- Valami gond lehet megint a termosztáttal. Fáztam, amikor felkeltem.
Igaza van, gondolja, ő is érezte már a napokban, de mindig talált magának más elfoglaltságot, ha eszébe jutott.
- Majd megnézem. - Fia is berohan a nappaliba, a maga játékos módján üdvözli apját, anyjával már találkozott, amikor öltöztette és reggeliztek. Az anya a fia felé nyújt a narancsból egy darabot, a gyerek örömmel elfogadja. Elhangzik még tőle néhány kérdés, hogy mikor kapja majd az ajándékot, és megnézik-e a nagy fát a városban, s mivel megnyugtató válaszokat kap, lekuporodik a szőnyegre és játszani kezd. Felesége kérdezi, hogy a karácsonyfa díszítését vállalja vagy inkább fiát viszi be a városba. Megpróbál összpontosítani a kérdésre, de gondolatai mégis másfelé kanyarodnak: Mártára gondol, aki most otthon, magában készül az ünnepre, magányosan díszíti majd a fát; nem lesz senki, akivel elfogyassza az ünnepi vacsorát. - Beviszem a városba - válaszolja megkésve Zempléni Péter.
Leginkább most odarohanna Mártához, de ettől újból rossz érzése támad. Tudja, hogy ezeket a gondolatokat ki kell vernie a fejéből, ha a nap folyamán helyt akar állni. A fiának azt ígérte még előző nap, hogy kiviszi hógolyózni, de reménykedik benne, hogy a gyerek megfeledke¬zik erről. Hirtelen mégis más elhatározásra jut, átbillen a mérleg nyelve, és valami felrúgja a józanságot. Úgy érzi, helytelenül cselekszik, mégsem akarja döntését magyarázni maga előtt. Öltözködni kezd, majd beszól a nappaliba, hogy be kell mennie az irodába, mert ottfelejtett valamit, nem marad sokáig. Szinte meg sem várja, hogy megkérdezhessék tőle, mikor jön haza. Hallani véli még az ajtóból a gyerek kérdő, gyengécske hangját, amely emlékeztetni próbálja ígéretére, és ettől most nagyon utálja magát.


Még mindig hordja a havat a szél, el kellett volna dobálni reggel, de nem volt kedve hozzá; most óvatosan kell lépkednie, ne menjen a cipőjébe. Halad tovább az úton a garázsig, közben érzi felesége tekintetét a háta mögött, most bizonyára nézi őt az ablakból. Tudja, az asszony nem hitt neki, de most már nem fordulhat vissza, ezen az úton már nincs megállás. Kavarognak fejében az érvek tette igazolására, ugyanakkor az ellenérvek is tódulnak szüntelen. Ebben a játszmában nem győzhet.
Megnyugtató választ próbál keresni elhatározására, de rájön, hogy nincs értelme, mert igazi válasz soha nem lesz. Talán csak egyetlen egy: rossz férj és talán rossz apa.
Beszáll az autóba, indítja a motort. Reménykedik, hogy az automatikus működtetésű kapu nem mondja fel a szolgálatot a fagytól. Szerencséje van, minden rendben. Nem kapcsolja be az autóban a fűtést, fázni akar, kínozni magát, enyhíteni a lelkiismeret-furdalásán a fizikai szenvedéssel. Nagyon lassan, óvatosan vezet. A mellékutak nincsenek letakarítva - egyszer meg is csúszik az autó. Hangtalan hópelyhek csapódnak a szélvédőnek, az ablaktörlő monoton zaja tompán hallatszik belülről. Alaposan átfagy mire Márta lakásához ér, pedig csak félórányi utat kellett megtennie.
A ház előtti játszóteret vastagon belepte a hó, a hinták leszerelve télire, néhány mászóka és egy csúszda magányosan mered az égnek. Egy gyermek az anyjával hólabdát görget, bizonyára hóember készül. Átvág a téren, felmegy az emeletre, becsönget.
Márta meglepődik, amikor ajtót nyit; egy csókot nyom a férfi arcára.
- Nem vártalak!
Beengedi, lesegíti a kabátját.
- Döntenem kellett - mondja a férfi, s most már úgy érzi, biztos magában.
Bemennek a nappaliba, Márta itallal kínálja, amitől kezd átmelegedni. A nő látja, hogy még mindig reszket, gyorsan forró fürdőt készít. Péter kibújik a ruháiból, a kádba fekszik, kényelmesen elnyújtózik. A forró víz kimossa a gondokat, az elme felszabadulni látszik, de a gondok makacsul ragaszkodnak gazdájukhoz, nehezen szabadul tőlük.
Márta beleönt valamit a kádba - illatos -, habot kavar a kezével. Egy kisebb, négyzet alakú frottír kendőt benedvesít, Péter arcára teríti; pont olyat, mint a repülőkön szoktak osztogatni sokórás repülés vége felé, hogy felfrissítse az utasokat. Márta elkezdi mosni Péter vállát, karját, a mellkasát. A kéz finoman siklik a bőrön. Jólesik a víz, Márta figyelmessége, az asszonyi ujjak játéka. Az jár a fejében, hogy az életet nem úgy kellene megélni, ahogy teszi, hanem fonákjával. Akkor minden elviselhetőbb lenne.
Márta először nem szól semmit, dudorászni kezd egy ismerős dallamot. Zempléni Péter leemeli arcáról a kendőt, rámosolyog a nőre. Ő visszamosolyog, a kád fölé hajolva megcsókolja a száján. Aztán Márta kihúzza a dugót; szárazra dörzsöli a másik haját, bőrét, csak hagynia kell magát.
- Nem vártalak ma! - ismétli a nő. Nem lett volna szabad eljönnöd!
Zempléni Péter tisztában van azzal, hogy Mártának igaza van, ilyet soha nem kívánna tőle, mert tudja, hogy meddig lehet elmenni, és azt is, hogy eddig sem lett volna szabad. De az ember esendő, hibát hibára halmoz, és nem képes kihagyni a szerelmet, ami végre megilleti; mert a szerelem mellett nem lehet csak úgy elmenni.
- Tudom - válaszolja a férfi kis szünet után -, de tudtam, hogy egyedül vagy. Nagyon egyedül.
Márta megsimogatja a férfi arcát, hellyel kínalja. Tölt egy csésze teát neki, arra is figyel, hogy autóval jött hozzá, nem ihat több alkoholt. Zempléni Péter elővesz egy kis dobozkát kabátja belső zsebéből. Ajándék van benne, egy női karóra; csak az alkalmat várta, hogy átadhassa.
- Most ne nyisd ki! Majd este! - Átnyújtja a dobozt, majd hozzáteszi: - Boldog karácsonyt!
Márta meghatódva fogadja el, majd egy fiókból ő is előveszi saját meglepetését.
- Boldog karácsonyt neked is!
Márta tudja, hogy a férfi mekkorát kockáztat érte, minden nála töltött perc, órácska, az igazi ajándék ilyenkor.
- Péter! Nem küldelek, de haza kell menned! - Kínlódva ejti ki ezeket a szavakat, majd hozzáteszi: - Kettőnk szenvedélye bűnös, de nem kíméletlen.
- Tudom - válaszol.


