Fullextra.hu - kisssp: Ajándék

Most is a templomkert kerítésénél állt a csorba szegélynek támaszkodva. Nézte, miközben anyja kezét fogva ellépkedtek mellette.

Néhány hete figyelt fel rá. A betlehemhez mentek a térre. A kislány messziről szemlélte a családokat. Később közelükben az alacsony vasrácsba kapaszkodva bámulta a kivilágított jászolt. Tekintetük összeakadt, de megszólítani nem merték egymást. A lányka csendben visszalépkedett a kerítéshez, mert egy jólöltözött, sötétruhás férfi odébb tessékelte, hogy az övéik jobban elférjenek. Vele egykorúnak, vagy inkább valamivel fiatalabbnak vélte. Iskolába nem járhatott, mert minden elsőst ismert. Csak templomba menet figyelte meg, amikor nagyanyjával szombat délutánonként a szokott úton lépkedtek. Azelőtt inkább ővele járt, mostanában jönnek apáék is. Nagyival szívesebben. Ő mindig válaszol kérdéseire, türelmesebb, nem siet, mert nem is igazán tud már. Szüleivel az utolsó pillanatban értek legtöbbször oda. Gyakran nem kaptak helyet elöl, pedig onnan szerette nézni a szertartást. Főleg a ministráns gyerekeket. Irigykedve bámulta hosszú, fehér ingüket, és azt a fiút, aki közben megkoccanthatta a csengőt. Az első sorokban voltak üres padok. Kérdezte apját, miért nem ülnek oda, hiszen ott még párnák is találhatók a padokra téve. Nem értette, miért állnak üresen, és miért van, hogy a rosszabbul öltözöttek, az anyja szerint a szegények, csak a hátsó sorokban ülnek, vagy ácsorognak a fal mellett.

- Mi szegények vagyunk, azért nem ülhetünk a párnára? - kérdezte anyját.

- Nem vagyunk szegények, de annyira gazdagok sem - suttogott vissza -, de most már figyelj, maradj csendben!

A szertartás végén hallgatta a plébános urat, akit ismert a hittanoktatásról. Már járhatott a többiekkel. Beszélt Krisztusról, aki szerette a gyerekeket, a kisdedeket, (akiket most másként neveznek, bébiknek) és a szegényeket, elesetteket. Meg, hogy követni kell őt, meg tanításait. Nagyi sokat segített: elmondott mindent, amit ő nem értett, hogy mi a bűn, meg a kárhozat, meg a paradicsom, mert a heti oktatáson még nem jártak ott.

A kinti kislány - a kerítésnél - jutott eszébe.

- Ő biztosan nagyon szegény - gondolta -, a terembe sem jön be, csak az ajtó üvegén át látta néha bekukucskálni. Intett is neki. Kabátja kopott, sapkája vékony, kilóg alóla két sötét froncsikja, amiben nem visel szalagot. Kesztyűt sem hord. Persze, az jó, mert nem kell hógolyózáskor vigyáznia - morfondírozott magában.

A "Menjetek békével!" után araszoltak anyjával ki a térre. Kerültek még egyet a betlehem felé. Nézegette a színes bábukat, a szépen megvilágított házikót, az állatokat. Aztán indultak haza.

A kislány akkor lépett ki a kerítés mögül a lámpafénybe - amelyet közben bekapcsoltak -, és szökdelt a feléje hajló fiatal nő felé. Láthatóan felélénkülve ugrált az asszony kezét nem eresztve, mosolygósan fel- felnézve a hozzá beszélőre.

Az éjféli misén mindnyájan ott voltak. Csak Papó hiányzott, mert őt a nyáron a temetőbe vitték.

Nagyi kezét fogta, baljában a pandamaciját szorongatta, amit a sok ajándék közül kiválasztott, és amelyet engedtek magával hozni. Szerette volna megmutatni az ismeretlen kislánynak. Maga sem tudta, ez miért jutott eszébe. Talán, mert nincs testvére (anyáék mondták, hogy elég ő), pedig neki nagyon kellene, pont olyan, mint az a kislány. Nincs gyerek, akinek megmutathatta volna az ajándékokat. Az osztályból a barátnői csak az ünnepek után jöhetnek, mert úgy illik anya szerint...

A kislány nem volt a szokott helyén. Másnap délelőtt sem látta. A mackót ott szorongatta a kezében, nem tudta megmutatni neki.

A következő szombaton is a kerítésnél ácsorgott. Amint elmentek mellette, egymásra néztek, de Nagyi húzta, mert idő volt. Látta még, hogy a kislány a megemelt maciját bámulja, de nem olyan örömmel, mint ahogy ő gondolta.

- Meg kellett volna állni, beszélni vele - bánkódott -, Nagyi biztosan várt volna néhány percet - gondolkodott magában a helyükre ülve.

Kijövet még egyszer megnézték a jászolt. Nem volt kivilágítva rendesen. Nem is tetszett annyira neki. A kislány sem volt sehol, pedig ilyenkor az a néni nem szokott még jönni érte.

Odaszaladt a kerítés mellé, ahol a lányka mindig állt, és a csorba kő mellé, az árnyékba ültette a szőrös kis pandát.

A mama később kérdezte: - Hol az ajándékod? Csak nem veszítetted el? No nem baj, úgyis van elég az állatkákból!

A következő szombaton a túloldalról látta, kezében szorongatta a plüssjátékot. A lánykán nem látott örömet, de ő boldog volt, hogy amaz megtalálta, mert hogy neki szánta azt.

- Tudta, elvette! - ujjongott magában.

Odabenn elhatározta, megállnak Nagyival, beszélgetnek, talán elhívhatja magukhoz a kislányt, együtt játszhatnak majd. Gondolatban a nevét találgatta, hogyan is hívják?

Alig várta, hogy az utcára kiérjenek. Betlehemet sem mentek nézni. Nagyit a kőkerítés felé húzta igyekezetében.

A lányka nem volt a helyén. A szeglet üres volt, a lámpa árnyékában, a csorba kövön ott ült a mackója, a kőfalnak támasztva.

Hirtelen üresnek érezte magát, nagyon szomorúnak.

A kislányt azóta sem látta.

Soha többé.