Előlem úgy rejtőzködöl
mint egy folyton játszó gyermek.
Tavaszba s nyárba öltözöl,
míg télben s őszben kereslek.

Megkérgesedett szívemmel
karöltve vágtunk az útnak.
-Leszek így is, úgy is: Ember.
S magamnak megtanullak!

Mondtam kövér felhők alatt
és hanyattdűlt füvek felett,
de Téged, gyertyaláng-alak,
teremtett ködök rejtenek.

S mint aki csak sárba kellett
s mintha nem képmásod lennék,
égből a szívem, mint meggyet,
e csend-évek földre verték.

Most én akarom,
hogy zengjen az a zsoltár!
Ránk születéskor
egyszer már igent mondtál!

A megváltásnak immáron vége!
Hát ki másnak méressünk?
S mivégre?

A Te lehelleted
sírt fel egykor, kis mellkasomban.
Nem elég hűség-e mondd,
hogy szívem még mindíg dobban
és teremt?
Ím, itt a versed...

És ha nem szeretsz
-csupán képedül-
úgy végig csak
magad szeretted!

Tollamon át
Tiéd e világ.
Hajolni, illatos női hajba
velem hajolsz.
-Szeretlek.
Súgod a számmal
gyöngy szemeknek,
s kérdésre:
hogy vagy?
Te válaszolsz.
Mosolyod fülig szalad
mert nyár illatát sodorja a szél...
Mert fázunk, künn hó szakad,
de benn a vér
szerelmet mesél...

Amit kaptam,
Neked visszaadom
egy örök teremtésben.
Veled karöltve éltem
-jól, rosszul-
amit eddig leéltem.

Uram, most nézz meg engem!
Adósod nem maradtam.
Ne legyen hát a szívünk
egymást égető katlan.

Úgy fogadlak, mint testvér a testvért,
kik egy vérből valók.
Úgy fogadlak, akár lélek a lelket,
mint kikötők a hajót.

Mindeneddel együtt várlak.
S ha kellek, hát
mindenemmel együtt kelljek!

Az első dobbanással
beteljesítettem a terved.
Uram, én Téged megérdemellek!