Amikor Zempléni Péter kilép az utcára, jéghideget érez. Zordnak és kilátástalannak talál mindent. A járda, amin lépdel pont olyan, mint az élete: gödrökkel, buktatókkal teli. Ezen a jeges úton vigyázni kell, nehogy elcsússzon. Eszébe jut fia, a betegsége, be kell este vinnie a városba, aztán az ajándékozás, a közös vacsora. Egy újabb gondolat tekeredik lassan de kíméletlenül elméjébe, és ez már kitörölhetetlen. Nehéz beismernie és annál nehezebb kimondania, de fél az estétől, fél a karácsonytól, otthon.


A szomszéd magasra dobálta a járdán a havat, melyet kékes fénybe öltöztetnek az utcai lámpák, épp úgy, mint gyerekkorában. Zempléni Péter emlékszik, hogy annak idején, amikor az iskolából hazafelé menet ráállt a fagyban megkeményedett hófúvások tetejére, néha el sem süppedt. Szeretett kóborolni a téli utcákon, akár este is, és szeretett elsőként végigtaposni a szűz hóval betakart helyeken. Most fia is ezt teszi, húzza apja kezét, és bekényszeríti a hóba, nem az eltakarított járdát választja. Nem haragszik rá, enged a gyerek akaratának.
Elérzékenyül.
- Melyik a kedvenc évszakod?
Kérdezi gyermekét, de tudja a választ előre.
- A tél!
Ő is a telet választotta volna, de biztos abban, ha nyáron kérdezte volna meg, egy strandon, fürdőzés közben, a gyerek a nyarat mondja. Fia szemmel láthatólag élvezi a hó adta örömöket, örül a télnek, és annak is, hogy apjával kimozdulhat otthonról. Örül, hogy az apjával lehet.
A Mindenki karácsonyfája nagyon szépre sikerült, ki is volt világítva, de ami a legfontosabb, hogy az alsó ágai alá lehetett állni, mert annyira hatalmas volt a fa ebben az évben. Olyan hatást keltett, mintha sátorban álltak volna. Örült a gyerek örömének, s most már érezte, hogy jól döntött, amikor ezt a programot választotta. Erre még sokáig emlékezni fognak.


Márta nekifog a fenyőfa díszítésének, gyakorlott mozdulatokkal teszi föl az égőket, vigyáz, hogy jusson mindenhova; majd a szaloncukor következik, legvégül a díszek.
"Apa rakja a csúcsdíszt! Apa rakja!" - idéződik fel benne fia hangja; ez volt az első alkalom, hogy együtt végezte ezt a család, és az utolsó is egyben. Mindenkinek megvolt a beosztása: férje helyezte föl az izzókat, ő a szaloncukrot és a díszeket a fiával, de a csúcsdísz a végén a családfőre várt. Amikor rásandított fiára, boldogság töltötte el, mert látta, hogyan érvényesül a gyermek elképzelése; néha suták voltak ezek a mozdulatok, de annál nagyobb volt a lelkesedés.
Ilyen dolgok jutnak eszébe Mártának. Érzi, hogy szorulni kezd a torka és gyorsabban dobog a szíve, de elhatározza, hogy erős lesz, nem engedi, hogy könnyek gyűljenek a szeme sarkában; énekelni kezd, hogy más irányba terelje gondolatait.
Gyorsan végez, aztán lekapcsolja a szoba világítását. Nem teketóriázik, nincs mire várni. Bekapcsolja a fa izzóit, aztán meggyújtja a csillagszórókat is. Repülnek a szikrák, a szobában illatos füst terjeng. Előveszi az ajándékot, amit szerelmétől kapott, hosszúkás dobozka, piros szalaggal átkötve. Kinyitja a doboz fedelét, és elbűvölten nézi az órát; gyönyörű és igen értékes darab. A csuklójára erősíti, aztán kedvenc karosszékét a fa felé fordítja, elhelyezkedik benne. Hosszasan nézi még a fát, próbálja eltalálni, melyik színű égő a leghangulatosabb, melyik kevésbé; a zöld mellett dönt, mert a legszebb fényudvart képzi a tűleveleken.
Sokáig marad még így.


