Fullextra.hu - Katesz: A hegyeken is túl...

A hétvégén olyan csoportos foglalkozáson vettem részt, amire már évek óta vágytam.
Jogos a kérdés: Miért vártam idáig? Azt gondolom, talán most értem meg rá igazán.
Csütörtökön nekem szegezték a kérdést:
- Jössz? Csináljuk?
- Persze! – mondtam – Vágjunk bele!
És szombaton már ott csücsültem egy kedves kis lakásban, kedves emberek között.
A tanfolyamot mindig meditációval kezdtük és zártuk. Aki meditált már, az tudja, hogy a gyakorlatok célja a befelé fordulás, saját belső lényünk megismerése, továbbá megszabadíthat a hétköznapi leterheltségtől, ami tudatunkat éri.
Bevallom, én azelőtt soha nem meditáltam, nem tudtam elképzelni, hogyan fogok lecsendesedni, amikor folyton ezernyi gondolat cikázik a fejemben.
Mesterem elmondta, hogy meditálás közben, aki nem lát képeket, ne keseredjen el, ne akarja görcsösen, mert ezt mindenki másképp éli meg.
„Képeket? Milyen képeket? Olyan, mint egy film? Vagy elég annyi, ha valaki vizuális típus? Én az vagyok! Nagyon is!”
Az első napon rendben lezajlott a dolog, tizenhárom ember körbeül egy kis szobát, egyenes hát, „hand in hand.”
Mesterem nyugodt hangon olvasta a szöveget, mi pedig próbáltuk elképzelni, ahogyan a pici szoba helyett egy gyönyörű vízesésnél fürdünk az élet vizében, és lemosunk magunkról minden negatív érzést. Fantasztikus érzés volt.
Ám a döbbenet csak a második nap reggeli meditációja során ért.
Ekkor már „beavatottak” voltunk. A koreográfia ugyanaz: lótuszülés, egyenes hát, kéz a kézben, szem becsukva.
Már csak befelé figyelsz, légzésed nyugodt, egyenletes.
Ezúttal egy virágos réten jártunk, ahol a fű még vizes volt a reggeli harmattól.
Lefeküdtem, és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom, és a boldogság egyvelege.
Csak magamra figyelek. Senki, és semmi nem számít. Csak Én.
Végtagjaim lassan elernyedtek, szinte lebegtem. Jó ideig feküdtem még ott, mikor meghallottam mesterem hangját:
- Ideje tovább menni!
Felkeltem, és elindultam az ösvényen egy csodás hegy felé. Ahogyan egyre feljebb haladtam, kiértem egy tisztásra. Mesterem ekkor megkért minket, hogy minden lelki fájdalmat, terhet pakoljunk le, hagyjuk itt.
„Istenem adj erőt, hogy le tudjam tenni a terhet, azt az iszonyatosan nagy fájdalmat, amit imádott Apám elvesztése okozott…”
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Amint felértem a hegy tetejére, körülnéztem, és csodálatos látvány tárult elém.
Láttam a helyet, ahonnan elindultam, ahol otthagytam minden bánatom.
Lekuporodtam egy nagy tölgy hűs tövébe. Ahogy pihentem, egy pici piros pontot láttam a hegy lábánál. Felfelé tartott. Hozzám jött. Egy szellemi segítő (láma) érkezett, hogy elárasszon engem a belőle áradó szeretettel.
Távolról újra hallani véltem mesterem hangját, aki bátorított, hogy kérdezzek valamit a Lámától, és az válaszolni fog nekem vagy képekben, vagy érzésekben, de mindenképpen tudni fogom, mit szeretne mondani.
Egyetlen kérdés nyomaszt már 2008.08.09.-e óta, megkérdezem hát:
„Mondd Láma, az Édesapám boldog? Megtalálta a békét és a harmóniát a Ti világotokban?”
Ő megfogta a kezem, lényéből csodálatos fényt árasztott, és ekkor mintha én magam is kaptam volna abból a fényből. A szívem szaporábban vert, és olyan boldogságérzet lett rajtam úrrá, melyet még soha nem tapasztaltam.
Az arcom forró, és talán vérnyomásom is ingadozni kezdett egy picit azokban a másodpercekben.
Ekkor már könnyeim is megállíthatatlanul csorogtak végig arcomon.
Csodálatos érzés volt, leírhatatlan. Apu üzent nekem, hogy jól van, és boldog!
A Láma elbúcsúzott, és elindult. Szerettem volna utána szólni, hogy ne menjen még, érezni akarom ezt a boldogságot, de amilyen gyorsan jött, oly gyorsan el is tűnt.
Elindultam visszafelé, s ahogyan a tisztáshoz értem, már nem találtam ott a lepakolt „dolgaimat.” Elvitte őket. Többé nem fáj. Soha többé!
Nehezen tértem vissza a kis szobába a többiekhez, arcomat még mindig könnyeim mosták. Ám ezúttal már nem éreztem azt a fájdalmat, azt az űrt, ha Apura gondoltam. Helyére beköltözött szívembe a béke, a szeretet, és az elfogadás.
Szeretlek Apu, Nyugodj Békében!