Fullextra.hu - AngyaliAndi: Olajfolt és tűsarok

Gondolom, mindenki ismeri azt az érzést, amikor az emberre rátör a vágy, hogy változtasson addigi élete menetén. Túl unalmas a lakás berendezése, a család gasztronómiai kalandvágya három élelmiszercsoportra korlátozódik- amiből kettőt elfoglal a cola és a chips-, a kollégák ügyes- bajos dolgai már a könyökünkön jön ki… Szóval ilyenkor megszólal a vészcsengő.
Nálam az első héten a lakás volt terítéken. Tetőtől talpig felforgattam mindent, próbáltam a megszokottól merőben új tartalmat adni az eklektikus stílus fogalmának. Sajnos azonban rájöttem, hogy kedvenc tárgyaink új funkcióval való felruházása nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket. Mondjuk üvegasztalt használni virágállványnak, nem lett volna annyira buta ötlet, csak nem a kilencvenkilós legyezőpálmát kellett volna rátennem. Bár a serpenyő sokkal rosszabbul viselte, hogy a közepébe lyukat fúrtam, és a leszerelt falióra óraszerkezetét akartam rá aplikálni.
Sajnos az alapdarabokkal- mint pl. fürdőkád és gáztűzhely- nem nagyon lehetett mit kezdeni, bár megpróbáltam. Csak a művirágok nem díjazták.
Miután lekapirgáltam a gáztűzhely oldalára folyt és igen hamar megszilárdult művirágmasszát, rájöttem, nem ilyetén formán kellene új kihívások elé állítanom önmagam.
Munkahelyemen már rég nem éreztem azt az örömöt, ami úgy általában el kéne fogja az embert minden egyes reggel. A megszokottság, a napi rutin felőrölte rég ezt a fajta izgalmat. Itt az idő a változtatáshoz. A munkaerőpiacon tökéletes árucikk lévén, nagyon hamar tele volt a postafiókom ajánlatokkal. A baj csak az volt, hogy minden egyes ajánlat hasonló munkáról, hasonló beosztásról szólt, mint a mostani. Akkor meg minek változtassak?
Volt azonban egy, ami felkeltette az érdeklődésem. Egy szervizbe kerestek pénztáros- adminisztrátort.
Hm. Szerviz. Ékszerész szakmámra, és büfés jelenemre tekintettel, érdekes elgondolás. Vezetni imádok, ám az autó, mint szerkezet… Sűrű homályba burkolózott nálam a téma.
A felvételi beszélgetés szinte csak formalitás volt, ahogy megcsapott a tömény gumiszag és a benzingőz, tudtam, nekem itt a helyem. Nulla felkészültséggel, ám annál nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába.
Új világ tárult fel előttem. Azt hittem a magyar nyelv a férfiak számára, a nők számára ugyanazt tartalmazza, de már az első pillanatban rá kellett jönnöm, létezik egy külön, csak a férfiak számára fenntartott nyelv is. Ezt valószínűleg az oviban megtanítják nekik, teljességgel kirekesztve ebből a lányokat. Csodálattal adóztam azoknak a félszavas párbeszédeknek, amiből én sajnos csak a „HELLO”-t értettem.
Ahelyett azonban, hogy eme apróság kedvemet szegte volna, inkább megacélozta elszántságom. Hosszú hetek szívós munkájával elértem azt, hogy ha 15w40-est kértek tőlem, nem rohantam az izzók közé. Megtanultam, hogy a futópad nem arra szolgál, hogy a dolgozók a szabad idejüket testedzéssel töltsék, és a szilent- bármennyire is szép a neve- egy csúf kis alkatrész. A féktisztító kiváló a polcok törölgetésére, az után gyártott üléshuzatok nem arra teremtődtek, hogy ülésekre húzzák őket, és az ablakmosó folyadékra sem azért van ráírva a -19 c, mert a szélvédőre addig a hőmérsékletig nem fagy rá. A kartel tényleg belevág a racsniba néha, és a kerékőr nem az a kikapcsolós fajta. Az új dísztárcsák felpattintásához diploma szükségeltetik, és az ablaktörlő- katalógus a legritkább esetben találja el a megfelelő modellt a megfelelő autóhoz. A fagolyós üléshuzat lényegét a mai napig nem tudtam megfejteni, és a szoknya nem minden esetben jelenti a rajtam lévő ruhadarabot. Az ékszíj nem helyettesíthető a nylonharisnyával, és a rendszámtáblatartó ritkán szabványméret, és mágneses telefontartót csak és kizárólag műanyag házas mobilokhoz próbálnak meg vásárolni. A 175/60/15 nem ruhaméret. Semmi nem vész el, csak rettentő módon átalakul, és ez nem csak az autókra érvényes, hanem annak minden egyes alkatrészére is. A béka pedig nem egy kis zöld és lapos jószág, hanem egy nagy narancssárga lapos jószág.