3

Lassan elteltek az ünnepek, de a hó megmaradt, sőt, esett még hozzá. Zempléni Péter szorgalmasan dobálta a havat minden reggel. Ilyenkor mindig úgy érezte magát, mint a katonaéveiben, amikor a kanadai nyárfák alatt söpört; akármennyire is igyekezett, mindig volt lehulló utánpótlás virágzás után.
Sokszor gondolt a fiára, aki egész életében ki lesz szolgáltatva másoknak. Mi lesz, ha majd egyszer magára marad? Bedugják egy intézetbe, ahol ápolók vigyáznak majd rá. Ha szerencséje lesz, néha kiengedik felügyelettel. Talán jobban járt volna szegény, ha meg sem születik, de ezek annyira kegyetlen gondolatok voltak, hogy maga is megrémült tőlük, hiszen szereti fiát, nagyon is. De milyen élet lesz az övé! Amikor nem tudta elhessegetni ezeket a gondolatokat, telefonált Mártának vagy felkereste őt.
Egy alkalommal, amikor a nőnél volt, s megfeledkeztek a világ problémáiról és örömmel adták át magukat a szenvedélynek, Márta megkérdezte tőle:
- Mondd, Péter! Miért nem akartatok még egy gyereket?
"Valóban! Miért is nem?" - tette fel magának a kérdést. Az évek során annyi minden megváltozott. Elhidegült a feleségétől, a felesége is tőle, ezért még jobban beletemetkezett a munkájába. Nincs köztük semmi, már egy éve külön alszanak; hatalmas a ház, van mindenkinek saját helye. Még egy gyerek? Talán tényleg ez lett volna a megoldás, de valójában nem hitt ebben. Az ő gyerekéből csak egy van, őt szereti legjobban ezen a világon, nem lehet helyettesíteni mással, nem lehet lecserélni egy egészségessel. Attól is reszketett, hogyha a következő gyermekével nem lennének problémák, akkor egyre jobban eltávolodna az elsőtől. Lehet, hogy ettől félt a legjobban. Különben is, joga van fiát egy életen át testvérre bízni? Ezt a megoldást sem találta megnyugtatónak. Nem válaszolt a nőnek a feltett kérdésre.
Márta látta, hogy teljesen elmerül gondolataiban, nem faggatta tovább, és soha többet nem hozta fel a témát. Péter számára ő egy sziget, ahol megnyugvást talál, és ezt nem akarta veszélyeztetni.
Bölcs elhatározás volt részéről.


Február végére elolvadt a hó, már csak foltokban volt az árnyékosabb helyeken és ott, ahol az emberek kupacba dobálták, hogy tudjanak közlekedni. Ilyen sokáig rég tartott ki, sokan nem is emlékeztek ekkora télre.
Zempléni Péter tudta, hogy feléjük nem jön olyan hamar a tavasz. A nagy fenyők a ház előtt és a kert hátsó felében a tölgyfák alaposan leárnyékolják az udvart. Ezeknek a fáknak igazán majd nyáron lesz jótékony hatásuk. Kiment a kerti pavilonba, leemelt egyet az egymásra rakott székekből, majd középre húzta az asztalt. Úgy ült le, hogy pontosan a beeső nap kellemes sugarai útjában legyen. Amikor ez a ház épült - az apja építette -, tíz éves lehetett. Már abban az időben is itt szeretett a legjobban ücsörögni. Az anyja mindig itt kereste, ha valamit kért tőle, vagy vasárnaponként, ha kész volt az ebéd. Barátai nemigen voltak, csendes, visszahúzódzkodó gyerek volt, így többnyire egyedül játszott. Szerette a hátsó udvart is, oda már nehezebben értek el anyja hívó szavai. Odabújt el mindig, amikor apja valamiért mérges volt rá, vagy akkor is, amikor anyja és apja veszekedett, és ilyenkor mindig attól rettegett, hogy valami nagy baj fog történni, mert látta arcukon a dühöt és azt, hogy apja egyszer majdnem megüti anyját. De az a pofon nem csattant el szerencsére, soha.
Most is itt sütkérezik, itt most békén hagyják, nem zavarja senki. Újból gyereknek akarja érezi magát, újból örülni az életnek, mint rég, legalább néhány percig.


