Piroman: Címtelen szonett
Dátum: Augusztus 04, szerda, 12:33:06 Téma: 94. szám
Minden ébredéssel elhagyom talán,
álmodom, hogy élek és remek dolog,
hogy megint vidám, na és szabad vagyok,
nincs teher, ha nincs örökbe rég tanyám.
Nem vigyáz a tűz, a víz, szelíd szemed,
hangodat se rejti már a nyári szél,
s nem tudom, hogy épp kinek zenél, ha kér,
...megint én se mondanék neked nemet.
Szép az út, pedig csak elsuhan veled,
zúg a fák között a zöld, a fény ragyog,
mert nekem szeretni kell, s az út szeret.
Míg te elmaradsz, sötétre itt vagyok,
csöndbe burkolom hiánytalan helyed,
s nézhetem ma Berkenyén a csillagot.
A művet a_leb ajánlja figyelmetekbe.
Szonett. A forma, ami hanggá, érzelemmé alakítja a mondanivalót.
Ennek a versnek az összes szépsége egésszé oldódik, talán éppen a formája által. Szóhasználata, képei, maisága ugyanakkor rendkívül érdekessé teszik ezt az egészet, mert elemeinek összességénél több, amit ad. Nem, nem csak a személyes élmények, a berkenyei égbolt emléke okán, hiszen a záró sorig a történet egy szabad, mégis a szépet, a múlót örökre magába záró ember megnyílása. A lélek képessége, hogy nem lehet megkötni kívülről, de kötődni igyekszik ezer szállal, és ezeket a vágyakat manifesztálja útban, elsuhanó fákban, múlt szerelemben, emlékek visszaidézésében. A vers estközeiben szinte mindenkit megszólít, aki valaha (és ki nem?) vágyta, vagy megélte a szabadságot, a nyitott világ fizikai és belső távolságait. Minden váltásában ott a kontraszt, a vagyok a világban és van a világ bennem együttese, az örök kérdés a szabad érzelmekről, a múlt miértjei.
Nem enged el a vers. Képek szakadnak fel bennem, hozzáidézett érzések, hiányok fájdalmai, a végtelen csendje. Egy perc, egy nap, egy nyár, egy élet kiterjedései.
Ízlelgessük, érezzük át a szavakat, a gondolatokat szigorú jelentéstartalmukon túl. Minden mozzanata, hangja, átjáró egy másik világba. *** (a_leb) ***
|
|