Olyan örökérvényű alapszabályok ezek, amelyek tudása nélkül lehetetlenné válik itt az élet.
Persze nőként, egy tökéletesen férfiak uralta területen nehéz az érvényesülés, így mindenalkalmat megragadtam a tapasztalatszerzésre. Kollégáim nem kis derültségére.
A raktár volt számomra az ismeretlen kincsek tárháza. Csak az a baj, hogy ez a tárház fejmagasságban kezdődött. Kérdésemre, hogy miként jutnék fel a magasságokba, a válasz az volt: eszköz a sarokban.
Kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy a sarokban hűlt helye volt a létrának. Sosenemisvolt- közölték a kollégák. Volt viszont egy villástargonca, amit sehogy nem tudtam a problémám megoldásaként beazonosítani. Talán úgy értették, hogy álljak rá, és ez az izé majd felemel? Úgy értették.
Hogy ezt a szerkentyűt ki és miért nevezte el békának, azt a mai napig nem sikerült megtudnom.
Addig nem volt semmi probléma, míg szép lassan emelkedtem felfelé, egy idő után azonban szerettem volna inkább lefelé haladni. Meglepődve vettem észre azonban, hogy a vezérlőpult nem emelkedett velem. Picit szorult helyzetben éreztem magam, és ahogy elnéztem a távolságot köztem és a raktár mennyezete között, nemsokára még szorultabb lesz az a helyzet.
Kiabálni csak az utolsó pillanatban szerettem volna, mintegy végső megoldásként, addig azonban próbáltam egyedül megoldani nem túl rózsás helyzetem. Ahogy emelkedtem a sorok között, a szemembe ötlött a teleszkópos hókaparók hatalmas kupaca. Az talán leér a vezérlőpultig. Hasalva a villán, kétségbeesetten próbáltam a gombot megnyomni, de pechemre az domború volt, így a kaparó hegye állandóan lecsúszott róla. Hogy még csak véletlenül se legyen szerencsém, réz jégkaparót sikerült megmarkolnom, így diszkrét kis szikrák közepette még zárlatot is okozott, ugyanis az utolsó próbálkozásom olyan jól sikerült, hogy le is törtem a gombot.
A manővernek annyi haszna azért volt, hogy a villa megállt. Viszont végleg. Matrica ugyan nem lett belőlem a raktár plafonján, de lejjebb sem tudok jönni egy centit sem.
Az enyhe füstszag odacsalta a kollégákat, akik fuldokolva a röhögéstől és a füsttől, próbálták eldönteni, mit is kéne ilyen helyzetben tenni. Egyikük szerint utánam kéne küldeni a másik békát, de sajna nem tudott volna olyan közel állni kiszenvedett társához, hogy át tudjak lépni rá. Volt, aki azt javasolta, rakjanak egy kupac ötliteres pillepalackos szélvédőmosót alám, és abba huppanjak. Több okból is hevesen tiltakoztam. Nem volt nálam váltóruha, márpedig ha én négy méterről belehuppanok kétszáz palack szélvédőmosó folyadékba, akkor abból százötven tuti szétdurran. Sem úszni, sem takarítani, sem fizetni nem volt kedvem.
Az utolsó, s egyben még eddig a leg reálisabb ötletnek a polcmászás tűnt. Kedvem pont annyi volt hozzá, mint a pillepalackos bungee jumpinghoz, de azt beláttam én is, hogy záros határidőn belül le kéne jutnom onnan. Erősen megkapaszkodtam… és hajrá.
A probléma pici apró recsegésekkel kezdődött, és hatalmas roppanásokkal folytatódott. Mikor vakolatdarabok kezdtek hullani a fejemre, már tudtam, hamarabb lent leszek, mint arra bárki is számított volna, ugyanis a stabilnak hitt polcrendszer szép komótosan elkezdett dőlni. Végzetes földet érését- nemkülönben az enyémet- jobb sorsra érdemes, elfüstölt kis békám akadályozta meg. Már csak úgy két méter választott el a földtől, így halált megvető bátorsággal leugrottam. Nem kellett volna. Mivel egy nő lógás közben is nő marad, hegyes sarkú kis papucsom is velem himbálózott a bajban, s földet éréskor is stabil támaszom maradt. A gond nem ez volt… A gond az volt, hogy kollégáimból nem veszett ki a lovagiasság, s a bakancsuk ugyan acélbetétes, csak nem a fűző környékén. Többet azt hiszem nem is kell mondanom.
Az idő haladtával, egyre magabiztosabban mozogtam a szervizben, s néha már csavarhúzó is akadt a kezembe. Arra meg kimondottan büszke voltam, ha hitetlenkedő férfiszemek és vérző férfikezek előtt cseréltem pillanatok alatt ablaktörlőt.
Nyugodt kis életünkbe ekkor robbant be Lilike.