- Tegnap megtisztítottam az ablakokat - Márta kissé félrehúzta a függönyt, majd folytatta -, hogy jobban süssön be a nap és jobban világítson be a kandeláber a térről. Aztán este az ablak előtt álltam jó sokáig. Kettőnkre gondoltam. Közben többször ráleheltem a tiszta üveglapra, elrontva a délelőtti munkámat, és összegyűjtöttem ujjaimmal a kevéske párát. Hideg volt. Fáztam a szobában... - Majd, mint aki meggondolja magát, így folytatta: - Ki akarok mozdulni a lakásból! Veled! Tavaszt akarok! Vagy inkább nyarat!
- Eljön az is. Nem kell már sok hozzá.
- Milyen végtelenül türelmes ember vagy te! De talán a nyugalmad fogott meg legelőször, ami kisugárzik belőled. Pillanatok alatt elvarázsoltál vele. Még az érintésed sem kellett hozzá.
- Az érintés mindig valami távolságot feltételez.
- Igaz! De a csöndedtől meg valamiért mégis mindig elbizonytalanodom. Vajon mi járhat a fejedben, amikor hallgatsz? Amikor meg nem, akkor sem beszélsz semmi komolytalan dologról. Érdekes történeteket mesélsz. Úgy adod elő ezeket, hogy ne érezzem magam elveszve, amiért én korábban ezekről nem hallottam. Miután elmentél, mindig utánanézek a dolgoknak, hogy egy kicsivel többet tudjak, mint amennyit elmondtál. - Zempléni Péter nem válaszolt, mint rendesen, amikor nem akart. Márta most sem faggatta. - Elvesztem a szavaid között... elvesztem a csöndedben.


4

A szoba most kellemes, a radiátor jó meleget sugároz, be sem kell takarózni. Elgyengítették őket az elmúlt percek. Nézi a férfi arcát, rövidre vágott haját, szemöldökét. Közelről látja a verítékcseppet a homlokon, még nem száradt fel; letörli mutatóujjával. Aztán a szép ívű, de mindig szomorkás szájat, melyet nagyon ritkán látott nevetni, majd széles vállai következnek. Mellkasára teszi tenyerét, aztán a fejét is, úgy hallgatja szívverését, amely még mindig zakatol a domborodó izmok alatt. Még mindig ruganyos a teste, pedig már nem fiatal.
Aztán szemérmesen a vállgödrébe csempészi fejét.
- Üresek a napjaim - kezdi Márta -, a perceket, az órákat szűkmarkúan méred. Én csak várlak. Tudom, nem jöhetsz mindig, nem teheted azt, amit akarsz. Újabban sok a megrendelésed. Néha tizenkét órát vagy az irodában. Keveset vagy otthon is, tudom. De vannak napok, amelyek jobban meggyötörnek. A várakozás teszi mindezt velem. Hosszasan melengetem, dédelgetem szavaid. Emlékezetem apró kis fiókjaiba elmentem őket, majd amikor nagyon egyedül érzem magam, előveszem és újból átélem. Egyesével, mind. - Márta kis szünetet tart, majd folytatja: - Lépteidet hallom a lépcsőfordulóban, mert onnan már felhallatszanak. Ettől mindig megdobban a szívem; azt is hallom, amikor mész el és sietsz lefelé. Máskor meg istenhez fordulok, hallgassa meg imám, hogy csak ne most, csak ne most add ki az utam! Bár tudom, hogy engem már nem ítélhet neked. Nem is kérek ilyet, csak egy kicsivel több órát, napot. De így elfolynak a perceim, mint a homok az ujjaim között. Elfogy az élet.
- Hosszú még az! Ne félj! - nyugtatja Péter, majd a nő kiálló kulcscsontján végighúzza ujjait, középen megállva lefelé fordul, aztán folytatja tovább a mellei között egészen a köldökéig. Érzi, hogy a nő teste hirtelen fázni kezd.
- Boncolgatom a sorsom, mintha egy műtőasztalon lennék. A történetem ilyenkor a test, szépen kiterítem a részeit, majd összerakom másképp, mit egy puzzle, aztán rájövök, hogy hiába minden, akárhogyan is próbálkozom, nem áll össze a nekem tetsző egésszé. Érdekes az élet! Van, aki hosszúnak érzi a csendet, amely körülveszi, mert egyedül él, és van, aki azért találja hosszúnak, mert mással él, mint kellene. A csend és az egyedüllét felfalja az embert. - Márta szavai nagyon keserűek. Látja, hogy a férfi választ fontolgat magában, de nem engedi, hogy magyarázkodnia kelljen, inkább megelőzi; átnyúl az ő oldalán lévő éjjeliszekrényhez, lekapcsolja a lámpát, a sötétben folytatja: - Apró örömöket koldulunk ki az élettől, álmokat szövögetünk. Én a sajátomat veled, de úgy érzem néha, te a sajátodat nélkülem. Mégis meghagysz abban a naiv hitben, hogy kapcsolatunk tartós lehet. - Megsimogatja a férfi haját, majd hozzáteszi: - Még van egy óránk.
Márta gondolatai most máshol járnak. Egy egzotikus, távoli világban.
Ahol mandulaillat terjeng.
Ahol a röpke másodpercek hosszú óráknak tűnnek.
Ahol megtörténhet a megtörténhetetlen.


