Fullextra.hu - Thalassa: Gyertyaláng

Már sötét volt, mire a vonatom beért az állomásra. A sápadt fényben is jól láttam, hogy szakad a hó. Nem örültem neki, mert egy jó negyven perces séta várt rám még a békés hazaérkezésig. Hideg is van, a hó is esik és még gyaloglás is van. Pompás - gondoltam magamban.
Lekászálódtam a vonatról, a peron síkos volt a hetek óta tartó fagy miatt. A tömeg és a hókupacok között manőverezve próbáltam a legközelebbi kijáratig eljutni. Az arcom megcsapta a fagyos szél, összerezzentem. Feltekintettem az égre és az arcomba húztam még jobban a sapkám. Indulás.
A város egészen üresnek tűnt, az utak fehérek voltak, látszott, hogy a hóekék még valamerre másfelé dolgoznak. Szinte térdig gázoltam a fehér lepelben, miközben csak az oltalmat adó otthonomra gondoltam. Arra az otthonra, ahol nem vár senki és semmi. Nincs mit ezen szépíteni. Valamikor persze élet töltötte be, de mostanra üres, hideg kis lak lett. Most azonban ez is elég. Érzem, hogy az ujjaim egyre inkább áthűlnek a kesztyűmben, kell a meleg. Ha már más nem, hát fűtés azért még vár. Másra most talán nem is vágyom.
Ropog a friss hó a lábam alatt. A lépteimet figyelem. Egyik láb mozog a másik után, előre, egyre gyorsabban, szinte szárny emel. Felpillantok. Egy nagy társasház mellett visz el az utam. Félúton járok. Nézem az ablakokat, ahogy selymes fényük kiszökik az utcára. Arra gondolok, hogy minden fénysugár mögött valaki él. Talán éppen a konyhában mosogat, esetleg fáradtan a tévé előtt gubbaszt, vagy a gyermekének segít a leckében. Elmosolyodom. Szeretek azon gondolkodni, hogy mit rejthet egy-egy kivilágított ablak. Annyi ember él a földön, annyi gondolattal, tettel, vagy éppen meg nem léptett lépésekkel. Mind egy külön sors.
Haladok. Egy-két-hár. Számolom a lépéseimet. Mielőbb be akarok nyitni az előszobába, hogy arcon csapjon a meleg, száraz levegő. Istenem, de hideg is van, ha az ember nemcsak kívülről, hanem belülről is fázik. Ha ezen az utcán végig érek, akkor már az utam háromnegyedén túl leszek. A társasházakat már elhagytam, innen már csak azok az utcák vannak hátra, ahol a zöld gyep és a kiskert között csendben bújnak meg a különálló házikók. Jó környék ez. Olyan, ahol szerintem biztos ismerik egymást a szomszédok, és este is át lehet menni, kérni egy bögre lisztet. Mindig szerettem erre sétálni, annak ellenére, hogy én itt idegen vagyok. Egy ember, aki elmegy a járdán, és ahogy belépett ebbe a világba, úgy ki is lép onnan a másik oldalon.
Apró kontyos ház előtt visz az utam. Amolyan régimódi épület ez vastag falakkal, és pici ablakokkal. Fazsaluk vannak rajtuk, de nincsenek behúzva. Nagyon gyenge fény árad az utcára. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, belesek. Mint egy tolvaj, aki éppen pillanatot lop. Egyszerre szégyellem magam és futnék tovább, mielőtt észrevesznek, ugyanakkor a lábam nem enged. A szemem éhesen töri magát be a kis helyiségbe.
Egy nénike és egy bácsika ül bent a szobában. Az asztalnál ülnek, étel gőzölög közöttük. Egyetlen gyertya világít középen. Egymásra néznek és mosolyognak, szeretet van a pillantásukban, önkénytelenül is viszonzom nem nekem szánt gesztusuk. A halvány fényben, amit az apró gyertyaláng nyújt, most veszem csak észre, hogy fogják egymás kezét. Megálltam. Nemcsak a testem, hanem a lelkem is. Hallom, ahogy a szívem dobog. Már nem az öregeket nézem, csak a táncoló gyertyalángot.
Csak egy szemhunyás volt és már mentem is tovább. Magam mögött hagytam azt a kedves ablakot, de pilláim mögött még mindig látom. Már nem érzem magam üresnek. Láttam őket, belestem valamibe, ami csodálatos volt. Még mindig ropog a hó a lábam alatt, de már nem fázok. Csörög a kulcs, mintha nem is az én kezemben lenne, nyílik egy kapu, de mielőtt belépek, még visszanézek. Igen, így szeretnék egyszer élni én is. Kézen fogva valakivel a gyertyaláng fényében.