Lilike egy teljesen átlagos kis Suzukiként látta meg a napvilágot. Pici fehér visszapillantói boldogan sütkéreztek a napfényben, mígnem egy lelketlen kereskedő- nem nézvén hová kerül- el nem adta.
Lilike tulajdonosa egy túlkoros Barbibaba volt. Fő életcéljának tekintette, hogy a hófehér kisautót rózsaszínné varázsolja, festék nélkül. Lilike minden négyzetcentimétere tömve volt plüssállatokkal, abból is a rózsaszín típusúakkal. Nem kis utánajárás kellett a rózsaszín kormányvédőhöz, a rózsaszín sebváltószoknyához, a rózsaszín szőnyeghez, a rózsaszín üléshuzathoz. De rózsaszín volt Lilike belső ajtókárpitja is, és rózsaszínre sikeredett a kalaptartója is.
Lilikének egy baja volt csak: allergiás volt a gazdijára. Megjegyzem, fél óra után már mi is. Lilike rángatózott néha, és a srácok sajna egy hét után sem tudtak rájönni, miért. Amikor ők beleültek, Lilike vígan duruzsolva száguldozott a sztrádán. Délután Barbibaba jött érte,s Lilike másnap már nálunk kezdte a napot. És ez így ment egy hétig. Lilikének már minden létező és sosenemisvolt alkatrésze ki lett cserélve, de nem segített. Egy szép nap én sodródtam Lilike útjába reggel, így volt szerencsém testközelből megszemlélni heves rángatózását. Szó se róla, ugrált, mint egy bakkecske. Barbibabánk könnyes szemmel leállította a parkoló közepén Lilikét, és közölte, addig innen egy tapodtat sem megy senki ma, míg Lilikét meg nem gyógyítjuk. Lilike ajtaja nyitva maradt, így belestem kicsit, s mindjárt meg is láttam minden baj forrását. Lilike a szőnyegére allergiás. Mondjuk arra a szőnyegre minden jobb érzésű földi halandó kidobná a taccsot, de azt, hogy az a bolyhos förmedvény a kuplung alá szoruljon, még egy tank sem bírná ki, nemhogy egy érzékeny lelkületű kis suzuki. Barbibaba elkerekedett szemmel nézte, ahogy féltve őrzött kincsét apró cafatokra cincáltam, örökre rövidre zárva ezzel a problémát.
Pár hét nyugalom után újra megláttuk Lilikét a parkolóban. Nem kapta vissza ocsmány rózsaszín szőnyegét, viszont tél közeledtével gumicserére ítélte Barbibaba. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha meg tudjuk győzni a gazdit arról, hogy Lilike nem big foot, nem állnának neki jól a hammer méretű abroncsok. Nyomtávszélesítővel egy méretet lehet növelni rajta, de még az sem közelíti meg azt a traktorkereket, aminél Barbibabánk lecövekelt.
Pár órával később Lilike mégis begurulhatott volna a szervizbe, ha… ha Barbibaba szólt volna, hogy ezúttal az édesanyja is elkísérte.
Nálunk az a szokás, hogy a parkolóból a szerelő hozza be az autót a szervizbe, s Lilikénél sem lett volna ez másként. Csakhogy most megrökönyödve láttuk, ahogy Lilike hatalmasat fékez a parkoló közepén, a kollégánk ijedten tépi fel az ajtaját, és összegörnyedve, a fejét védve, teljes erőből rohan a bejárat felé. Mögötte- korát meghazudtolva- Barbibabánk édesanyja rohan, és az esernyőjével hatalmasakat húz halálra rémült kollégánk hátára. Negyed óra kergetőzés után tudtuk csak a néninek megmagyarázni, hogy a srác nem autó tolvaj, nylonzsák sem azért volt nála, hogy megszabadítsa Lilikét a plüssállat gyűjteményétől, hanem, hogy ne legyen olajfoltos az üléshuzat.
Őrző- védő nénit lecsillapítottuk, mikor kiderült az újabb hatalmas probléma: égen- földön nincs meg Lilike kerékőrének a kulcsa. Barbibabánk mikor meglátta, milyen szerszámmal próbáljuk leszedni a kereket, hüppögve közölte: marad a nyári gumi, és inkább vesz egy pár hóláncot Lilikének. Illetve inkább két pár hóláncot, hátra is legyen. Sőt, szereljünk csak a pótkerékre is, a biztonság kedvéért. Október közepén, ezt picit bátor húzásnak tartottuk, de a vevő szava parancs.
Soha nem gondoltam volna, hogy boldoggá tesz az olajos alkatrészek sora, a napi tucatnyi Lilike, Ödönke… de úgy érzem nem bántam meg, hogy ide jöttem dolgozni. Nőként érvényesülni egy férfiak uralta világban… nem egyszerű, de nem is lehetetlen.:))))))))