A nevetés fintorrá módosul Márta arcán. Ne! Péter ne! - kiáltozza, aztán mégis kacag tovább. Ez most egy teljesen más Péter, hüledezik. Annyira hihetetlen. Ritka pillanat ez, az egyetlen ezidáig. Márta nagyot ránt a kezén, a szorítás enged, hisz az a szorító kéz nem is akart valódi fájdalmat okozni; már szabaddá is tette magát, de a férfi könnyedén felkapja, majd az ágyra dobja, és leül maga is az ágy szélére. A nő a férfi mögé kerül, hátrarántja az ágyra. Szájon csókolja, a másik alig kap levegőt. Nevetnek. Élvezik ezt a viaskodást, ezt a játékot. Péter most akarattalannak, engedelmesnek érzi a nőt, megérti, hogy az ellenállásnak vége, megkaphatja őt.
Márta orrcimpája kitágul, ahogy a levegőt veszi. A ritmikus mozdulatok elérik céljukat; talán egész életében emlékezni fog ezekre a pillanatokra.
- Ne mozdulj! Jó így - suttogja a férfi fülébe.
S most a másik engedelmes.
Kis idő múltán Zempléni Péter felöltözik. Magára hagyja Mártát, és nekiáll főzni egy kávét. A konyhában minden kézre áll, de ügyetlenkedik a kitöltésnél: kissé megégeti magát. Míg kortyolgatja kávéját Márta íróasztalához ül; egy fényképalbumot lapozgat, majd felvesz egy útikönyvet Olaszországról. Feltűnik neki, hogy a könyvben néhány fotó helyszíne megegyezik az album néhány képének helyszínével. Márta bizonyára járt ezeken a helyeken. Többször említette, hogy szereti a déli tengereket. Egy kép a férjével, de számára ismeretlen emberek is láthatók, valószínűleg barátok. Majd Márta egy mólónál, aztán a tenger különböző napszakokban, vihar előtt vagy után… Ki tudja?
Felkel az asztaltól, visszamegy a hálószobába. Márta az ágyon fekszik hason fekve, a reluxa résein beszűrődő fény csíkokat fest ruhátlan testére. Csuklóján az óra, amit karácsonyra kapott. Egyenletesen veszi a levegőt, szeme becsukva. A gyűrött, fehér lepedő szerelmeske-désről árulkodik, a könnyű takaró félrehajtva. Zempléni Péter mellé lép, betakarja dereka táján, ne fázzon meg, majd leül egy székre az ágy mellett. "Vajon engem néztek-e már álmomban?" - kérdezi magától.
Csendben nézi a nőt.


5

Zempléni Péter a feleségétől, karácsonyra kapott könyvet lapozgatja. Meglepődött, hogy az asszony a korábbiakkal ellentétben, ennyire eltalálta ízlését. Ugyan nem jelezte neki különösképp, de hosszú idő után először tudott igazán örülni az ajándékának.
Fontolgatja, hogy olvas egy keveset, de fia beront a nappaliba, és kérleli, hogy vigye ki egy kicsit az udvarba, jó idő van. Felemeli a gyereket, odaviszi az ablakhoz, nézik a felhőket, melyek gyorsan szállnak az égen.
Enged fia kérésének.
Valóban szép, derült nap van, az utolsó téli napok valamelyike. Amikor az ablakon néztek ki, nem tűnt olyan hidegnek, így most egy kis meglepetés éri őket.
Fia rohangál körülötte, majd előre szalad. Az udvar végén, a téglafalnál éri csak utol. Vajon mi lehet a falon túl? Nem is tudja. Utoljára talán tíz éve nézett át. De mindegy. Van itt is elég látnivaló - s jobban megszemléli ezt az oldalt. A falat néhol már moha borítja, többnyire árnyékos, előtte elburjánzott páfrányok, bokrok. Annyi itt a számára ismeretlen növény, hogy ez már nem is udvar, hanem arborétum - gondolja. Az apja keze munkáját dicséri minden. Ő gondozott itt mindent, amíg élt.
Nem szoktak eddig jönni. Innen egy másik kavicsos út is vezet vissza a házhoz, megkerülve a tölgyeket. A gyerek ezen indul tovább felfedezőútra, nem győzi követni. Óvatosnak kell lenni, a fák ágai itt lejjebb hajolnak, néhol összeérnek, bujkálni kell alattuk. Azért mégis utoléri.
- Édesapám! Miért fúj a szél? - kérdezi apját, gyengécske, akadozó hangján. Arca kipirulva, a sapka hátracsúszva a fején.
Eszébe jut, hogy annak idején ezt ő is megkérdezte apjától, s erre hosszas magyarázatot kapott. Igaz, ő már egy kicsit idősebb volt ekkor.
- Elmesélem neked kisfiam, de az iskolában is tanulni fogod majd.
- Én is fogok iskolába járni?
- Igen! Biztosan, nem is oly sokára - majd játékosan megsimogatja a gyerek kipirosodott arcát, és megcsókolja haját a feje búbján, aztán megigazítja a sapkát. - "Milyen kis szerencsétlen, de mégis milyen szép!" - gondolja, s magához szorítja a gyereket, megöleli. Amaz rámosolyog, és nagyon örül.
Belekezd a magyarázatba...


Zempléni Péter aznap arra gondol, hogy mégis csak megépíti azt a kisvasutat az állomásokkal, amit már egy éve ígérget a gyereknek; lesznek majd hidak, alagutak, meg fák is. Majd sokat játszanak vele, együtt.


