Mondani kén’ valami búsat,
csókosat, feketét,
hogy a világ szürke
leplét tépje szét,
s hagyni, hogy csókok számat,
szívemet meg valami
magammal cipelt bánat.
Mondani kén’ valami magyart,
Istennel pörlőt, igazat,
amitől az úri nép alél, és kitagad,
s hagyni, hogy szelíd bús alázat
váltogasson szívemben
emésztő boros lázat.
Halálra kén’ csókolni egy szeretőt,
versbe gyűrni homlokomon a redőt.
Sétálnék a Szajna-parton,
gomblyukamban a Hortobágy,
nagy, kunfajta szemeimben
hol mélázna, hol égne a vágy.
Vénülő kezemben árvalányhajat tartva
kén’ ülni egy hintaszékben,
párosan egyedül maradva,
s nászban elvérzett héjaként
hullani az őszi avarra.
Törött vonóval, szakadt lószőrrel
sanzont kén’ hegedülnöm,
s hagynom, hogy a magyar rög
végül maga alá gyűrjön,
s egy nagy, fekete kalap
alá temessen,
hogy rémálmos Nagyúr
vigye pokolra
kívül-belül enyésző testem.
Lelkemnek az égen dörömbölni kén’,
míg túloldalon, kezével a kilincsen
hallgatózna fejcsóválva az Isten.

És csak sírni, sírni, sírni,
és kén’ tudni írni, mit magamra sebzek,
hogy Néki ajánlhassak egy verset.