Milyen jó is a gondolat! Oda röpíti az embert, ahova akarja, sokszor meg irányítani sem lehet.
Zempléni Péter Mártához készül. Este megy hozzá, már el is képzeli a nőt, akivel majd szeretkezni fog, akár többször is. Aztán elbeszélgetnek a maguk módján; Márta majd zongorázik neki, italt tölt, megbeszélik hogyan teltek napjaik, amíg nem látták egymást. Talán nem is a testi vágy miatt vonzódik a nőhöz. Mellette olyan lehet, amilyen a valóságban. Nincs kitéve társadalmi elvárásoknak, hogy beszéljen, hogy megfeleljen és mosolyogjon a jövendő győzelemért, a megrendelésekért az irodában, az engedélyekért a hivatalokban, a sikerért, amit korábban annyira szeretett és áhított. Óh, nem! Nem a testi vágy miatt keresi fel a nőt, nem azért, amit otthon nem kap meg.
De a gondolat újból csapong tovább, keresi az utat, mint a patak a lejtősebb terepet, majd célba ér. Most a feleségére gondol, hibákat keres benne, igazolást tetteire. Érvekkel próbálja alátámasztani, hogy mi eredményezte a Mártával való viszonyt, de igazából mégsem lett nyugodt. Aztán fia jár az eszében: orvosi vizsgálatok, számtalan sorbaállás, várótermek, várakozás az orvosok ajtaja előtt, megalázkodás, hálapénzek a zsebekbe. Kibírhatatlan percek, órák. Aggódás. Felesége mindig remekül helytállt, csodálkozott is kitartásán, milyen ügyes!
Mi lett mára ebből?
Nézi az asszonyt, amint fiának magyaráz valamit éppen; milyen ingerlékeny! Istenem! Nincs a hangjában semmi kedvesség. Mintha csak kötelességből tenné, amit tesz. Reggelente még megtalálhatók a szeretet csírái, de estére mintha mindig kihalna belőle. Nézi őket, ahogy küzdenek egymással, mindkettő érvényesíteni szeretné akaratát, de nem tudnak dűlőre jutni. Rádöbben, hogy a gyereknek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint ahogy azt gondolta. Ebben a pillanatban visszataszítónak érzi magát, és ez az érzés még sokáig nem hagyja nyugton.


Márta rosszat álmodott. Verejtékezve ébred, talán beteg lesz. Bőre minden négyzetcentiméte-rén fájdalmat érez. Aztán mégis erőt gyűjt, nem akarja elhagyni magát. Amikor a tükörbe néz, borzadva állapítja meg, hogy hajat kell mosnia, ezért nekifog a műveletnek, pedig nagyon csalogatja vissza az ágy. Gyorsan megfürdik, törölközik, hajat szárít. Aztán tesz-vesz a konyhában, készít egy teát.
Kiszellőzteti a lakást annak reményében, hogy a friss levegő jót tesz majd. A nap hidegen világít be a nyitott teraszajtón. A város egyenletes moraját csak néha töri meg a közelben megálló autóbusz zaja. A készülődéstől eléggé kimerült, ezért visszafekszik mégis. Átalussza a délelőtt hátralevő részét, a délutánt, csak estefelé ébred fel.
Péter hét órára ígérte magát. Eszébe jut a férfi felesége, aki nem tudja boldoggá tenni férjét, vagy nem is akarja; ezért haragszik a nőre. Hirtelen szörnyű bizonytalanság fogja el, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy talán még Péter nélkül is könnyebb lenne az élete, de ezt a megállapítást gyorsan kiveri a fejéből. Végre van valaki az életében, aki kitölti üres óráit, gondolatait leköti, akit várhat, akinek kedvére tehet. Tudja, hogy a férfi mire vágyik, mire van szüksége, ezért mindent meg is tesz, hogy megkapja. Most nem érez lelkiismeret-furdalást, és nem érzi hibásnak magát semmiben. Férje és gyereke halála után megfogadta, hogy nem fog a múltjának élni, csak a jelen számít, semmi más. Nem hajlandó keseregni! Nem akar már józan lenni, nem akarja az erős asszony szerepét magára erőltetni, csak szerelemre vágyik és arra, hogy szeressék. Az imádott test csak hozzá tartozzon, hozzá simuljon, senki máshoz. Márta egész lénye a férfi körül forog. Várja a lépteket, melyeket ezer közül is megismer, de ezek a léptek vészesen késnek.
Hosszú perceket tölt az ablakban, talán egy órát is. Kémleli a játszóteret, hogy mikor áll meg az autó a tér túloldalán, aztán visszafekszik.
Kis idő után mégis felkel, meztelen talpát süti a parketta hidege, újból az ablakhoz lép, szélesre tárja, beengedi a szobába a hűvös levegőt; tüdejét pillanatok alatt átjárja. Rádöbben, hogy ma este hiába vár.
Ebben a pillanatban meg akar halni.


6

Zempléni Péter leül egy padra, összehúzza kabátját, úgy gondolja, vár még egy keveset. Hideg a levegő, bár a játszótér kissé védettebb a környező házaktól. A nagyra nőtt platánok is felfogják a szelet. Tétovázik. Végül mégis elhatározza magát. Amit ő egyszer eltökél, azt végre is hajtja. Tudja, hogy most már kérlelhetetlen.
Hallatszanak belülről Márta fürge léptei, várta már a csöngetést; Péter már több mint egy hete nem volt nála. Ma szombat délután van, négy óra, szokatlan időpont ez. Ezeken a napokon soha nem ért még rá, de a délelőtt folyamán felhívta, hogy szabaddá tudja magát tenni, és jönne. Ahogy kinyílik az ajtó, észreveszi, hogy visszapattan Péter arcáról mosolya, ettől szertefoszlik minden jókedve.
- Szervusz! Gyere be!
Megcsókolja a férfi arcát, amaz visszacsókol ugyanúgy. Péter leül, ahogy szokott, semmin sem változtat, minden mozdulat a régi, mintha ezerszer gyakorolta volna, pedig egyszerűen csak ilyenek ezek a mozdulatok. Arcán látszik csak a zavar, vagy a szégyen. Meg kell keményítenie magát, mert ahogy az első csók a legszebb egy kapcsolatban, úgy a vége szó kimondása a legnehezebb. Nehéz ilyenkor belenézni a nők szemébe, Mártáéba meg különösen nehéz, de igyekszik, ezért felé fordítja az arcát. Alig bírja elviselni a másik tekintetét. Kétségbeesetten keresi előre eltervezett mondandója foszlányait, de mégis belekezd...


A kegyetlen percekből órák lettek, a délutánból este. A hosszú idő sokkal inkább hallgatással telt. Márta nem sokat kérdezett, az elmúlt hónapokra gondolt. Vége hát a várakozásoknak. Néha börtönnek érezte a lakást, most aztán szabad, mehet, amerre lát, mint ahogy korábban tette, mielőtt Pétert megismerte: magában rótta a város utcáit, vásárolt, még akkor is, ha igazából nem is szenvedett semmiben hiányt.
Előveszi újból gyerekkori énjét; emlékszik, amikor anyja tanítja, és magyarázza neki, hogy vigyázzon a férfiakkal. Mindig megfogadta a tanácsait, s többnyire mindig az elvárásoknak megfelelően alakultak dolgai, de most valahogy rossz vágányon haladt. Érezte ezt már az elején, de annyira akarta a férfit. Hajlamos arra, hogy csak saját magában keresse a hibát. Ha jobb lett volna és kedvesebb, vagy talán titokzatosabb. Nem kellett volna ennyire kitárulkozni Péter előtt. De nem képes a megjátszásra, csak önmagát adta. Egy nő, aki társra, szerelemre vágyik, aki harminchat évesen ötvennek érzi magát. Vajon hol rontotta el? Elrontotta egyáltalán? Honnan merítsen most erőt? Az erő véges, egyszer elfogy, és akkor mi lesz? Hiába minden...
Úgy dönt, nem gyötri magát tovább. A mozik plakátjai új filmeket hirdetnek majd, az újságos messziről köszön, megismeri, a férfiak előre fogják engedni az áruházak bejáratánál, hiszen fiatal és vonzó nő; és ő örül, hogy felfigyelnek rá. Talán éjszakai szórakozóhelyeket fog látogatni a belvárosban, és hajnalban megy majd haza. Látni fogja a kelő napot, feltűnnek majd az utcák fái, más megvilágításba kerülnek és elvesztik varázsukat a házak elfüggönyözött ablaki. Nem lesz titokzatos többé semmi. Aztán felszáll az első, hajnali autóbuszra, talán megismerkedik a vezetővel, vagy kiszemel egy férfit a járművön, mellé ül, és hagyja, hogy szóba elegyedjenek vele. Igen! Talán ezt fogja tenni. Új embereket fog megismerni, új fel-adatok várnak rá. De amilyen hirtelen törtek elő gondolatai keserűségében, olyan gyorsan le is peregtek, mint egy rövidfilm kockái.
Visszatereli figyelmét Péterre, és újból őt nézi. Eddig az ágyon ült, két kezével hátul támasztva magát. Most felkel, először a zongorához lép, aztán az ablakon nézelődik kifelé; zavartan rámosolyog a férfira, aki lehajtja ugyan fejét, de szemével követi, végül felkapcsolja az állólámpát a sarokban. A sötétségből gyenge világosságot varázsol, a lámpa fénye sárgára színezi a falakat. Megszólal:
- Velem voltál, amikor levegőt vettem. Velem voltál, amikor teát főztem, amikor a sarki fűszereshez mentem vásárolni, amit szeretsz, és akkor is, amikor éjjel leoltottam a lámpát, és egy imát mormoltam értünk. De jó! Legyen, ahogy akarod! - Nagyot sóhajt, majd hozzáteszi: - Azt gondolod, hogy a mi történetünk itt véget ért. Pedig benned él majd a zongorám hangja, az Első arabeszk, amit annyira szerettél. Először még csak lelkiismeret-furdalásod lesz, aztán majd nem találod a helyed. Később, egyik reggel, kávé közben magad mellé veszed a telefont, és azon töprengsz, felhívj vagy sem. Próbálod felidézni a számomat, emlékszel még, erre megkönnyebbülsz egy kicsit, de bizonytalan vagy. Aztán, amikor már kilátástalannak érzed a helyzeted, mégis csak felemeled a telefont, majd billentyűzöd a számokat. De ne hívj! Mert az a nő, már nem én leszek...
Az akaraterő véges, a sírás kerülgeti.
Zempléni Péter feláll, készülődik. Izmai ólomnehézséggel mozgatják tagjait.
Márta bénultan nézi, ahogy Péter felveszi a kabátját, marasztalni szeretné most már mégis, mégsem jön ki hang a száján. Megpróbál egy gyengécske "Ne, Péter! Ne menj!" mondatot kipréselni magából, de hangja erőtlen, túlságosan kétségbeesett, és halkra sikerül. A torkában dobog a szíve, szinte levegőt sem kap. Legszívesebben megragadná a férfi karját, s nem engedné el, de minden idegsejtjével ráparancsol magára, hogy "nem, nem szabad!". A férfi úgy tesz, mintha nem hallaná, nem látná; érzéketlenséget erőltet magára, de a sírásra görbülő száj látványa megindítja. A vigasztaló szavak mégis elmaradnak, helyette inkább csak önmagát ismétli:
- Eldöntöttem!
- Nem mered tovább bonyolítani az életed. Hát persze! A te döntésed! - Ezért az utolsó kísérletéért már szégyent is érez Márta.
Zempléni Péter megsimogatná Márta haját, karja mozdulna is, de a nő elhúzza fejét. Kilép az ajtón, újból érzi a lépcsőház kissé dohos szagát, tudja, hogy utoljára. Megindul lefelé. Nem néz hátra.
Márta becsukja Péter mögött az ajtót, ráfordítja a kulcsot, de elidőz még az ajtónál, hátha mégis meggondolja magát a másik, és a lépcsőfordulónál megfordul, majd ismét bekopog. Milyen boldog is lenne akkor! Véget érne ez a rémálom, mintha ez a szakítás meg sem történt volna. Megbocsátaná az elmúlt órákat. De nem! Hallja a lépcsőházban a volt szerelme távolodó lépteit, s tudja, hogy ezek a léptek már nem hozzá viszik a férfit.
Nehéz lemondani a repülésről.
Nehéz leszállni a földre.
Mindig rettegett ettől a naptól, mindig félt, hogy nem lesz képes kibírni. Amikor férje és gyereke meghalt, akkor is nagy lelkierő kellett, sokkal nagyobb, mint most. De ebben a pillanatban, hogy szeretteire gondol, még elveszettebbnek érzi magát, valamiféle megingást érez magában, kezdi elhagyni az ereje.
Az ágyra roskad, összehúzza magát, mint egy gyermek az anyja hasában, zokogni kezd. Ez után emlékek tódulnak agyába, a férfival töltött, meghitt órák. Majd tompultság fogja el és az ijesztő magánytól való félelem. Úgy érzi, minden elvesztette az értelmét. Haragot is érez, legszívesebben káromkodna, de mégis inkább isteníteni kezdi magában Pétert. Tudja, hogy sokat kapott tőle, de ő is sokat adott.
Elhatározza, hogy másnap kimegy a temetőbe a férjéhez és a fiához. Egyik bánatával elnyomja majd a másikat.


Ha beköszönt végre a tavasz - gondolja Márta -, és megszűnik ez a szürke, téliálom-szerű hangulata, visszatér a valódi életbe: nagyokat fog sétálni, újra felfedezi majd az embereket, ismét keresni fogja barátságukat. Elszokott a barátaitól. Márta rádöbben, mennyire elhanyagolta őket. Most úgy érzi, hiányoznak. Eszébe jut egy férfi is - a nevére már nem is emlékszik -, aki Péter előtt próbálkozott nála. Milyen könnyedén utasította vissza akkoriban. Mennyire furcsa most a másik oldalról szemlélni a dolgokat! Vesztesnek lenni. Talán meg kellene keresnie, vagy össze kellene futni vele valahol; mintha véletlenül történne.
Próbálja elterelni figyelmét Péterről, olvasással, de azt veszi észre, hogy nem tudja, hol tart a könyvben. Az emlékek mindig vissza-visszatérnek. Ilyenkor néha beszél a férfihez magában, mintha ott lenne vele, s titkon reménykedik még, hogy mégis megszólal a telefon, bejelentkezik az imádott hang. Felkavarja még az a szempár, görcsbe rándul a gyomra, ha rá gondol, de már nem úgy, mint rég.


Márta arra gondol, ha elegendő pénze lenne, elutazna valahova, talán Párizsba, mindig szerette volna látni. Napokig sétálna a Szajna-parton, és megnézne mindent, amiről sokszor álmodott. Amikor lemegy a nap a Diadalív mögé, végigsétálna a Champs-Élysées-n, és megnézné a kivilágított fákat, a kirakatokat. Felkeresné gyerekkori barátnőjét, aki oda ment férjhez. Úgyis mindig hívta, hogy látogassa egyszer meg. Vagy délre, Itáliába utazna, megnézné újra Rómát. Esetleg a tenger felé venné az irányt. A férjével is ott voltak nászúton. Igen! Ez lenne a legjobb a felejtésre.
Leül a zongora elé, és játszani kezdi, amit annyira szerettek mindketten, de megzavarja valami odakintről.
A ház előtt a játszótéren egy hinta nyikorog, egy gyermek lábai a magasba szállnak. Anyja szelíden dorgálja: "Lassabban! Lassabban!". Márta látja, hogy a szemközti házban egy öregember az ablakpárkányra könyököl; a feltámadó szél a nyitott ablaknál meglebbenti a függönyét, így az öreg feje néha előbukkan majd eltűnik, mintha pontosan őt nézné, de ráébred, hogy nem őt, hanem a játszótéren levőket. Nem tévedett, integetnek is egymásnak.
Valóban felerősödött a szél, ezért Márta behajtja az ablakot. Állít egyet a reluxán, amitől a fények csíkokban esnek a falra, ezzel a maradék világosságot is megfelezi a szobában, de a zongora előtti falon egy keresztre feszített Jézusra teljes árnyék borul. Újból leül játszani. Kívülről. Nem gondol semmire, csak a darabra összpontosít. Most már észre sem veszi, hogy odakintről megszűnik a nyikorgás, az anya és a gyerek szaladnak be a szemközti házba.
Esni kezd.
Tavasz van.


Pécs, 2006. április 30.






Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News3&file=article&sid=775